Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz. – tartja a mondás. Mi más is juthatna eszembe először az Inernational Evening kapcsán, ha nem ez az örökérvényű mondat.
Ambivalens érzésekkel indultam el március 10-én este, az Expo center felé. Ekkorra már két napja szoros összeköttetésben álltam a kolléganőmmel, elsősorban persze a ruha miatt. Mi túl kevés? Mi túl sok? Igyekeztünk a lehető legpontosabban felfejteni a dresscode „evening dress” megnevezését. Naphosszat álltam a tükör előtt, hátha ez legalább részben, de feledteti velem azt a gyomorgörcsöt, ami persze sokkal jobban izgatott, mint maga, a ruha. Kivel és miről fogok beszélni? Elveszek-e a tömegben? Jól tudom-e érezni magam ennyi ismeretlen emberrel?
Végül is angolul mindenki beszél! Majd érdeklődöm a hogyanlétükről, meg, hogy milyen ételekkel készültek, mióta vannak Magyarországon, és milyen itt nekik? Minden rendben lesz! – nyugtatom magam, és a helyszínre érve, a kabátommal együtt, lassan a gátlásaimat is levetkőztem.
Közel háromezer ember, ebben a nagy, interkontinentális olvasztótégelyben. Eleinte olyan, mint egy zajos, színesen hömpölygő kavalkád,
ami magával ragad és elsodor, de, amint hagyom magam, kiderül, hogy feleslegesen aggódtam, mert bár elvisz, de fenntart az ár. Ennek biztos tudatában aztán már naiv, szinte gyermeki örömmel ugrottam fejest az újabb és újabb kalandokba.
A kisebb termekben egymást váltották a jobbnál jobb zenekarok. és DJ-k, amik közül mindenki megtalálhatta a saját ízlésének megfelelőt. Mindeközben a nagyterembe lépve egy tehetségkutató, egy divatbemutató, és egy gasztronómiai gyorstalpaló egyszerre laza, de rendkívül precízen összeszerkesztett elegye várt minket.
Az már az első pillanattól nyilvánvalóvá vált, hogy ez az az esemény, amire az itt felsorakozott országok, nemzetek csapatai már hónapokkal előre elkezdenek készülni. Kitalálják a menüt, a produkciókat, és összehangolják a népviseleti és az estélyi ruháikat.
A műsorvezetők laza, vicces átkötésekkel, ugyanakkor vérprofin tartották kézben az eseményeket, mozgatták a szálakat, mint az est játékmesterei. A táncos és zenei produkciók fellépői, pedig, mintha nem is a PTE-n tanuló diákok, sokkal inkább, mintha profi előadóművészek lennének. Itt egy népdal, ott egy rap. Nem csak a kultúrák, de a műfajok is keverednek, akárcsak az összetevők, egy frissítő koktélban, és ránk is fér, hisz a hangulat szinte trópusi éghajlatot hoz magával.
A gyomorgörcs közben fokozatosan múlik, ahogy újra meg újra magával ragadnak a szebbnél szebb népviseletek, a táncok, a különleges és izgalmas kultúrák.
Olyan ez az éjszaka, mint egy külön Világ, mintha az egész bolygónk most itt összpontosulna a talpunk alatt, ahol a távolságot, mint üveggolyót megkapjuk, és, ahol egy estére mindenki az lehet, aki csak lenni akar.
Talán Fodor Ákos fogalmazza meg legpontosabban, mit is éreztem az öltönyös férfiak és estélyi ruhás hölgyek láttán:
Minden lány egy kicsikét királylány,
minden Fiú kicsit hős lovag.
A Lány trónol Álomország trónján,
a Fiú képzel kardot és lovat.
Mint egy különös, Föld feletti lebegés, mint egy szabályok nélküli Világ. Hogy lesz háromezer egyetemistából egy szempillantás alatt a saját magunk által kreált Világunk mozgatója, megteremtője, és lakója.
Hajnali fél 4-re, azt hiszem választ kaptam minden feltett-, és fel nem tett kérdésemre is. Hiszen, ha csak felszínesen is, bele-bele kóstolva, de körbe lehet járni a Földet, egy éjszaka alatt. Át lehet törni a nyelvi gátakat, meg lehet ugorni azokat a bizonyos – egyébként feleslegesen állított – elvárásokat, és, ami a legjobb, rengeteg új ismerőssel, új nézőponttal, és élménnyel gazdagodva térhetünk haza.
Szóval bármennyire is félelmetes, megéri kilépni a komfortzónánkból, mert az igazán jó dolgok, azon kívül vannak!
