close
CímlapEgyetemi élet„A pécsi irodalmi hagyományok mentője”

„A pécsi irodalmi hagyományok mentője”

2018. november 19.

Nagy Imre 1980 óta oktatja a PTE-n (és jogelődjein) a felvilágosodás és a reformkor irodalmát. 1998 óta a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára, 2006 óta az MTA doktora, 2010 óta professor emeritus. Kutatási területe az irodalom- és kultúratudományok. Munkásságának homlokterét az irodalomtörténet, különösen a magyar felvilágosodás és romantika, a magyar drámatörténet és színháztörténet alkotja. Két évvel ezelőtt Tüke-díjat kapott, idén ősszel Pécs város díszpolgára kitüntető címmel jutalmazták.

 

Tisztában van azzal, hogy az ön neve a pécsi magyarszakon egyet jelent az eleganciával, az odafigyeléssel és a szakmaisággal?

Ennek örülök. A tanári magatartásom az életutamon alakult ki. Van bennem valami mások számára talán idejétmúlt, régimódi stílus. Valamennyien rendelkezünk önmagunkról egyfajta elképzeléssel. Az a szerep, amit játszom, az a személyiségemből és a hivatásomból egyaránt adódik.

Nemcsak az egyetemen játszott fontos szerepet, évtizedekig írt a helyi lapba filmjegyzeteket.

A film számomra inkább kedvtelés volt, a kritikákból pedig lett egy könyv: A Lumière örökség. Az irodalom számomra olyan értékhordozó, ami – nem vallásos értelemben – szakrális jelentésű.

Bécsy Tamással mindig ugrattuk egymást, ő azt mondta, van bennem valami papos, én meg azt válaszoltam, hogy benned meg valami mérnöki.

Egyre erősödött bennem az irodalomhoz való kötődésem. Ma a történettudomány és az irodalomtörténet vonzása és tisztelete csökkenőben van. Ezt szomorúan tapasztalom. Ez összefügg a mai világ érdekorientált lényegével. Úgy fogják fel ma a világot, mint egy érdek vezérelte anyaghalmazt, ezért a történeti tudat háttérbe szorul, vagy akár meg is szűnik. Összefügg ez azzal, hogy azt gondolják, a számítógép segítségével mindent el tudnak érni egy pillanat alatt, ezzel elveszik a múltbeli tapasztalat lényegét. Egy hallgatóm kérdezte tíz éve, hogy van-e számítógépem. Nevetve válaszoltam, hogy itt a fejemben, és magának is van, ne féljen a használatától. Ma is tudom a diákkoromban megkövetelt és a később belém vésődött memoritereket. Az óráimon nem akartam színházi produkciót csinálni ebből, tartottam egy papírt, de fejből idéztem a verseket. A beépített ismeretanyag mintha ma kevésbé lenne fontos.

Filológiát, drámaelméletet és irodalomtörténet egyaránt tanít, ráadásul mindegyiket sajátos módon. Hogyan alakult ez ki?

Megpróbáltam kitalálni valami sajátszerűséget. Az irodalomtörténet esetén nem úgy beszélek Vörösmartyról, mint valami távoli hagyományról, hanem úgy, mintha ma friss szövegként olvasnánk. A klasszikusokat úgy kell olvasnunk, hogy az emberi mivoltunk, hogy magyarok vagyunk, hogy itt élünk a XXI. században Pécsett, értelmet kapjon. A filológiát sokan az irodalommal való foglalkozás előkészítő tevékenységének tekintik.

A filológusnak az a dolga, mint Petrarca macskájának?

Hogy megmentse a szövegeket, megmentse az épségüket az egerektől? De nem csak ez! A szövegekkel való filológiai bánásmód egyben interpretáció is. A szövegkritikát, a filológiát és az interpretációt szoros egységben próbálom látni, nemcsak Bessenyi Györgyhöz lehet filológusként viszonyulni, hanem Ottlik Gézához is. A drámával kapcsolatban két fő dolog érdekel. Az egyik a dráma nyelvi megalkotottsága. A dráma több nyelvű szöveg, szekunder kódok szövevényes egysége. Az Othellóban persze mindenki angolul beszél, de a velenceiek másként viszonyulnak a nyelvhez, mint a hamis jelölést felismerni képtelen Otelló. Más nyelvi képességgel rendelkeznek. Molière Fösvényében a kincs Valér számára a kedvese, Harpagon számára pedig a vagyon, mást értenek a szavakon. A drámában az egyes szereplők a többitől elkülönült nyelvi világban élnek. Az az én problémám, hogy az a nyelvi világ, amiben a szereplők élnek, mennyiben hat az életükre, cselekedeteikre, a drámabeli történésekre. Nem gondolom, hogy érvénytelen az, hogy a szereplők döntéseit a korábban elemzett pszichológia, szociológia vagy más területek határozzák meg, én a nyelvi szempontot ezek mellé illesztem hozzá. Azt is vizsgáltam, hogyan járul hozzá Az írott drámába beépített színházi jelrendszer a dráma jelentésvilágához.

