close
CímlapEgyetemi életPárban minden könnyebb?

Párban minden könnyebb?

alumni
2016. június 27.

Egy városban nőttek fel, mindketten a Pécsi Tudományegyetemen végeztek, majd később párként próbáltak szerencsét az életben. Hogy mennyiben más az egyetem utáni boldogulás valaki mellett? Puch Éva és Weiszbart Zsolt mesélt tapasztalatairól.

Mindketten a PTE-n végeztetek, de miben vagytok mások?

P.É.: Az akkori Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-kommunikáció szakára jártam. Korábban teljesen más elképzelésem volt a jövőről. A szüleim tanárok, én is ezt a pályát láttam magam előtt. Az egyetem mellett három évig aktívan dolgoztam az UnivTv-nél, így a gyakorlatban közelebb kerültem a média világához, de csak az interjúkészítés volt az, ami igazán vonzott, a kommunikáció szakon belül is az antropológia, szociológia érdekelt igazán, egy félévet Bécsben voltam Tempus ösztöndíjjal.

W.Zs.: Én a Közgazdaságtudományi Karon végeztem, de már az egyetem alatt kerestem a lehetőségeket, hogy minél többször kimehessek külföldre. Igy jutottam el én is Tempus ösztöndíjjal Németországba, Tübingenbe, illetve az AIESEC gyakornoki programján keresztül Reutlingenbe.

Milyen tervekkel, elképzelésekkel indultatok a munka világába?

W.Zs.: Amikor ott álltunk ötödikben, őszintén visszagondolva nem tudtuk, hogy mit fogunk csinálni. A KTK partnerkapcsolatban volt az Ohioi Egyetemmel, ezzel a lehetőséggel élve jutottam el Amerikába. Így gyakorlatilag tandíjmentesség mellett, egy úgynevezett teaching assistant pozícióban még valamennyi pénzt is tudtam keresni a tanulás mellett. Ezzel az volt a cél, hogy meghosszabbítsuk kicsit az egyetemi létet, kiterjesszük a tanulói élet védőhálóját, valamint angol nyelvterületen is kipróbáljuk magunkat.

P.É.: Akkor még csak alap szinten beszéltem angolul, de cél volt, hogy megtanuljam a nyelvet, és együtt legyünk Zsolttal, ne kelljen egy évet külön töltenünk. Akkoriban mindezt kicsit problémás volt megoldani a vízum miatt, de végül a kinti délkelet-ázsiai szakra felvételt nyertem, kaptam ösztöndíjat, és tanulói státusszal kimehettem Amerikába.

W.Zs.: Miután mindketten elvégeztük az egyetemet, komoly dilemmákat követően döntöttünk, hogy hazajövünk, mert akár tovább is tanulhattunk volna, de végül Magyarországon, Budapesten helyezkedtünk el.

Milyenek voltak az első munkák?

P.É.: Mivel a kinti egyetemen Dél-Kelet Ázsia - Thaiföld volt a specializációm, ezért először ilyen irányban indultam el. A budapesti követségeknél két alkalommal is részt vettem projekt szintű munkákban, de mivel nem volt státusz, nem volt jövője. Ezt követően a marketing-kommunikációs vonalon indultam tovább, így az OTP Bank marketing osztályára kerültem, ahol médiával, kampányokkal és kapcsolattartással foglalkoztam, később pedig az OTP Junior kártya brand managere lettem.

W.Zs.: Közgazdászként, nekem management tanácsadás volt a specializációm, így először ezt a területet céloztam meg, de az amerikai diplomával már nem  illettem a friss diplomások általános profiljába. Végül egy svéd informatikai cég ajánlatát fogadtam el, akik akkor még csak fél éve voltak jelen Magyarországon, és fiatal, dinamikus, leendő management tagokat kerestek. Immár tizenöt éve vezetem már ezt a céget, a kezdést követően viszonylag hamar kineveztek ügyvezető igazgatóvá, így én építhettem fel a cég magyarországi leányvállalatát.

Később pedig jött egy startup vállalkozás. Mesélnél róla?

W.Zs.: Hat-hét év után attól függetlenül, hogy szerettem a munkámat, új impulzusokra vágytam. Gondolkoztam rajta, hogy céget váltsak, vagy esetleg újra tanuljak, végül az utóbbi mellett döntöttem. Kivettem egy év úgynevezett tanulmányi szabadságot, és felvettek a Stanford Graduate Business School egy éves mester programjára, amit kifejezetten több éves tapasztalattal rendelkező managereknek indítanak, így egy évre kiköltöztünk Kaliforniába. A kinnt töltött egy év minden szempontból nagy kihívás volt,  a világ egyik legjobb üzleti iskolájában tanulhattam, nekem mindennap olyan volt, mint egy gyerek a játékboltban. A program végén ismét elgondolkodtunk azon, hogy hazajöjjünk, vagy maradjunk. Visszajöttünk, a régi cégem is várt vissza, valamint elindítottam 2011 tavaszán a Valley Connectet, ami start up vállalkozások mentorálásával, illetve befektetésekkel foglalkozik. Mindezt a Stanfordi kapcsolatrendszerrel, tudással valósíthattam meg, illetve azóta folyamatosan vissza is járok a Szilícium-völgybe a családdal.

Éva, téged is ért ilyen impulzus?

