close

India Nap

Mesés, sokszínű, egzotikus - ezek a sztereotípiák mind igazak voltak a PTE Nemzetközi Tavasz programsorozat keretében megrendezett India Napra március 21-én a Zsolnay Kulturális Negyed E78-as termében.

A program egy kiállítás megnyitásával kezdődött. Az India – ahogy én látom című tárlat Bijoy Mishra fotóművész munkáiból készült, s jellegzetes indiai tájakat és eseményeket mutat be. Az egyik ilyen kép például Ganéshát ábrázolta, aki egy indiai isten, és sok minden más mellett az írás segítője is.
A tradicionális indiai jóga szerelmesei az Amrita Sher Gil Kulturális Központ és az indiai nagykövetség szervezésének köszönhetően

Ankita Sood indiai jógi révén gyakorolhatták ászanáikat.

Az eseményre sokan már a jógaszőnyegükkel érkeztek, de volt, akit ennek hiánya sem akadályozott meg a testgyakorlásban. Olyan sokan voltak, hogy a terem felét betöltötték a jógázók! A gyakorlatok nem tűntek túl bonyolultnak, de ilyet csak az hisz, aki maga még soha nem próbálta a jógát. A gyönyörű mozdulatsorokon túl a tolmácsolás is színfoltot jelentett, hiszen a férfi tolmács a törékeny jógaoktatónő minden kiadott hangját és intonációját igyekezett magyarra fordítani.

Miközben a Naturi élő ételeket készítő vállalkozásnak – Túri Istvánnak és Leitert Glóriának -köszönhetően indiai jellegű ételkóstolóra került sor, az E78 színpadán dr. Farkas Judit, a PTE BTK Néprajz Tanszékének adjunktusa tartott előadást arról, mely irányzatok és emberek voltak azok, akik meghatározták azt, hogyan gondolkodtak Magyarországon Indiáról. A legszembeötlőbb, visszatérő, s talán kimondatlan párhuzam a két ország között az, hogy

a magyarok általában a jellemzően nyugatról érkező történelmi viharokat párhuzamba állították India gyarmatsorból való kitörésével.

A meghatározó figurák között az előadó megemlítette a Nobel-díjas indiai költőt, Tagorét, aki járt is Magyarországon: a füredi Tagore-sétány például onnan kapta a nevét, hogy az ottani szívklinikán gyógyíttatta magát a költő, amikor Magyarországon megbetegedett. Tagore Indiában egy egyetemet is alapított, ahová meghívta előadni az akkor már híresnek számító orientalista Germanus Gyulát is, aki szintén meghatározta a Magyarországon kialakuló India-képet. Érdekes színfolt Germanus feleségének, G. Hajnóczy Rózsa írónőnek könyve, mely indiai tartózkodásuk története regény formában. A Bengáli tűz című művet 1943-ban adták ki, s bestseller lett Magyarországon (Havasréti József mai kritikája a műről itt olvasható).

Érdekes még Stein Aurél munkássága, aki egy teljes buddhista templomot is kiásott a homok alól.

(Az alábbi egy olyan videó, melyen a Kína Nap folyamán előadást tartó Bárdi László is beszél Stein útjáról: )

A mai magyar India-kép a korábbiaknál sokkal sokszínűbb, hiszen a sorozatoktól kezdve a zenéig jóval több minden elérhető.


A következő programelem Kassiyet Ailkhankyzy táncelőadása volt. Már a felkonferáló szöveg alatt hallani lehetett, ahogy a lábon hordott ékszerszerű csörgők jelezték a táncosnő közeledtét. Egy altha nevű piros festékkel volt bekenve a lábfeje, a keze bizonyos részei, s ettől csak még inkább érzékelhetőek voltak a finom mozdulatok. A tánca nagyon dinamikus és erőteljes volt, ám szerintem az érzéseket, amiket eltáncolt, akkor is érteni lehetett volna, ha csak a mimikájára figyeltünk volna: az arcára volt írva minden. „Elég fittnek kell lenned, és jó erőnlétben, hogy képes legyél eltáncolni ezt a táncot. Szerintem a technika elsajátítása könnyebben és gyorsabban megy, mint az arckifejezések tökéletes kivitelezése. Mert az érzések a korral jönnek, és a tapasztalattal.” – nyilatkozta korábban Kassiyet Ailkhankyzy.

Tóth Szabolcs és Pt Rajes Gangani tabla koncertje következett. A két zenész közül Tóth Szabolcs bevezetésül elmondta: koncertjeiken sokszor félreérti a közönség, hogy Gangani rázza a fejét, mintha nemet intene - pedig ez az indiai gesztusok szerint a helyeslést jelenti.

Nyugati szemmel olyan, mintha perlekednének a színpadon, pedig ez valójában nem így van.

Talán erre a bevezetőre nem is lett volna szükség, hiszen a produkció alatt látszott, mennyire összehangoltan, egymást figyelve zenél együtt a két muzsikus. Pt Rajes Gangani egy tabla nevű dobon játszott, mely egy tradicionális indiai hangszer. Ütögette az ujjbegyével, paskolta a keze oldalával, a teljes tenyerével dobolt rajta, ütögette, cirógatta miközben Tóth Szabolcs szitáron kísérte.

A nap utolsó programpontja ismét tánc volt, mégpedig khatak. Saumya Shukla és két tanítványa teljes történeteket meséltek el táncban, mely az indai történetmondás sajátja. A második tánc előtt Saumya Shukla el is mesélte, miről fog majd szólni a következő történet, s beszéd közben rögtön be is mutatta azokat a jellegzetes kézmozdulatokat, melyek például az esőt fogják majd szimbolizálni.

Ez olyan volt, mintha megadta volna az alapvető szókészletet, melynek tudatában a tánca minden egyes elemét gond nélkül értelmezni lehetett.

A szavakból mondatok lettek, s a nagy vonalakban ismertetett történet apró momentumai élénkültek meg. Például Saumya Shukla bőrig ázott a hirtelen eleredt esőben a színpadon, körötte villámok csapkodtak. (Nem túlzok, és nem esett.)

Végül az indiaiak jellegzetes ünnepe, a holi, vagyis a színek fesztiválja elevenedett meg a tánc nyelvén a színpadon: két isten (Saumya Shukla tanítványai) pajkosan pacskolta egymást a porított festékekkel.

Az Indai Nap végén minden érdeklődőnek lehetősége volt egy nagy, közös, mosolygós szelfit készíteni az összes fellépővel közösen a nagyszínpadon.

Harka Éva

Harka Éva