Munka és egészség a 21. században címmel rendezett tanácskozást a PTE Munkatudományi és Foglalkozás-egészségügyi Kiválósági Centruma február 23-án a KPVK Szántó Kovács János úti konferenciatermében.
„A belső kiválósági központjainknak csak az egyike a Munkatudományi, de kiemelten fontos a témájuk, elsősorban az elöregedő társadalom, a visszafoglalkoztatottak számának várható és jelenlegi növekedése miatt” – üdvözölte az egybegyűlteket Tóth Kálmán rektorhelyettes.
A Magyar Posta és a PTE között létrejött keret-megállapodás aláírása után Cseh Mária professzorasszony vázolta a munkapszichológia és -egészségügy fontosságát, Skype-on bejelentkezve Washingtonból.
Az a „Minél többet változik valami, annál inkább az marad” francia mondással kezdte előadását Klein Sándor, aki a munkapszichológia múltját és jövőjét tekintette át (1960,1980, 2000, 2020). A Ludas Matyi egykori vicclap karikatúráit felhasználva mutatta be, mennyire nincs új a nap alatt ezen a fronton sem: már a hatvanas években azon mulattak, hogyan veszik majd el az intelligens robotok az emberek munkáját, mennyire nem lehet kiszámítani, léteznek-e majd adott szakmák, mire valaki végez az arra felkészítő tanulmányaival, hogyan nő majd a fluktuáció a munkahelyeken. Az már kevésbé volt mulatságos, amikor kijelentette: „egy jó munkaerőt elveszteni másfél éves bevételének kiesését jelenti egy cég számára”. De hogyan tudnák a jó munkaerőt felismerni és megtartani a vállalatok akkor, amikor már maga a kiválasztási folyamat is tele van buktatókkal a cégek oldaláról is? A negatív képet az is árnyalja, hogy Klein professzor elmondta: 2050-re datálják azt, hogy a fogyasztás és termelés állandó körforgásán alapuló társadalom összeomlik. Új megoldásokra van szükség mind a mai munkavállalók, mind a munkaadók részéről.
Rendszerkritikus, egyben elgondolkodtató előadást tartott John Raven pszichológus, a PTE díszdoktora. Ahhoz képest, hogy az edinburghi professzor a legnépszerűbb intelligencia teszt atyjának fia, meglehetős vehemenciával kelt ki egyebek között az előregyártott tesztek és uniformizált mérések ellen. Azzal indított, hogy a munka és az egészség közti kapcsolat fontosságát hangsúlyozta. Szerinte nemcsak a munkahelyek, de a munkahelyek hiánya, és az, ahogyan a társadalom a munkanélküliekkel bánik is hatalmas méretben járul hozzá a betegségek kialakulásához. Betegségeken pedig nemcsak a gyógyszeres kezelést igénylőket, hanem az enyhe depresszióit vagy arra való hajlamot érti.
„El kell gondolkodnunk azon, hogyan kéne a munkahelynek megváltozniuk azért, hogy az emberek ne szenvedjenek depresszióban vagy legyenek öngyilkosok, magányosak, és ne meneküljenek a drogokhoz!”
