Péley Bernadette a Pécsi Tudományegyetem oktatási rektorhelyettese. A Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézet Fejlődés és Klinikai Pszichológia Tanszékének vezetője, 30 év oktatási gyakorlat áll a háta mögött. Rektorhelyettesi terveiről kérdeztem.
Miért vállalta a rektorhelyettesi posztot?
Szerencsésen ért a felkérés: olyan embertől, olyan támogatottsággal kaptam, és olyan program mentén, amit kihívásnak és megtiszteltetésnek tartok. Az oktatási rektorhelyettesi feladatkör számomra elsősorban szakmai kérdés, és nyilván más szintű rálátást követel, mint egy tanszéket vezetni. Tanulom az arcokat, kontextusokat, nagyon sok mindent át kell látnom a munkámhoz.
A rektori program egyik kiemelt célja az akadémiai fokozatok támogatása. Mivel próbálják elősegíteni a fokozatszerzést?
Nyilván ez a teljes egyetemi vezetés összefogásán alapul, beleértve a gazdasági hátteret is. Azt gondolom, hogy a támogatásnak mindenképpen pénzügyileg is jelen kell lennie valamilyen formában! Ahhoz, hogy nemzetközi kutatások és minősítések irányába el tudjunk mozdulni, a fiatal, a kutatásra és minősítésre érett embereket összetett keretrendszer alapján támogatnunk kell. A kérdéskör másik oldalát a belső pályázati lehetőségek és a minél pontosabban kidolgozott teljesítményértékelési rendszer jelentik. Utóbbit azért is tartom jelentősnek, mert habitusonként eltérő ki a tanításban, ki a kutatásban erősebb éppen, és vannak olyan életciklusok, amikor ezek változhatnak.
Milyen lesz a teljesítményértékelő rendszer?
A PTE-n belül tudomásom szerint a Közgazdaságtudományi Karon vezették be a teljesítményértékelési rendszert először, de már minden karon kidolgozásra kerül vagy alakulóban van. Nyilván egy ilyen rendszer kidolgozása több okból nem egyszerű: minél heterogénebb egy kar, minél többféle különböző képzéssel rendelkezik, annál bonyolultabb. Viszont mégiscsak összemérhető rendszerekben kell gondolkodunk. Az értékelésben egyebek között biztosan szerepel majd a tudományos teljesítmény, az oktatásfejlesztéssel kapcsolatos teljesítmény, a tudományos kapcsolatrendszer építése, mely az iskolateremtésnek lehet előfeltétele, és a szakmapolitikai oldal is, ami az intézet vagy tanszék vezetése miatt fontos.
Azt szeretném, ha a kötelező minimumon túli teljesítményt anyagilag is díjaznánk. Meggyőződésem, hogy egy egyetemen a teljesítménynek kell meghatározónak lennie.
A teljesítményértékelési rendszer munkaanyagán jelenleg a karok dolgoznak, és a mi dolgunk lesz az egységesítés az összemérhetőség kialakítása
Mennyire általános Magyarországon, milyen előképei lehetnek a felsőoktatásban ennek a teljesítményértékelési rendszernek?
Szerintem a külföldi egyetemeken ez létezik, keményen a teljesítményen múlik az előrelépés lehetősége – még akkor is, ha ez nem feltétlenül van úgy leírva, ahogy azt most mi próbáljuk definiálni. Az azonban biztos, hogy az oktatói, tanári munka minőségének megitélésére sok jelentős egyetem használ összetett értékelési rendszert, valamint az elnyert kutatási pályázatok, publikációs tevékenység mind meghatározóak. Hogy Magyarországon mely egyetem hol tart ebben a folyamatban, azt nem tudnám megmondani.
Nagy port vert fel egy rektori utasításhoz kötődve a mesterszakok kapcsán a nyáron bevezetett létszámkorlát. Miért volt erre szükség?