Mikor dőlt el, hogy magyar irodalommal fog foglalkozni?

Két sorsdöntő pillanatomban. Harmadikos gimnazistaként még nem tudtam, hogy mi leszek, viszont jó memóriám van, földrajzból rengeteg topográfiai adatot kellett megjegyeznünk, azt gondoltam geográfus leszek. Akkor jelent meg Szerb Antal magyar irodalomtörténete, amikor azt elolvastam, rádöbbentem, hogy ezt így is lehet, s rájöttem, hogy mivel kell foglalkoznom. A másik pont a hosszúra nyúlt kamaszkorom és ifjúkorom végén volt – később nőtt be a fejem lágya, mint általában.

Hány évesen?

A negyvenes éveimben. (nevet) De még később jött bennem össze az a tudásanyag, amihez idő kellett, rengeteget kellett olvasnom. Ötvenévesen következett el a másik pillanat, filológia előadást tartottam délután, eljöttek, mert vizsgázniuk kellett belőle. Fáradt voltam, és elkalandoztam. Egy történetben voltam, Vas István írja le, hogy az ostrom idején megsemmisült a száz kötetes Jókai-sorozata, amihez személyes kötődése volt. Édesapja megígérte neki, hogy megkapja a Jókai összest, de még várnia kellett a könyvszekrény kulcsára, ezért kölcsönkérte mástól a regényeket, s mire megkapta a könyvszekrény kulcsát az apjától, addigra elolvasta az összest. Egy hallgatómat ez annyira megérintette, hogy még írt is róla. Sokszor egy elkalandozás, egy személyes emlék, vagy olvasmányélmény beidézése is fontossá válhat. Ezt a tapasztalatot megpróbáltam beépíteni a filológiai, irodalomtörténeti előadásaimba. Személyessé, sajátossá tettem így.

Pécs fontos az életében?

Pécs az egyetlen város az országban, amelynek Budapesten kívül folyamatos, ezeréves kultúrája, irodalmi jelenléte van. Ha már itt élünk, akkor ebből is valamit merítenünk kell. Pár éve Brodarics Istvánról született egy doktori disszertáció Szegeden, pedig pécsi főpap volt. Miért nem itt készült? Hiányolom a kollégáimnál, hallgatóimnál a genius loci tiszteletét. Nem akárkik éltek itt: Janus Pannoniustól Weöres Sándorig, az Erzsébet Tudományegyetemen Thienemann Tivadar, Fülep Lajos, Kerényi Károly is tanított. Kerényi a Tettye dűlő 5-ben szerkesztette a Sziget című periodikájának a köteteit. A diákok közt is akadnak jelentős nevek: Tatay Sándor, Weöres Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Csorba Győző… Ez a történet számomra ott kezdődött, amikor középiskolában tanítottam, s igyekeztem kortársakat is bemutatni. Weöres Sándort tanítottam épp, amikor az egyik kollega mondta, hogy hol lakik Lovász Pál, bekopogtattam hozzá. A falról leakasztotta a Weöres Sándor fotókat, megmutatta a kéziratokat meg a leveleket… Megajándékozott Surányi Miklós kötetével, amibe azt írta – a huszonéves ifjúnak – hogy „a pécsi irodalmi hagyományok mentőjének”.

Hát igaza lett!

Nagy megfogott ez akkor. De amíg az egyetemi ranglétrát bejártam – rengeteget kellett olvasnom – ezt a vágyam félre kellett tennem. A magamban hordott inspirációt csak a Csokonai monográfia után tudtam előtérbe helyezni, 2007 után.

Azért Bertók Lászlóról korábban is írt könyvet.

Igen, már 1995-ben. Két éven át jártam fel Bertók Lászlóhoz szerdánként, amikor egész délutánokat beszélgettünk át. Ebből lett egy interjúkötet.

Mégiscsak a főműve az a Katona József kritikai kiadás.

Hát igen, most jelent meg a Jeruzsálem pusztulása c. kötet. És sorban jönnek a többiek. Képes vagyok két feladatot is végezni. A XX. századi pécsi irodalmi hagyományokkal is foglalkozom párhuzamosan. Az Öttorony című könyvem 1923-ig tárgyalja a pécsi irodalmi műveltséget, amikor is ideköltözött az Erzsébet Tudományegyetem. A későbbi anyaggal nem lineárisan foglalkoztam, tavaly jelent meg Várkonyi Nándorról a könyvem, emellé kell megírni az Erzsébet Tudományegyetem ügyét, tanárokkal, diákokkal, most éppen Tolnai Vilmosról írtam, Csorba Győzőről is készülök egy nagyobb fejezetet írni. A pécsiségem mellett az egyetemes magyar irodalomtörténet terültén búvárkodtam, a pécsiek közül azokra koncentráltam, akik országosan is letettek valamit az asztalra, nem helytörténetet szerettem volna írni.

Balogh Robert

Balogh Robert