close
CímlapEgyetemi életAz interkulturalitásban rejlő erő

Az interkulturalitásban rejlő erő

Fullbright, oktatás, amerika
2017. április 24.

Európa vagy Amerika, hova és hol utazna szívesebben az ember, akár hosszabb időre is? Nehéz kérdés, lehetne statisztikákat vezetni, excel táblát készíteni, de felesleges, minden ember más, mindenki mást akar. Ez így igaz, azonban egy hatalmas igazság van, az európaiak vágynak Amerikába, ugyanakkor az amerikaiak is vágynak Európába. Kíváncsi lény az ember, legtöbben szeretünk utazni, tapasztalni, új kultúrákat megismerni. Vannak, akiknek annyira megtetszik egy új környezet, hogy akár le is telepednek ott és egy idő után rájönnek, hogy azt nevezhetik otthonuknak.

 A magyaroknak remek lehetőséget nyújt a Fulbright, mellyel egyetemi hallgatók, tanárok, professzorok fél, vagy akár egy évet az Egyesült Államokban tölthetnek, hogy szélesítsék látásmódjukat, megtapasztalják az ottani oktatást vagy akár kutassanak, tulajdonképpen bármilyen akadémiai tevékenységet végezhetnek. Az esetek többségében egy magyarral való találkozás készteti őket az utazásra, de az összes ilyen történet közül számomra a legemlékezetesebb az, amikor az illetőnek az egyetemi tanára volt magyar és nem is akárki, hanem maga Teller Ede! Jelenleg is több amerikai tartózkodik Magyarországon az ösztöndíj révén, Robin Valerie Cathey 2016 szeptembere óta él Pécsett.

Miért Magyarország? Minden akkor kezdődött, mikor megismertem egy magyar férfit, aki jó barátom lett és miután hazaköltözött az Alföldre párszor meg is látogattam. Ez volt az első külföldi utazásom és ez volt az pontja életemnek, mikor rájöttem, hogy nem akarok az Államokban élni. Szeptember óta élek itt és imádom, nincs rá jobb szó. A város csodás, rendkívül történelmi, annyi és annyi gyönyörű épületet rejt, mindig elkápráztat. Hihetetlen kulturális központ. Szerencsés vagyok, hisz a város szívében van a lakásom, a Széchenyi téren, mikor kilépek az ajtón számtalan lehetőség közül választhatok, ha egy finomat szeretnék enni, vagy beülni egyet kávézni. Hihetetlen, hogy mennyire sokoldalú város, mindent megtalálok benne, az emberekről pedig csak annyit, hogy tudtam, hogy kedvesek lesznek, befogadóak, de ekkora vendégszeretetre nem számítottam.

Azt már tudjuk, hogy nem bánta meg a váltást, de vajon milyen célokkal érkezett hozzánk. Ahogy ő fogalmazott át akarja adni, amit tud.

Imádok emberekkel lenni, imádok tanítani, de nem olyan értelemben, ahogy a magyarok gondolják, legalábbis a legtöbben.

Mikor felvettem a kapcsolatot a Fulbright-tal, az volt az elképzelésem, hogy valami hasznosat akarok csinálni, tanítani szeretnék, de nem egyetemen. Hogy miért nem? Gondoljunk bele, azok a diákok, akik bekerültek az egyetemre valószínűleg nem szenvednek hiányt, legalábbis ami az iskolázottságot illeti. Mindenképpen olyan helyen szerettem volna segíteni, ahol tényleg szükség van rám, ahol a diákok tanulni akarnak és egyébként nem feltétlenül van lehetőségük rá, így irányítottak a Gandhiba.

Gandhi, lehet ez sokaknak nem mond semmit, de változtassunk ezen. A Gandhi Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola nem más, mint Magyarország és egész Európa első roma nemzetiségi iskolája, ami érettségit is ad. Az intézmény a 90-es évek elején alapult a Gandhi Alapítvány segítségével. Ezzel az alapítványnak az volt a célja, hogy „nyitott szellemű, tudományok iránt fogékony, népéhez és anyanyelvéhez kötődő roma fiatalokat képezzen” és nem mellesleg, hogy Magyarországon minden roma gyerek megkapja azokat a feltételeket, lehetőségeket, amiket nem roma társaik is. Most, hogy ezt tisztába tettük lássuk, hogy egy amerikai, akinek az angol nem csak az anyanyelve, de az egyetemen is alkalmazott nyelvészetet tanult mit tud ehhez hozzátenni.

Mióta itt vagyok nem csak tanítok, de tanulok is:

magyar nyelvi órákon szoktam részt venni, amik fantasztikusak,

de alapvető különbségeket vettem észre a magyar és az amerikai oktatás között. Magyarországon a tanárok nagyon jól összerakott anyagot adnak át készen a diákoknak, amiből aztán ők nem tudják eldönteni mi az, ami fontos és ami felesleges. Továbbá kevés a kommunikáció, vagyis inkább túlságosan is egyoldalú. Nálunk főleg kommunikatív úton folyik a tudás közvetítése, de lehet, hogy a cseréje találóbb szó, hiszen már az általános iskolában is arra tanítanak minket, hogy mindent nézzünk kritikus szemmel, merjük elmondani, ha valamivel nem értünk egyet, és persze tudjunk érvelni is az álláspontunk mellett.

Személy szerint szeretném ezt erősíteni a diákjaimban: merjenek kérdezni, legyenek elég bátrak ahhoz, hogy megosszák a közösséggel az ötleteiket.

Persze amikor az ember diákjai nincsenek hozzászokva az ilyesfajta megközelítéshez, akkor beletelik egy kis időbe, mire ellazul a társaság.

Robin is úgy tartja, hogy mindenkinek megvan a maga stílusa, de ezzel együtt minden csoportot máshogy lehet megfogni, kisérletezni kell, amíg nincs meg a megfelelő, nem szabad rájuk erőltetni saját magunk.

Én igazán úgy gondolom, hogy hasznukra válhat a mentalitás, amit magammal hoztam és máris látszik az eredmény, jól teljesítenek, de ami ennél is fontosabb, élvezik az órákat és ha valamit élvez az ember, akkor azt folytatni fogja, ebben bízom. Sokat jelent, ha valakinek sikerül megérteni valamit, ha valaki gazdagodik egy sikerélménnyel, akkor én is. Nagyon megkedveltem a tanulókat, látom rajtuk, hogy csinálják és akarnak is tanulni.

Horváth Attila

Horváth Attila