Olasz Balázs a Művészeti Kar hallgatója orgona szakon, és a PTE tehetségkövete.
Mikor döntöttél amellett, hogy zenével fogsz foglalkozni?
Már óvodában is zongoraművész akartam lenni, ám ez idővel, orgonára módosult. A zongorán való gyakorlást a kezem sajnos hosszú távon nem bírja, Az orgona viszont más, ott ez a probléma nem lép fel.
Mit kell tudni egy orgonáról? Szerintem egy laikusnak rögtön egy templom jut az eszébe.
Azt szokták mondani, hogy az orgona olyan, mint a zongora, pedig valójában annyi a közös, hogy mindkettőn vannak billentyűk. Az orgona levegővel működik, sípok adják ki a hangokat, és nem húrok, mint a zongoránál. Mi inkább a zenei időkkel és akusztikával tudunk játszani illetve az hangszer egyedi hangszíneivel. Az orgona páros hangszernek számít, az orgonisták általában ketten adnak koncertet: míg az egyik játszik, a másik ellátja a regisztrátori feladatokat: lapoz, hangszíneket vált. Egyetlen orgonistának mindehhez általában már nincs elég keze és lába. (nevet).
Mennyire határolja be a gyakorlási lehetőségeidet az, hogy orgonán játszol?
Nekem alapvetően eléggé. Hódmezővásárhelyi vagyok, és már ott is problémás volt gyakorolni – ez sokszor itt is hasonlóképpen van. Az egyetemen van egy hangszer, amire sokan vagyunk, ráadásul más tanszakok is használják a termünket. A kollégiumba nem tudom bevinni a hangszert, így este 9 előtt ritkán jutok be a termekbe gyakorolni. De Kovács Szilárd tanárúr, az én mesterem, aki a székesegyház zenei igazgatója is, mindig igyekszik megoldani, hogy ha nem is a nagy orgonán, de valamelyik kápolnában lévő hangszeren gyakorolhassak. Persze oda el kell jutni, és szűkös időben vannak nyitva, így leginkább a zongorára hagyatkozom. Egyébként Kovács Szilárd miatt jelentkeztem át Szegedről Pécsre azért, hogy nála tanulhassak, és ezt a mai napig nem bántam meg. Időközben kaptunk egy kis gyakorlótermet is, ahol van egy digitális hangszer, szinte korlátlan hozzáféréssel.
A zenei repertoárt tekintve mennyire felkapott hangszer a zeneszerzők körében az orgona?
Ez zenetörténeti korszakonként változó: főleg a barokkban élte nagy korát az orgona - gondoljunk Bachra, Böhmre, vagy Buxtehudere –, de az akkori zeneszerzők egy része kántor is volt, egyházi feladatokat is elláttak, folyamatosan írniuk kellett a darabokat. Ahogy haladunk a zenetörténetben, egyre kevesebb az orgonairodalom, még a klasszikusoktól is csak egy-két példát lehet említeni – például Mozartnak van egy-két egyházi jellegű műve, amiket konkrétan orgonára van írt. Később a romantikában tűnik fel újra az orgona, amikor Mendelssohn ismét „felfedezte” a barokkot, s onnantól mind ő, mind Liszt írt kifejezetten orgonára darabokat, vagy írtak át zongoráról orgonára zeneműveket. Ami a kortárs zeneszerzőket illeti: nem nagyon írnak orgonára darabot, talán csak akkor, ha egyházi kötődésük van, de ez nagyon ritka. A XX. században inkább lehet találni orgonára írt darabot, mint a mostaniak közül, de ha van, is, nem ismerjük, nem adták ki, vagy asztalfiók-mű. Ennek ellenére nagyon szeretem a kortárs zenét, szerintem megéri kutatni a kortárs művek után.
Mennyire kezelik máshogy a kortárs zeneszerzők ezt a hangszert a korábbiaknál?
Hadd mondjak egy példát: Szathmáry Zsigmond, aki egy Hódmezővásárhelyről származó orgonaművész, jelenleg a Tokioi zeneművészeti intézet zenetanára, előszeretettel használ egyedül lejátszhatatlan részeket a darabjaiban, vagy olyan követelményeket támaszt, amihez mondjuk le kéne fűrészelni egy megadott méretű darabot a hangszer egy-két sípjából. Utóbbi mondjuk nem újdonság, más hangszernél is volt már ilyen, zongorát preparált már Cage is. Ligetinek is vannak orgonaművei, az egyikben például az összes billentyűt egyszerre kell lenyomni – az interneten láttam videót, ahol ezt törölközővel játszák, így tudják lefogni a nagy klasztereket. Keveset szokták játszani ezt a darabot, mert hangos és nem közönségbarát – szerintem az utóbbi a problémája a legtöbb kortárs zeneszerzőnek.
Hogyan lehetne szerinted megszerettetni az orgonát az emberekkel?
Nehéz ügy ez. Még apukám is sokáig annyira a temetéshez és az esküvőhöz kötötte a templomot, hogy nem járt a koncertjeimre - mikor meghallgatott egyet, megtetszett neki. Maga az orgonista sem látszik, mert ő fent van valahol a karzaton, így csak az oltárt lehet nézni... Megjegyzem, itt Pécsen meglepődve tapasztaltam, hogy járnak orgonakoncertre az emberek. Szegeden, ahol a felsőfokú tanulmányaimat elkezdtem, talán ha öt néni maradt ott a mise után.
Milyen terveid vannak ezzel?
