close
CímlapJubileum 650Küzdj azért, aki vagy!

Küzdj azért, aki vagy!

Küzdj azért aki vagy! - mondja ki tanulságként az április 25-én a pécsi Apolló moziban a Skandináv Filmnapok keretében vetített svéd dokumentumfilm, a Kedves Emberek (Nice People).

Őszintén bevallom, hogy már régóta kinéztem magamnak ezt a filmet, viszont egy kicsit mindig elrettentett az a tudat, hogy dokumentumfilm. Ha felvetődik ez a fogalom, számomra mindig a természetet járó biológusok, a húsfeldolgozó üzemben forgató aktivisták, vagy az áldokumentumfilmek (The Blair Witch Project) jutnak eszembe. Azonban amikor tegnap beültem a moziba és megláttam az első képkockákat már tudtam, hogy nem fogok csalódottan távozni. És így is lett. 

Amikor elkezdődött a történet egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy valójában színészek játszanak, és nem hétköznapi embereket látok a vásznon. Kicsivel később persze rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen, ugyanis akkor az egész film elvesztené dokumentarista jellegét.

A történet Svédországban játszódik, egy Borlänge nevű városban, ahol egy csapat szomáliai bevándorló áll össze, hogy képviselje országát a szibériai Bandy Világbajnokságon két híres bandy-játékos, Per Fosshaug és Cia Embretsen vezetésével. A történet hihetetlen abszurditásán még csavar egyet az a probléma, hogy a verseny előtt néhány hónappal a csapat egyik tagjának sem volt korcsolya a lábán. A sok kihívás, probléma és a lehetetlennek tűnő feladat mögül azonban csak úgy sugárzott az elszántság, meg a büszkeség - és ez tette olyan szerethetővé a filmet.

A történet persze több problémát is felvázol. Egyszerre látjuk, hogy a svédek többsége mennyire támadóan lép fel a migránsokkal kapcsolatban, és a háborús menekültek hihetetlen fájdalmát és az emögött megbúvó reményt és bizakodást. Számomra az egyik legérdekesebb az egész történetben az oroszok reakciója volt a szomáliai csapatra. Szibériába érkezésük után sokan fotózkodtak velük, mert egészen egyszerűen nem láttak még fekete bőrű embereket, és akkora csodának számítottak, hogy a verseny végére egy egészen nagy rajongói csapat alakult ki oroszokból. Hihetetlen volt látni, hogy mennyire szurkolnak a maroknyi kis csapatnak, akik szinte esélytelenül indultak a többi országhoz képest. A film végére már én magam is úgy éreztem, hogy ott didergek a mínusz fokokban és pattanásig feszült idegekkel figyelem, hogy sikerül-e gólt lőni a szomáliaiaknak…

Hihetetlen élmény volt számomra ez a film. Nemcsak a történet, hanem a látvány szépsége miatt is. Minden elismerésem a rendezőé és az operatőré, mert így összerakni egy dokumentum filmet bizonyára nem volt kis feladat. (Az, hogy olyan volt, mintha interjúkat néznénk, még valószerűbbé tette a filmet, miközben a képek olyanná tették, mintha egy előre pontosan megtervezett játékfilmet nézne az ember. ) Számomra mindenképpen egy olyan élmény volt, ami röpke másfél óra alatt nagyon sok mindenről megváltoztatta a véleményemet.

Krausz Gréta

Krausz Gréta