– jelentette ki Raven, aki szerint a munkahelyek elvesztették közösségi jellegüket. Majd kifejtette: a probléma a mostani intézményrendszerben van, mert azok csak elősegítik a destrukciót. Az oktatási rendszert kiemelve demonstrálta gondolatait: Ha megkérdezzük, mi az oktatás célja, várhatóan mindenki azt feleli, hogy felfedezzük és felkaroljuk a tanítványainkban rejlő tehetséget. Ha arra kérdezünk rá, mi a munka célja, akkor nem az egyedi dolgozó képességeivel kapcsolatos választ kapunk, hanem nagy valószínűséggel az adott cég profitjáról szóló összegzést. “A szülők az iskoláktól azt várják, hogy a gyerekek kreatívak legyenek, tudjanak csoportban dolgozni, - de menjenek át a vizsgákon is. Viszont ezeket a tartalomra irányuló vizsgákat nem lehet az emberekre vonatkoztatni. A tudás maga – szakterülettől függően - legtöbbször egy fél évig érvényes. Az iskolákban átadott tudás 50%-a egy, 75% kettő, 82%-a három év után elavul, mivel minden változik. Az adott diák képességeinek fejlesztése viszont élethosszig kihat, addig hasznos. Ez a fajta tesztekkel mérhető tudás ráadásul nem is kapcsolódik a munkateljesítményhez. Ha pusztán annak alapján választanánk ki egy munkára az embereket, hogy milyenek voltak az iskolai eredményeik, annak hosszú távon nem lenne túl nagy haszna.”
Ennek az egyik oka, hogy az oktatással foglalkozó intézmények nem a tanárokra és a tanulási folyamatra, valamint a diákjaik közösségére és személyiségére koncentrálnak, hanem a külső korlátok által meghatározott kimeneti paraméterekre. „Ezek nem organikus szervezetek, hanem hierarchikusak.” – összegezte a professzor.
A jelenség a munkaerőpiacon is tetten érhető. “A dolgozókat “kézikönyvesítik”. Mondok erre pár példát. A szociális munkások számára az Egyesült Királyságban 600 oldalas kézikönyvek rögzítki, hogy különböző körülmények között mit kell tenniük. A munkaidejük 60%-át azzal töltik, hogy kikeressék ezekben a protokollokban az előre definiált megoldást, ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni azt a szituációt, amibe a kliensük keveredett.
Ha valaki követi ezeket az instrukciókat, akkor az rögtön fel is menti az egyéni felelősség alól.
Mégpedig azok a bürokraták mentik fel, akik valahol mérföldekre onnan megírták azt a kézikönyvet, s vélhetően fogalmuk sincs az adott helyzetről. Skóciában például van egy szabály arra, hogy születésétől kezdve 13 éves koráig a gyerekek szüleinek évente egy 32 oldalas teszttel kell bizonyítaniuk azt, hogy megfelelnek annak a standard „jó szülő”-képnek, amit pszichológusok állítottak össze. Ha elbuknak ezen a “vizsgán”, elvehetik tőlük a gyereket, vagy akár börtönbüntetést is kaphatnak. Ráadásul mindenki úgy tudja, hogy a szülők azok, akik meghatározzák a gyerekek viselkedését. Ez tévedés. A gyerekek is meghatározzák azt, hogyan viselkednek a szülők! Azért, mert valaki félreértett egy jelenséget, végtelen számú hibát követünk el, és egy nem bizonyított ok-okozati összefüggés alapján összeállított használati utasításnak kell engedelmeskednünk. Hát mondják meg, mi a fene folyik a világunkban?” – szította a hallgatóságot Raven professzor. „Nem technikai, szavakba önthető, racionalizált tudásra lenne szükség, hanem problémamegoldó képességre, amit bármilyen új felmerülő problémánál bevethetünk.
A munka nagy része pedig értelmetlen abban az értelemben, hogy olyan árukat és szolgáltatásokat termel, mely nem a hosszú távú boldogságunkat és egészségünket szolgálja.
Az Egyesült Királyságban a dolgozók 63%-a úgy érzi, a munkáját valójában nincs értelme elvégezni.” – sokkolta az egybegyűlteket a pszichológus. A munkát értelmes, élvezetes tevékenységgé, a szabadidőt csodás tapasztalatokká, és a munkahelyeket közösségekké kéne tennünk. „Erre azonban csak akkor van esélyünk, ha a rendszer minden eleme változik – kevés sanszunk van rá, de legalább próbáljuk meg!” – vélekedett John Raven
A délutáni szekciók után Klein Dávid tartott személyközpontú tréninget az érdeklődőknek.