Ez egy élethosszig tartó projekt. Jelenleg tanári mesteren vagyok, de szeretném a doktori iskolát is itt elvégezni. Tanítok is alapfokon – elsősorban zongorát, mert az orgonára kevés a jelentkező. „Kihalásos” alapon működik a tanári állások nagy része, vagy nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy valakit felvegyenek. Nagyon szeretek gyerekekkel dolgozni, már két éve tanítok alapfokon zongorát, és ezt szeretném folytatni is, remélem egyszer felsőfokon is.
Emlékszel az első koncertedre?
Még a zeneiskolában volt, és arra emlékszem, hogy még közvetlenül a fellépés előtt nem emlékeztem arra, melyik hangról kezdődik, és hogyan folytatódik majd a darab. Aztán felmentem a színpadra, és lejátszottam – vicces, amikor inkább az izommemóriában van benne a darab, mintsem a fejben, de a kezem ment magától.
És mikor volt az eddigi utolsó koncerted?
A Pécs Advent keretében játszottunk a székesegyházban a tanszakkal. Ez volt az itteni első koncertem, nagyon rá voltam pörögve egész nap. Szerintem sikerült szerintem a legtöbbet kihoznom magamból, ami jóleső, megnyugtató érzés volt, és egyben megerősítés, hogy végre sikerült egy olyan tanárt találnom, aki tényleg képes engem motiválni. Lazán játszottam, és végre jól éreztem magam közben. Persze még mindig nagyon izgulós vagyok, még a kezem is remeg – de ezt senki nem látja.
Mennyire vagy kritikus önmagaddal szemben amikor játszol?
Maximalista vagyok, és ez nagyon rossz – ha egy pici valami nem sikerül, sokszor nagyon le tudok törni. Nyilván a koncert közben is kritizálom magam, de erről próbálok leszokni. Minden koncertünkről készül felvétel, amit vissza szoktam hallgatni, s utána nem mindig érzem úgy, hogy annyira rossz lett volna az, amit elsőre borzalmasnak éreztem. A barátaim és szaktársaim is ott vannak, és a legnagyobb, aki hozzá tud szólni és akire teljes mértékben felnézek, Kovács Szilárd tanárúr, aki mindig elemzi a játékomat.
Milyen zenéket hallgatsz?
Általában semmit. Állandóan zene közelében vagyok: vagy én játszom vagy hallom, ahogy más játszik. Szükségem van arra, hogy csend legyen. Ha meghallgatok valamit, akkor az vagy egy új felfedezés, vagy darabot keresek éppen. Szeretek koncertre járni, és nagyon örülök, hogy a kollégium mellett van a Kodály Központ. Könnyűzenét maximum buszon szoktam hallgatni, ha éppen az szól az rádióból.
Van olyan darab, amit szeretnél eljátszani?
Rengeteg van! A német romantikát nagyon szeretem, odavagyok a Regerért: ő az orgonisták stresszlevezető labdája szerintem, mert rengeteg hang van benne és brutális lejátszani. Olyasmi, mint a félmaraton: utána alig bírok lábra állni, leizzadok, és például egy negyedórás darab eljátszása elűzi belőlem a napi feszültséget. A zongora kapcsán is vannak álomdarabjaim, a szívem csücske Liszt h-moll szonátája.
Mikor kezdtél el zeneszerzéssel is foglalkozni?
Már általános iskolában próbálkoztam vele, volt egy hegedűs lány, akivel versenyeztünk is, hogy ki ír többet és hosszabbat. Az utóbbi időben Két kórusművem is be lett mutatva, az egyik Szegeden, a másik a Budapest Music Centerben tavaly áprilisban. Utóbbira úgy kaptam a felkérést, a megadott téma a közönség hangjai volt. Egy hónapig gondolkodtam rajta, folyamatosan jöttek az ötletek, aztán bevontam a barátaimat is. Maga a mű három nap alatt született meg, naponta írtam egy tételt. Emellett még vannak egyéb műveim is. Van egy barátom, Sóti Erika, aki sokszor énekli a dalaimat, neki is szoktam írni, legtöbbször azt is adom meg, hogy „sótierikára és zongorára”. A közelmúltban volt a versmegzenésítési verseny az MK-n, ahol első díjat kaptunk a József Attila dalciklusomra, ezekről felvétel is készül majd.
Mennyire nehéz elvonatkoztatni a zenei hatásoktól amikor zenét szerzel?
Alapvetően nehéz. Nekem is nyilván vannak a kedvenc zeneszerzőim. A kortársak közül például ilyen Eric Whitacre szimpatikus, aki leginkább a hangulatokat, pillanatnyi benyomásokat érzékeltet érdekes megoldásokkal. Amikor írok, akkor néha hallom, hogy na, ez az akkord vagy fordulat az övéhez hasonló. De már nekem is vannak olyan jellegzetességeim, amik alapján fel lehet ismerni. Írtam egy vonósnégyest a Gulyás-pályázatra, amit elküldtem egy vonós barátomnak, hogy nézze meg, mennyire játszható. Nagyon örültem, mert azt írta, „már a metróban is ez ment a fejemben, le se tagadhatod, hogy ezt te írtad”. Szóval egyre jobban kezd valami saját jellegű stílusom kialakulni.
Beszéltünk arról, hogy orgona mennyire méltatlanul kikerült a zeneszerzők figyelméből. Orgonára írtál már darabot?
Képtelen vagyok rá. Amikor orgonára próbálok meg írni, gyorsan elfogy az ötlet, túl sok szempont merül fel a fejemben. így inkább írok mást. Van egy füzetem, ami tele van ilyen kezdeményekkel, mert mindig feladom, és inkább írok mást. Nem tudom megfogalmazni, miért. Majd eljön az ideje.
