„Az oktatás mind módszertanilag, mind tartalmilag, egyre jobban szakad le a tudomány színvonalától, jelenétől.”
–Indítja a beszélgetést Hajnal Klára tanárnő. A mondat igen erős, mondhatni fejbe veri az embert, ha kicsit jobban elkezd a dolgon gondolkozni. Miért is nem jár a hallgatók nagy része az előadásokra? Miért van az, hogy érdektelenségbe fulladnak az órák? A válasz nagyon bonyolult és összetett, amit Hajnal Klára, Révész György, Tóth Zoltán és Szűcs Krisztián oktatókkal, egykori oktatókkal és jelen esetben beszélgető partnerekkel együtt próbálunk feltárni.
Újabb és újabb generációk nőnek fel, akikkel egy időben rohamosan fejlődik a technika és a tudomány. Ezáltal a mai generációknál egy hatalmas ingeréhség alakult ki, amit az oktatásban használt jelenlegi módszerek nem tudnak kielégíteni. A technikai fejlődés vívmányait sok éves elmaradással, nagyon lassan tudják (vagy akarják) csak beépíteni az oktatásba, sőt sok esetben elutasítóan állnak a technika nyújtotta újdonságokhoz, változásokhoz.
Másik oldalról pedig ez a hihetetlen információ áradat, amit másodpercek alatt képesek vagyunk elérni csak egy felületes tudást eredményez. Egy hosszabb cikket is sokszor nehezünkre esik elolvasni, mert félünk, elvesztegetjük az időnket. Szükségünk lenne „információs diétára”, ahogy Révész tanárúr tanítja a diákjainak, azaz semmittevésre, az agy kikapcsolására, ami segítené a mentális egészségünket megőrizni.
Az imént említett felületességet még megspékelik az 1-2 kredites, kevés óraszámos kurzusok, mert „az egyetemeket a statisztika érdekli, amivel egy borzasztó tömegtermelés alakult ki. Az egyetemista lét egyenlővé vált egy fejvesztett kreditvadászattal. A lényeg, hogy gyorsan le kell darálni az anyagot, hogy beleférjen egy félévbe a régebben akár 2 év (!) alatt leoktatott anyag. Nincs ideje sem a hallgatónak sem az oktatóknak elmélyülni a dolgokban.” - Folytatja Révész György. Ez többek között azt is eredményezi, hogy az oktató jó, ha látásból ismeri a diákot és fordítva. Megszűnt a személyes-, partneri kapcsolat, amit például az oxfordi egyetemen úgy orvosoltak, hogy a tanárok minden 5 órai teázásnál meghívnak maguk közé egy diákot beszélgetni. Beszélgetni, és nem a szakmáról konzultálni, mert erre is kellene, hogy idő jusson.
„Az oktatók szánjanak időt a hallgatók megismerésére!”
- Hangsúlyozza Hajnal Klára. Csak így alakulhat ki egy szakmailag is hatékony légkör. Van olyan hallgató, aki a vizsgán találkozik először az oktatóval. Ez részben a hallgatók, részben az oktatók hibájának is betudható. A hallgatók sok esetben tanúsítanak totális érdektelenséget, az oktatók részéről pedig „hatalmas tartalmi reform kellene!” - folytatja Hajnal Klára. Ahhoz képest, hogy milyen ütemben fejlődik a tudomány, a kurzusok tartalma alig változik az évek során, holott a technika teljes mértékben kiszolgálja azt, hogy naprakészek (percre készek) legyenek mind az oktatók, mind a diákok. (A technika bevonásáról a Pécsi Közgázon már egy igen komoly kezdeményezés látott napvilágot, amit Szűcs Krisztián mesélt el nekem, de bővebben itt olvashattok az új Buisness Center-ről.) Másik oldalról megközelítve ezt a tartalmi reformot, sajnos nem olyan időket élünk, ahol a mindenkori hatalomnak érdeke lenne az, hogy a felsőoktatásból önállóan, rendszerben gondolkozó emberek kerüljenek ki.
„Nem a piacot kell kiszolgálni, hanem az össztársadalmi érdeket!
Minden tudománynak van egy esszenciális lényege, aminek az elsajátítása után lehetne később a részletekbe belemenni.” - Hajnal Klára véleménye szerint. Ez a nagy „generál alap” gyakorlatilag teljes egészében hiányzik, ami az említett tömegtermelést eredményezi. Japánban például a specializációkat sokszor csak a cégeknél, az első pár héten tanítják be a friss dolgozóknak és az egyetemeiket már sokkal inkább egy átfogó tudásra, rendszerben való gondolkodásra építik fel.
De hogyan is lehet érdekessé tenni egy előadást, illetve elérni azt, hogy a hallgatók örömmel tanulják, azt, amit tanulnak?
„Ha az ember nem szerelemből csinálja, megette a fene. Ha nincs az utolsó sejtje is átitatva azzal, amit csinál, nincs semmi értelme.”
- Írja le a véleményét Révész György a jó oktatóról- „Alig várom, hogy legyen az előadás, mert az én szakmám az egy őrülten izgalmas dolog. Az oktató feladata az érdeklődés felkeltése saját-és hétköznapi példákkal, humorral, ami érzelmeket táplál a diákok számára, és amit majd a későbbiekben kötni tudnak a száraz anyaghoz.” - teszi hozzá. „Ha az oktató unja, a diák ötször annyira fogja unni.” - mondja Tóth Zoltán, miután bevallja, hogy egyszer egy általa tartott kurzus két nagy témakörből állt, de őt csak az egyik része érdekelte, így csak azt oktatta, mert „olvasni mindenki tud”, így a másikról nem lett volna értelme beszélnie, azt elolvasták otthon.
Hallgatóként is sokkal szívesebben járok azokra az előadásokra, ahol kialakulhat valamiféle vita, beszélgetés, ill., ahol az oktató szívvel-lélekkel tartja az órát, ezzel akarva-akaratlanul fenntartva az érdeklődést és a figyelmet.
Abban mindenkivel egyetértettünk, hogy teljes mértékben hiányzik az órai aktivitás, legyen só előadásról vagy szemináriumról. A hallgató ne hallgasson mindig. Ez sokszorosan igaz a bölcsész szakokra, amikre a “mai társadalmi, politikai, gazdasági rendszerben hatalmas hangsúlyt kéne fektetni” - zárja le Hajnal Klára.
Összegzésképpen megjegyezhető, hogy egy ilyen rohamosan fejlődő világban az oktatás nem ragadhat le középkori módszereknél. Törekedni kell minél hatékonyabb módszerek, tantervek kidolgozására, amivel kiküszöböljük a mostani generációk felületes érdeklődését vagy érdektelenségét.
