close
CímlapEgyetemi élet„Ma már egyáltalán nem érzem azt, hogy bölcsész vagyok, aki nem fér el a világban”

„Ma már egyáltalán nem érzem azt, hogy bölcsész vagyok, aki nem fér el a világban”

2019. május 04.

Zsédely-Szabó Tímea pár éve magyar-esztétika-pszichológia szakon végzett a PTE-n. 2011-ben pszichológiából szerzett doktori fokozatot, disszertációját az őrület és a kreativitás viszonyáról írta. Magára a témára már New York-ban talált rá, ahol jelenleg is él, az Amerikai Egyesült Államok egyetlen magyar könyvesboltját vezeti, színdarabokat rendez, kulturális programokat szervez és még hosszan sorolhatnám mindazon tevékenységeket, amiket a barátai által csak Don Quijoteként aposztrofált Timi a magyar kultúra ápolásáért végez az USA-ban. A magyar könyvesboltossal tavaly augusztus 20-án, Magyarország születésnapján New York-i könyvesboltjában beszélgettem identitásról, amerikaiságról, európaiságról és természetesen kreativitásról.

Miből is áll a New York-i lét alapélménye?

Ha az ember New Yorkban él, akkor állandó öndefinícióban van. Ez nekem nagyon tetszik. Szemantikus irodalomelmélet irányba indultam a PTE-n, úgyhogy mindig érdekelt, hogy definíciók nélkül értsük meg a világot, magunkat. Ezt New York-ban valahogy megéled. Jó látni, hogy ez itt nem csupán egy elmélet, hanem átment gyakorlatba, és tényleg folyamatosan újra tudod magad értelmezni. Ebben a városban, meg szerintem az országban is, megszűnnek az osztálytársadalomból fakadó hierarchiák.

Mindegy, hogy milyen iskolai végzettséged van, sokkal inkább számít, hogy azzal a tudással ami a fejedben van, mit kezdesz.

Ezért állandóan újra kell gondolnod, hogy mi van a fejedben, mi az a tudás amit hordozol és mit csinálhatsz belőle. Az meg már a következő kérdés, hogy amit aztán így létrehozol, az kell-e a világnak, hogy hiteles-e. Nem mások döntik el, hogy ki leszel, hanem megcsinálod, felépíted magad és leméred a világban, hogy működik-e.

Önmagad és az aktuális feladataid keresése mindig jellemző volt a személyiségedre vagy Amerika nyitott így ki?

Abszolút Amerika nyitott ki. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a társadalmi hatások iszonyatosan meghatározzák azt, hogy mit kezdesz azzal a tudással, ami a fejedben van. Nekem Magyarországon a társadalom mindig is nagyon zártnak tűnt és most, hogy visszajárok egyre inkább ezt érzem. Korábban egyáltalán nem voltam ennyire nyitott és kreatív. Valamiféle lefojtott kreativitás volt bennem, ezért is indultam elméleti irányba. Magyarországon a PTE-n még nem nagyon éreztem, hogy mit fogok tudni kezdeni a megszerzett tudással, hogy fogom gyakorlatba átültetni, hogy fogom magam kifejezni. New Yorkban meg olyan érdekes volt, hogy kijöttem és lényegében egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy az emberek kíváncsiak rám. Ez pedig arra inspirál azóta is, hogy valóban kifejezzem magad.

Mi az a legfontosabb dolog, amit Amerika tanított neked?

Az, hogy minden szavam, lépésem számít. Itt automatikusan mész és segítesz ha valakinek szüksége van rád, együttműködsz, csapatban dolgozol mert látod, hogy ez így működik. Magyarországon ha valaki elesik az utcán, nem mész oda hozzá, mert gáznak tartod. Ez aztán szorongást okoz, mert közben tudod, hogy segítened kellett volna. Ez a szorongás csak gyűlik, gyűlik és rájössz, hogy nem így akarsz élni…

…és összekötöd a szorongást a saját kultúráddal.