Az alapképzés kis létszámú szakjaira vonatkozóan van egy oktatási hivatali szabályozás, mely megszabja a létszám alsó küszöbét. Ez az osztatlan képzésekre és a mesterszakokra nem vonatkozott. Rektor úr valóban húzott egy határozott vonalat, és nem, vagy csak külön kérelmekre engedélyezte azoknak a mesterszakoknak vagy osztatlan szakoknak az indulását, melyekre a várhatóan beiratkozók száma nem érte el az öt főt. Ennek egyrészt van egy gazdaságossági oka. Másrészt pedig az egyetem motiválni próbálja az érintett szakokat és karokat arra, hogy mérjék fel, hogy az adott szak kapcsán milyen többletmunkát kell befektetniük azért, hogy több legyen a jelentkezőjük. Az új szabályozás elsősorban a két legheterogénabb kart érintette. Hozzáteszem: ez a rendelet nem érintette azokat a szakokat, amiket hagyományos értelemben kis létszámú szakoknak nevezünk, mint amilyen a romológia, a nemzetiségi szakok vagy a régészet. Ezeket ugyanis a karoknak el kell tartania. De voltak sokkal sebezhetőbb pontok, amik szerintem nem kar vagy képzés hibái, hanem egy folyamatos változás következményei, nem lokális problémák. E szakok kapcsán fel kell mérni, hogy milyen stratégiákat kell alkalmazni, hogy ezen a trenden változtatni tudjunk, és nyilván ennek is van önvizsgálatra késztető oldala.
Milyen tervek vannak a külföldi hallgatók segítésére?
Azt gondolom, a Külügyi Igazgatóság intenzíven dolgozott ezen. Kiépült egy angol nyelven működő mentálhigiénés szolgáltatás, ami szerintem nagyon fontos lépés volt. Megerősítésre kerül a mentorhálózat is, amihez kapcsolódóan lesz egy képzés is. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert különböző kulturális háttérrel érkeznek ide emberek, megnemértettségük nem rosszindulatból fakad, hanem abból, hogy
hiába beszélünk látszólag közös közvetítő nyelvet, az eltérő kulturális hátterek nagyon különböző jelentéseket okoznak, ezért vannak sokszor félreértések.
Egy otthonából kiszakadt ember sokszor jóval érzékenyebb is akkor, ha nagy távolságra van megszokott kulturális környezetétől. Szerintem ez is nagyobb hangsúlyt kap majd a mentorképzésben. Látjuk, hogy vannak ezek a problémák, a mentorhálózat bővítése és fejlesztése egy lépés ezek megoldása felé. A mentortámogatásban az is benne van, hogy a külföldről érkezettnek legyen helyismerete, de nemcsak geográfiai, hanem kapcsolati értelemben is. Mindez nem könnyű feladat: elég csak arra gondolni, hány országból érkeznek a PTE-re hallgatók, elképesztően heterogén kulturális háttérrel.
Mi a véleménye a digitalizációról az oktatásban? Mennyire van szükség arra, hogy a hagyományos tanári módszereket a mostani hallgatók igényeihez igazítsák?
Nyilván haladni kell a korral, már csak azért is, mert a fiatalok ezt a nyelvet tudják jól olvasni, ehhez pedig alkalmazkodnia kell a felsőoktatásnak. Meghatározónak tartom, hogy a technika lehetővé teszi, hogy élménnyé tegyük az oktatást, ez a fajta eszközhasználat szerintem elengedhetetlen. De nyilván ezen a téren is egyfajta egyensúlyra kell törekedni.
A személyes kapcsolatokat nem lehet felcserélni semmivel.
A mostani hallgatók is nagyon kapcsolatigényesek, és sajnos egyre kevesebb idő van arra, hogy több személyes kapcsolatot alakítsunk ki velük, mert ehhez sok a hallgató, az oktatók nagy része pedig túlterhelt. Mégis ezeket a tutoráló, személyes kontaktusokat tartom a legfontosabbnak, és az órákon az interaktív helyzeteket. Utóbbi kapcsán az interaktív jelzőn nem feltétlenül csak a smart megoldásokat értem, hanem a hús-vér kapcsolati részt, hogy lehessen például kérdezni egy tanártól. Azt tapasztalom, hogy bármilyen rossz egy hallgatói kérdés, sosem lehet elég rossz ahhoz, hogy ne kényszerítse rá az oktatót arra, hogy az adott kérdéskör kapcsán újabb szempontokat, más nézőpontokat is figyelembe vegyen – ez csak a személyes kapcsolatok révén valósulhat meg. Kicsit nehezebb elérni, hogy azt a mennyiségű tudást elsajátítsák a fiatalok, mint korábban, de a tudásnak egy része az, amit el kell sajátítani, van egy élményszintű és van egy saját megmunkálási része. Azt, hogy a sok információ könnyen adja magát, egyrészt hatalmas előnynek látom, másrészt vannak hátrányai is: a gondolkodásunkat akkor lehet finomítani, ha az információ már megvan a fejünkben, megtanultuk, s ehhez önmagában az, hogy könnyen hozzáférhető, nem elég.
