close
CímlapEgyetemi életRektorjelölt: Miseta Attila, az ÁOK dékánja

Rektorjelölt: Miseta Attila, az ÁOK dékánja

A pályázata mottója az, hogy „közelítsünk a vezetői kompetenciákat a szakmai kompetenciákhoz”. Pontosan mit ért ezalatt?

Úgy gondolom, hogy a szenátus elé sok olyan ügy kerül, melyek valójában nem is oda valók. A döntések sok esetben nem összegyetemi szempontokról, hanem kifejezetten kari szintű elképzelésekről szólnak. A szenátusnak sokkal többet kell foglalkoznia a stratégiával, és a stratégia mentén kitűzött célok elérésével, revíziójával. Mindenképpen szükség van a jobb előkészítő munkára, mind kari, mind bizottsági szinten. Így elkerülhető lenne az is, hogy másodlagos, harmadlagos szempontok kerüljenek előtérbe. Ezzel természetesen nem mondom azt, hogy ez kivételes helyzetekben nem fordulhat elő.

Tehát lényegében azt tartom fontosnak, hogy ha azok az ügyek, melyekben kari szintű a kompetencia, azok dőljenek el kari szinten. Rendeljük hozzájuk a megfelelő gazdasági, szakmai peremfeltételeket, amikre a bizottságok szerint a megvalósításhoz/kivitelezéshez szükség van. Innentől a rektor/szenátus felelőssége „csupán” az, hogy ellenőrizze, hogy a határidőhöz kötött kitűzött célok teljesültek-e és pontosan mire költöttük el a pénzt, az időt, és az energiát. Nem vagyok kompetens abban, hogy a művészeti oktatásban vagy a bölcsészettudományokban éppen most mire van szükség az adott karon. Ezt felismerni az érintett kar dékánjának, vezetőinek a feladata és egyben felelőssége is.

A pályázatban részletesen írt arról, hogy változtatna a bizottságok munkáján.

A döntéselőkészítő-rendszer megújításra szorul. A bizottságok munkáját sokkal precízebbé kell tenni, és garantálni kell, hogy amennyiben egy szakmai kérdés egy adott bizottságon belül elbukott, az „félig emésztetlen” formában ne menjen keresztül az PTE szervezetének egész rendszerén.

Az is biztos, hogy jóval hatékonyabban jelen kell lenni a régióban, a középiskolákban, a vállalatoknál, az önkormányzatoknál, a kórházakban. Ezeket a kapcsolatokat építeni és erősíteni kell abban a tekintetben, hogy a hallgatóink ne menjenek el Budapestre. Vissza kell hozni, meg kell tartani a tehetséges kollégákat! Igyekeztem nem elsősorban grafikonokat és adatelemzéseket tenni a pályázatomba, de az tény, hogy amikor átvettem az Általános Orvostudományi Kar vezetését, akkor ez volt a Pécsi Tudományegyetem második legkisebb kara. Most az ÁOK-é a legnagyobb hallgatói létszám, a bevételünk meghaladja a 10 milliárd forintot. Azt is el kell ismernem, hogy szerencsés volt a helyzetünk, és a munkatársak rengeteget segítettek. Nyilvánvaló, hogy egy kar vezetése nem egy egyszemélyes biznisz az egyetem vezetése még kevésbé. A lehetőségek korlátai között, de meggyőződésem, hogy módszereinket a többi karra is tudjuk transzplantálni.

Az egyik ilyen gyakorlatunk, amire büszke vagyok, azon alapul, hogy a jó, nemzetközi hírű oktató olyan befektetés, ami megéri. Amikor megpróbáltunk már neves külföldi intézményekben dolgozó kollégákat haza, Pécsre csábítani, az elején nagyon akadozva ment. Magam is meg voltam lepve, hogy mára már az a helyzet, hogy minden második-harmadik héten kapok megkereséseket kutatóktól, akik Szegedről, Budapestről, külföldről Pécsre, az orvoskarra akarnak jönni. A már visszatértektől értesültek arról, hogy ők megkapták a számukra szükséges támogatást.