Igen, pont ez a probléma.

Ha egy szóval kéne jellemezned az amerikait, mit mondanál?

Pragmatikus. Pont itt jöttem rá, hogy Magyarországon ha valaki esztétika szakot végez, akkor mondjuk lesz belőle egy kurátor de még mindig nem természetes az, hogy kurátorként amellett, hogy kiállításokat raksz össze és nyitsz meg, neked kell eladni is a képet. Az amerikai társadalom annyira pragmatikus, hogy ha te kurátor vagy, akkor neked el is kell adnod a képet. Az én esetemben: ha irodalmár vagy könyvesboltos vagyok, akkor nekem el is kell tudnom adni a könyvet. Ez a szemlélet szépen felerősíti benned a gyakorlati képességeidet, amikről sokszor azt hiszed, hogy nincsenek. Én például azt gondoltam, hogy egy nagyon elméleti ember vagyok. Úgy jöttem ki New Yorkba, hogy soha nem fogok tudni üzletet vezetni.

Üzletet vezetni, egy bölcsész?!

Igen, mert Amerika pont azt akarja tőled, hogy a fejedben meglévő tudást tanuld meg átalakítani, népszerűsíteni. Ma már egyáltalán nem érzem azt, hogy bölcsész vagyok, aki nem fér el a világban.

Doktori dolgozatod is egy meglehetősen gyakorlati témát boncolgat. Ez már New York hatása?

Pécsett magyar-esztétika-pszichológia szakosként végeztem, pszichológiából PhD-ztem. Dolgozatomhoz szándékosan interdiszciplináris témát választottam, hogy összekapcsolhassam a három szakot. Az őrület és a kreativitás viszonyáról írtam, az ötlet pedig már New Yorkban született. Az abból levont következtetéseket, hogy a pszichózisokban meg az őrületben milyen kreatív energia van, simán át lehet ültetni a társadalomra is. Annak, ami egy különleges elmeállapotban történik, van egy olyan alapigazsága ami az általános emberre is vonatkoztatható: tele van kreatív energiákkal és ha lefojtás van, elég az, hogy egyszerűen csak nem érzi jól magát a bőrében, azzal megszünteti a kreatív énjét és inkább egy vegetatív szintű létezést fogad el.

Mit jelent pontosan ma kreativitáskutatónak lenni New York-ban?

Kreativitáskutatóként határozom meg önmagam de ez nem egy akadémiai szinten való kutatót jelent, sokkal inkább dokumentumfilmest, közösségformálót, programszervezőt. A kreativitáskutatást az egyetemen kezdtem teljesen elméleti irányból, aztán dönteni kellett, hogy felsőoktatási kereteken belül maradok, ott tanítok és kutatok vagy pedig valami olyat csinálok, ami a társadalmon belül van. A kettőt nem lehet együtt működtetni hosszú távon: döntened kell, hogy az egyetemen maradsz és egy akadémiai közegben dolgozol vagy belefojsz az életbe. Rájöttem arra, hogy engem ez érdekel igazán: emberek között lenni, ott használni a tudásomat, aztán abból kihozni valami színvonalas produktumot, ami mondjuk egy dokumentumfilm. Most ott tartok, hogy írok néha cikkeket, próbálok olyan elméleti munkákat készíteni, amik a gyakorlaton alapulnak és akadémiai körökben is átmennek.

Kreativitás szempontjából mit gondolsz az amerikai és a magyar társadalomról?

Az amerikai társadalom maga sokkal kreatívabb és az egyes embertől is sokkal inkább elvárja hogy kreatív legyen. Az első pozitív visszacsatolástól kezdve meg megy magától a dolog: ha valamit megteremtesz és rájössz arra, hogy hoppá, ez sikerült, akkor elkezded a következőt is megcsinálni és már nem kérdőjelezed meg állandóan magad. Magyarországon szerintem nagyon sok szorongás és kérdés van az emberekben: „Képes vagyok rá?, Jó az, amit csinálok?, Kell ez valakinek?, Hasznos vagyok?”. Itt meg ez mind teljesen evidens:

persze, hogy hasznos vagyok, persze, hogy jó, amit csinálok csak azt kell megtalálni, hogy kinek jó vagy kinek hasznos.