Szeretném, ha egy nagyon sokféle tudást közvetítő tudományegyetem lennénk, és az áthallgatások száma növekedne a különböző tudományterületek között.
Úgy gondolom, hogy a szakmai alapok átadása mellett a PTE széleskörű oktatási portfóliója erre remek lehetőséget is ad a hallgatóknak.
Az már a rektori ciklus kezdetén is elhangzott, hogy arra próbál törekedni a PTE, hogy legyenek unikális képzései. Ennek milyen irányait látja?
Összetett terület ez, s nyilván erősítenünk kell a versenyképességünket. A főváros és az ottani nagyegyetemek elszívó ereje magyar hagyomány, amit a közigazgatás és a közlekedési hálózat is erősít. De a csak a PTE-n induló képzések mellett úgy gondolom, a meglévő, máshol is elérhető szakoknak, képzéseknek is kell, hogy legyen saját arculata. Nyilván a végzettség miatt fontos, hogy egységes legyen a képzés, mégis lehet ezen belül olyasmi, ami egy-egy egyetem sajátja.
Mindemellett vannak regionális előnyök: ez egy multikulturális régió, aminek előnyeivel nem élünk teljes mértékben.
Ebben jó kiugrási lehetőséget látok, akár a határokon átnyúlva is. Szerintem ez fontos kommunikációs csatorna lenne beiskolázási szempontból is.
Hogyan lehetne csökkenteni a lemorzsolódást?
Ez visszatérő kérdés, leginkább a nagyobb létszámú alap-, nem pedig a mesterszakokra jellemző. Az Oktatási Hivatal adatai alapján az újonnan felvettek teljes lemorzsolódásának 40-44 százaléka már a képzés legelején megtörténik. Sokan beiratkoznak ugyan, de azonnal passziváltatják a félévüket – az okokat nem ismerem, de nyilván vannak elképzeléseim. Szerintem ez abból is fakad, hogy az elsősök érettségi pontszámok alapján kerülnek be egy adott egyetemre. Egy felvételi eljárás más megpróbáltatás volt, hiszen rögtön magával az intézménnyel is megismerkedett a jelentkező, tehát mire felvették, már kialakult egy kapcsolódási pont – ami ma mindössze egy pontszám. Egy pontszámot elküldeni nem ugyanolyan elköteleződés, mint egy felvételi.
A másik, ami felmerült bennem, az az, hogy mennyiben maguknak a hallgatóknak, és mennyiben a szülőknek a döntése az adott szak. Egyáltalán nem biztos, hogy a leendő elsősök valóban azt a lovat akarják. Ebben látom a kezdeti lemorzsolódás legnagyobb okát.
Szeretném, ha arra tudnánk bátorítani a jelentkezőket, hogy a saját döntéseiket helyezzék előtérbe, vagy ha közben változik az érdeklődésük, merjenek változtatni, ne a kimaradás, a lemorzsolódás legyen a megoldás.
Milyen új utakat lát a beiskolázás kapcsán? A rektori programban megfogalmazott célszámok komoly elvárást jelentenek ezen a területen.
Készült egy országos szintű vonzáskörzet-térkép, és szerintem ebben nem állunk jól. Valószínű, hogy sokkal aktívabbaknak kellene lennünk a középiskolák bejárásában. Amit nehézségnek találok, az az, hogy a kisvárosokban sorra szűntek meg a középiskolák, ami a regionális beiskolázásnak egyáltalán nem kedvez. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ha pályát választ valaki, menyire látja hosszú távon vonzónak az adott régiót. Pécs, mint egyetemi város rendkívül vonzó, de tudjuk, hogy a továbblépésnek, az állástalálásnak nem kedvez annyira, mint azt szeretnénk. Ezek újragondolását látom fontosnak.