Ezt hogyan sikerült elérni?

Úgy kezdtük, hogy létrehoztunk egy belső pályázati rendszert. Önerőből 30 olyan pályázatot írtunk ki olyan oktatók és kutatók részére, akik próbálkoztak ugyan, de nem kaptak pl. OTKA támogatást. Először nagy szkepszis vette körül ezt a pályázatot, de végül a jelentkezők több mint 90 százaléka sikeresnek bizonyult. Tehát teljesítették azt, amit elvártunk. Azt is hozzá kell tennem, hogy az elnyerhető támogatási keretek között van olyan, mely évi 20 millió forintra rúg. Ezt valóban csak nemzetközi szinten sikeres, befutott kutatók kaphatják meg - ha hazajönnek, és hozzánk jönnek. A pályázati forrást saját forrásból teremtettük elő. És működik! Ezek a kollégák mind szenvedélyesen szeretik a szakmájukat, és szeretik, ha nyugodtan dolgozhatnak. Ezzel az utóbbival van legtöbbször a legnagyobb bajunk. Ugyanis mi, magyarok imádjuk egymást vegzálni. A különbség mondjuk, az amerikaiak és a magyarok között az, hogy a magánéletben az amerikaiak távolságtartóbbak, de amikor kell, segítenek. Mi talán túlzottan is közvetlenek vagyunk a hétköznapokban, de ha problémát látunk, akkor hajlamosabbak vagyunk cserbenhagyni a másikat. Úgy gondolom, ez a szemlélet az, amitől meg kell szabadulni a Pécsi Tudományegyetemen. Egy konstruktív, fejlődőképes csapatot akarok. Nem soroltam fel eddig, de hozzáteszem: személy szerint nekem is rengeteg hibám van. Türelmetlen vagyok, és sarkosan fogalmazok. Viszont úgy vélem: nem élünk elég sokáig ahhoz, hogy túl hosszan udvaroljunk egymásnak. Olyan időszakot élünk, melyben jelenleg nagy pályázati források állnak rendelkezésünkre. Ezt ki kell használnunk, de fel kell készülnünk a pályázati források csökkenése után bekövetkező nehezebb időkre, azaz fenntartható invesztíciókat kell tennünk.

Mi a véleménye a Kancelláriáról, változtatna-e valamit ezzel kapcsolatban?

Sokkal intenzívebb együttműködés szükséges, melyben a szakma irányelvei a meghatározók. A gazdálkodási folyamatok lényegében arról szólnak, hogy segítsék a szakmákat. Segítsék a gazdasági következmények bemutatásával, segítsék a kitűzött célok gördülékeny végrehajtásával. Nem élhet a szakma és gazdálkodás külön életet! Bízom benne, hogy a kancellári vezetéssel közösen ezt meg is tudjuk valósítani. Bátran állíthatom, hogy a kancellár úr szemével egyetértek, úgy gondolom, hogy szerencsések vagyunk, hogy ő dolgozik a Pécsi Tudományegyetemen. Maga a kancellária rendszere viszont szorosabb és főleg hatékonyabb együttműködést kíván a szakmai szférával.

Min változtatna az egyetemen?

Nyilván olyasmi tudok megváltoztatni, ami a rektor jogosítványain belül esik. Ebben a kérdéskörben egészen biztos vannak olyan prekoncepcióim, amelyek nem helyesek, és éppen emiatt úgy gondolom, biztosan kell egy–két hónapot szánni arra, hogy egyeztessek minden érintettel és részletesen átbeszéljük a kérdésköröket. Valós, támogatható fejlesztési projekteket szeretnék látni minden karon!

Ezek után lehet nekilátni annak, hogy megvizsgáljuk, milyen lehetőségei vannak annak, hogy az egyetemi adminisztrációt hatékonyabbá tegyük. Ezt a feladatot csak a kancellária vezetőivel lehet végrehajtani, de van fogadókészség.

Jelenleg több mint 7,2 milliárd Forintot költünk gazdaságirányításra és szolgáltatásokra a Pécsi Tudományegyetem. Ez elképesztő összeg, így piaci alapokon nem lehetne működni.