Azt viszont, hogy valamire jó, nem kérdőjelezi meg a társadalom. Amerika ilyen értelemben felépített bennem egy természetes önbizalmat.

Azt gondolod, ez az „önbizalomlöket” nem egyedi élmény?

Egyértelműen nem. Ez a mechanizmus nem csak nálam működik így, figyelem az embereket a könyvesbolton keresztül és másoknál is ugyanezt látom. Ez nagyon egyszerű emberekkel is megtörténik, nem kell, hogy egyetemi végzettségű legyél. Egy ötvenes elvált nő néhány New York-ban eltöltött év után egy önmagával kibékülő, az életet élvező emberré válik. A társadalom pedig segíti ebben. Egy ötven-hatvan éves nő Magyarországon úgy gondolja, hogy őt már leírták, nem kell senkinek, mindjárt nyugdíjas; itt meg azt érzi, hogy még csak ötven vagyok és most nyílik ki a világ: utazhatom, olvashatok és elkezdhetem megvalósítani magam. Ezt látni naponta ajándék. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek problémák, de az, hogy van egy ilyen nyitottság a világra társadalmi szinten, az mindenféle téren kreatívvá tesz.

A társadalommal és kreativitással kapcsolatos megfigyeléseid hogy tudod hasznosítani a gyakorlatban?

Nemrég kezdtem csinálni egy dokumentumfilmet. Kifejezetten arról fog szólni, hogy a magyar társadalomban a függőség mit jelent és ezen belül a kreatív energiák hogy működnek, illetve hogy ezek a kreatív energiák hogyan változtathatnák meg a magyar társadalmat, majd bemutatom, ugyanez hogy működik Amerikában. Számomra a kreativitáskutatás azt jelenti, hogy kreatív felületen szeretném megmutatni a kreativitást. Nem szeretnék elméleti irányba menni, mert azt látom, hogy sokkal kevesebb emberhez jut el a közlendőd, ha írsz egy cikket róla vagy elmész egy konferenciára. Sokszor mi, szakemberek egymás között beszélgetünk valamiről, aminek igazából kifele kellene hatnia a társadalomra. Én bele akartam vetni magam a valóságba, nem kintről objektíven figyelni, úgy, hogy igazából nem látom közelről, mi történik.

Hogy korrelál egymással amerikaiság és európaiság? Harmóniába hozható a kettő?

Az elejétől fogva tudtam, hogy nem akarom elveszíteni az európaiságomat. Ráadásul az első pár évben Márai összes naplóját végigolvastam és rájöttem, hogy nekem ugyanez lesz a sorsom: itt maradok Amerikában. Márainak a naplói éppen azért nagyon jók, mert azt mondják, hogy nem kell neked beolvadni,

nem kell amerikaivá válnod.

Amerikai leszel egy kicsit, egyre jobban belelazulsz ebbe a társadalomba és a falakat lerombolod magad körül, egyre emberibb és közvetlenebb leszel. Ennek az országnak az a jellegzetessége, New Yorknak különösen, hogy totál természetessé tesz, mert ez a város ilyen. A gondolataidban, meg az igényességedben, a mélységeidben viszont megtartod az európaiságot, vagyis inkább kelet-európaiságot, most már azt merem mondani.

Zsédely-Szabó Tímea doktori disszertációja az alábbi linken érhető el:

http://pszichologia.pte.hu/sites/pszichologia.pte.hu/files/files/files/dok/disszert/d-2010-zsedely-szabo_timea.pdf

Szabó Bianka

Szabó Bianka