Igen, négy évig voltam az OTP-nél, utána pedig úgy gondoltam, kipróbálnám magam valami más területen is. Az HBO-nál kezdtem el dolgozni mint marketing, PR manager, ahol nagyjából hasonlóval foglalkoztam mint korábban, csak a korábbi munkahelyemhez viszonyítva nagyobb volt a kihívás, mert sokkal kisebb volt a cég, így kisebb büdzséből kellett nagy dolgokat csinálni. Ekkor már vágytam a családra, így fél évnél tovább itt nem is dolgoztam. 2006 nyarán pedig meg is született az első gyerekünk, illetve rá két évvel már a testvére. Szerencsés helyzetben voltunk, mert megtehettem, hogy amíg Zsolt dolgozott, én otthon maradtam a gyerekekkel, nem is vágytam vissza dolgozni. Lehet, hogy jön olyan idő, amikor majd lesz kedvem és időm is visszamenni, de most a három gyerekünk teljes mértékben kitöltik az időmet.

Milyen kompromisszumokat igényelt a munka és a család?

W.Zs.: Úgy gondolom, nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból, hogy Évi az itthonlétet a gyerekekkel abszolút nem kompromisszumként éli meg, nekem pedig lehetőséget ad, hogy maximálisan a munkára tudok koncentrálni. Ügyvezető igazgatóként magam osztom be az időmet, így adott esetben tudom úgy intézni a napomat, hogyha itthon kell segíteni, akkor azt meg tudom oldani, viszont a kollégáimon látom, hogy milyen az, amikor mindkét fél dolgozik és össze kell hangolni az idejüket.

Milyen volt az élet Amerikában? Sosem gondolkoztatok azon, hogy kint telepedtek le?

W.Zs.: Szerintem mind a ketten elég önzők vagyunk ahhoz, hogy itthon volt már egzisztenciánk, viszont, ha első generációsként költözünk ki, akkor majdnem mindent elölről kellene kezdeni. Emellett nem adódott semmi, ami miatt fel kellett volna adni az itthoni életünket, meg persze itt van a családunk, a barátaink. Illetve Budapest a maga adottságaival bizonyos szinten ugyanazt az életszínvonalat és minőséget tudja adni Magyarországon belül is.

P.É.: Fiatal egyetemistaként és családként teljesen más, összehasonlíthatatlan élményt adott az Amerikában töltött idő. Fiatalon sokkal nagyobb szabadsága van az embernek, később a gyerekekkel már nem volt annyira könnyű, viszont egy hatalmas tapasztalat, és a gyerekeknek is egy teljesen más világszemléletet adott.

Ennyi tapasztalattal mit javasoltok a végzős egyetemistáknak, akik most lépnek ki a munka világába?

W.Zs.: Azt szoktam mondani, hogy vannak bizonyos szakmák, ahol nagyobb az esély, hogy felfigyeljenek rád. Ha vannak b beszélsz nyelveket, van valamilyen specializációd, például értesz a programozáshoz, desing-hoz, és ebbe beleástad magad pusztán azért, mert érdekel, nem számít, hogy Budapesten, Londonban vagy Amerikában vagy. Nem pénz kérdése, hogy megmutasd magad. A különböző közösségi oldalakon, például a LinkedIn-en és a Facebookon keresztül sokkal könnyebben tudsz kapcsolatokat teremteni, és látszik, hogy van a világnak egy olyan része, ahol a teljesítményt értékelik.

Amikor mi végeztünk, szinte az egyetlen karrier lehetőség az volt, hogyha feljöttél Budapestre és elmentél egy multinacionális céghez dolgozni. Ma ez a lehetőség még mindig nyitva áll, de maximum két-három évig érdemes lehet kipróbálni, mit jelent dolgozni, hogyan lehet előrejutni, megtapasztalhatjuk, hogyan működik a világ. Viszont húszon egynéhány évesen, amikor még nincs család, lakás- és autóhitel, merni kell felülni a következő repülőgépre és elutazni külföldre, mert lehet munkát találni. Adott esetben az se baj, ha először mosogatni megy el valaki, de utána a lényeg, hogy ki merje próbálni magát, mert igazából nincs vesztenivalója. Ma már az internetnek és a technológiának köszönhetően sokkal kisebb lett a világ, nem számít misztikumnak külföldön szerencsét próbálni, ezért élni kell ezekkel a lehetőségekkel, utána pedig még mindig vissza lehet jönni Magyarországra.

P.É.: Figyeljenek arra, amit tényleg szeretnek, mert amikor nehézségek adódnak, például egy munkahelyi konfliktus, könnyedén elveszíthetjük a lelkesedésünket. Ha viszont azt csinálhatjuk, amit szeretünk, akkor a mindennapokban is könnyebben örömünket leljük. Emellett nőként azt gondolom, fontos vállalni, hogy az ember anya, és semmiképp ne legyen valakinek azért lelkiismeret-furdalása, mert otthon van, mert rengeteget tud adni a gyerekeinek. Én ezt egy percig se bántam meg, és nyilván nagyon fontos, hogy egy nő is tudjon dolgozni, ha pedig mindezt össze tudja egyeztetni a családdal, az nagyon jó. Viszont, ha valaki úgy gondolja, hogy ezt az időszakot kifejezetten a gyerekeinek szeretné szentelni, mert olyanok a lehetőségek, akkor azt nyugodtan élvezze, ne legyen bűntudata, amiért nem dolgozik.

Steiner Petra

Steiner Petra