A pályázatában is hosszú távon elkötelezett és lojális adminisztratív háttérről beszélt. Hogyan próbálja meg ezt elérni?

Úgy gondolom, mindenkit tudunk alkalmazni, aki tud és akar dolgozni. Ez nemcsak az oktatókra és kutatókra igaz, hanem az adminisztratív dolgozókra is. Először is szükség van arra, hogy jó legyen a légkör, olyan, amiben lehet együttműködni. Van, akik nem szívlelik az adminisztrációt, de – ismerjük el – sokat frusztráljuk mi is az adminisztrációban dolgozókat. Ugyanakkor van egyfajta bénultság, tehetetlenség és negatív gondolkodás, ami attól tartok, eluralkodik a munkavállalókon. Ez részben talán abból adódik, hogy a rendszer nagyon bonyolult, s így könnyű hibát véteni, ugyanakkor úgy látom, hogy néhány vezető nem vállalja a felelősséget a beosztottjai esetleges botlásai miatt. Így a munkavállalók félnek önálló döntéseket hozni, minden döntést „feljebb tolnak”. Döntéseket kell hozni adott esetben az adminisztráció legkülönbözőbb szintjein. Ezt a fajta kompetenciát szeretnénk kiterjeszteni, ha úgy tetszik „megajándékozni” ezzel a dolgozókat. Merjék bátran meghozni a saját szintjükön a saját szakmai döntéseiket.

A beiskolázás központi téma szinte minden rektori pályázatban, s köztudott, hogy a nemzetköziesítés számít ma a legkiemeltebb fejlesztési iránynak. A pályázatban Ön mégis kifejezetten azt hangsúlyozta, hogy elsősorban az a Pécsi Tudományegyetem feladata, hogy a magyar hallgatóknak adjon terepet.

Kevesen tudják, de a „röghöz kötés” ötlete anno innen, az Általános Orvostudományi Karról származott. Nem az én ötletem volt, de érdemesnek tartottam arra, hogy felkaroljuk, még akkor is, ha a megvalósítása, a végleges forma már nem olyan volt, mint az eredeti ötletünk.

Szeretném, hogyha minél jobb a színvonalú orvosokat, mérnököket, tanárokat, jogászokat, közgazdászokat stb. képeznénk, és azok a tevékenységüket elsősorban Magyarország javára végeznék. Ezért is fontos számomra az, hogy a karon és az egyetemen ne csak a külföldi hallgatók létszáma, hanem a magyaroké is emelkedjen, ezért ezt is célként fogalmaztam meg a pályázatomban.

Amikor katasztrofális anyagi helyzetben volt az Általános Orvostudományi Kar, és muszáj volt a bevételeinket növelni, fokozzuk a nemzetközi hallgatók felvételét. Amint a pénzügyeink rendeződtek, nem a nemzetközi hallgatók felvétele vált prioritássá. Jelenleg három–négy külföldi jelentkezőből csak egyet, a legjobb képességűt, a legtehetségesebbet vesszünk fel. Nem is akarunk többet, mert úgy gondolom, nagyon fontos odafigyelni a minőségre. Úgy gondolom, hogy más karokra tekintve első lépésként meg kellene teremteni azt a színvonalas oktatói gárdát, akik valóban magas színvonalas oktatói munkát tudnak végezni. Nálunk kb. 460 oktató van, a klinikumban dolgozókat is beleértve. Mintegy 90 százalékuk járt külföldön hosszabb tanulmányutak keretében, vagy dolgozott külföldön. Ez azt jelenti, hogy megfelelő tapasztalattal, háttérrel rendelkeznek. Ezt más karokon is erősíteni lehet és kell. Tudomásul kell venni azt is, hogy vannak olyan karok, amelyek jellegükből, diszciplínájukból adódóan nem számíthatnak sok külföldi hallgatóra.

Az is nagyon lényeges, hogy arra való hivatkozással, hogy a létszámot bővítsük azért, hogy a bevételeket növeljük, ne vegyünk fel olyan hallgatókat, akik nem valók a felsőoktatásba. A motiválatlan és szerény képességű hallgatók negatívan hatnak a képzésre, és – ahogy az várható is – gyengén muzsikálnak. Ráadásul csak olaj a tűzre, ha rendszerben tartjuk ezeket a hallgatókat amiatt, hogy a lemorzsolódás ne legyen olyan magas.

Azt gondolom, hogy egyszerűen nem méltó egy kar hírnevéhez az, ha oda nem színvonalas, érdeklődő hallgatókat vesznek fel, mert olyanokra van szükség, akik komolyan veszik a dolgokat és valóban fejlődni, tanulni akarnak. Mindehhez a feltételeket biztosítanunk kell az egyetemen belül és kívül, ezért a várossal és minden más partnerünkkel is szorosan együttműködünk.

A rektorjelöltek fórumán kivetített adatok között látszott, hogy az Oktató Munka Hallgatói Véleményezése (OMHV) kapcsán az orvoskaros hallgatók a többi karhoz képest kiemelten jól teljesítenek – ez minek köszönhető? Ezek szerint már most is használják ezeket a visszajelzéseket?

Bevallom, némi kényszert alkalmaztunk. Azok a hallgatók ugyanis, akik kitöltik az OMHV-t, előbb regisztrálhatnak a vizsgákra. Volt egy kis morgolódás ugyan, de elértük a kitöltöttség elérte a 68 %-ot a korábbi 18 % helyett. Leginkább persze attól tartottak a hallgatók, hogy visszanyomozhatók a kérdőívek. Pedig nekünk nem az számít, hogy ki fogalmazta meg, hanem az eredmények, a visszajelzések az igazán fontosak.

Biztosan nagyon erősen javítani kell azon a helyzeten, amire egyébként más rektorjelöltek is felhívták a figyelmet: kellenek a visszajelzések! És arra is szükség van, hogy ezeknek a feedbackeknek következménye legyen. Legyen az akár pozitív akár negatív... Az oktatók számára is. Benne van a pakliban az, hogy egy adott csoporttal nem jön ki a lépés, mert az oktató nem szimpatikus a hallgatónak és fordítva. De azt, ha ez három–négy éven keresztül történik és nem javul, az az oktatót is minősíti. Ilyen esetben mindenki vonja le a konzekvenciákat. Úgy gondolom, hogy nemcsak az oktatók jutalmazása fontos, de az esetleges szankcionálása is lényeges.

Ami a hallgatókat illeti: írt a pályázatában egy ún. ombudsmani rendszerről. Miért gondolja azt, hogy erre szükség van?

A részleteket illetően biztosan konzultálunk kell majd a jogász kollégákkal, de leginkább olyannak képzelem el ezt a rendszert, mint amilyen a bíróságokon működő békéltető testület. A jelenlegi gyakorlat az, hogy ha egy hallgatóknak valami komolyabb problémája akad, ügyvédet fogad, és pereskedni kezd. Azt gondolom, ha lenne egy ilyen ombudsmani rendszer, akkor ezeket a problémákat házon belül meg lehetne oldani. Ez mindenképpen szerencsésebb lenne. Reményeim szerint jóval kevesebb olyan ügy maradna, ahol ténylegesen el kell menünk a bíróságig. Az ombudsmani rendszer pontos részleteket még nem dolgoztuk ki, ez kialakításra vár.

A pályázatában van egy olyan rész, amely arra vonatkozik, hogy hogyan lehetne a városban az egyetem érdekeit intenzívebben képviselni.

Természetesen fontos, hogy felsővezetések közötti jó kapcsolatot megőrizzük. Ugyanakkor operatív csoportokat kell létrehozni a közös problémák kezelésére a közös lehetőségek jobb kiaknázására. Nem egymás ellenében, hanem egymással kell számos közös érdekünket képviselni. Közös érdek pl. az ipar telepítése, a turizmus fellendítése, de az is, hogy minden pécsi polgár és egyetemista jól érezze magát.

Harka Éva

Harka Éva