close
CímlapKultúraAz igazság odaát van

Az igazság odaát van

2017. május 04.

Mintha a hatvanas-hetvenes évek minden mocskát most sodorná partra a filmipar árja. Ott a spanyol Mocsárvidék (Rodríguez, 2015), ami a Franco-éra után játszódik, s egy andalúz vidéken zajló sorozatgyilkossági ügyről (is) szól, vagy a szocialista korszak gyilkosság-sorozatát feldolgozó magyar Martfűi rém (Sopsits, 2016). A korszakra jellemző politikai viszonyok mindkettőben markáns szerepet kapnak, de bűncselekményeken keresztül láttatják.

A Thule-aktáknál ugyanez a tompa nyomás a hidegháború, ami rátelepszik a nézőre. Az alapsztori (látszólag) más: itt nem nők megbecstelenítéséről és megöléséről van szó, hanem döntően férfiakról, akik azért haltak meg vagy betegek, mert sugárfertőzést szenvedtek valami olyasmi miatt, ami a hivatalos állásfoglalás szerint nem is létezett.

1968. január 21-én ugyanis a dán fennhatóság alatt álló Thule mellett lezuhant egy amerikai vadászgép – a fedélzetén nukleáris bombákkal. A helyszínt feltakaríttatják, majd az egész esetet eltusolják. Több mint egy évtized kell ahhoz, hogy valakinek ne csak szemet szúrjon, hogy ezzel valami nincs rendben, valamit elhallgat a hatóság, hanem tenni is merjen valamit.

A főhősünk Poul Brink, egy rádiós újságíró, aki lépésről lépésre deríti ki, mi és miért történt akkor.

Például bemegy egy hivatalba, és kérdez.

Elutazik az Egyesült Államokba és utánaolvas a dokumentumoknak a levéltárban.

Kikeresi az akkori amerikai nagykövet címét a telefonkönyvből és felhívja, majd odautazik a házához és bekopog.

Persze hirtelen beindul a gépezet: finoman figyelmeztetik rá, hogy a rádió, aminek dolgozik, állami fenntartású. Nem-nem, ezzel persze semmit nem akarnak sugallni. Fura figurák kezdenek futni ugyanazon az útvonalon, amin ő szokott.

És persze nyomást fejt ki ő is: az egyik hivatalban kijelenti, hogy addig nem megy el, míg nem beszélhet a kijelölt szakértővel: ül és vár, s mindebben van valami furcsán nyugtalanító és fenyegető.

A politikusok befeszülnek: van itt izzadó homlok, zavart dadogás, ködösítés, figyelemelterelés, ám Brink hajthatatlan – hogy mennyi időn keresztül hajszolja a sztorit, fárasztja a felelősöket, azon lehet lemérni, hogy közben a gyermeke mennyit cseperedik.

A történet szálai a hidegháború eseményeihez vezetnek. Érdekes és megható volt magyarként, hogy az 1956-os forradalmi események véres szovjet megtorlását, a bevonuló tankokat, a budapesti utcai harcokat és az elesett áldozatok fotóit állítja be a rendező úgy, mint a végső érvet amellett, hogy a korabeli dán miniszterelnök komolyan vegye a szovjet fenyegetést, és ha nem is dán, de amerikai nukleáris fegyverek tárolására engedélyt adjon Grönlandon.

Érdekes alak ez a Poul Brink: nagyon magas, fura, elálló fülein ott a fülhallgató, lapátnyi kezeivel tekeri a hangszalagok tekercseit, fura mód egy műanyag reklámszatyrot cipel magával. Talán minden nemzetnek megvan (vagy lesz) az a figurája, aki nekiveselkedik kideríteni az igazságot. Már a film alatt sem tudtam nem párhuzamot vonni Erin Bronkovich-csal, aki egy nagyon más karakter – talán azért hasonló cipőben. Nos, a dánok legendássá vált oknyomozó újságírója egy szenvtelen, viszonylag szófukar fickó, farmerben és pólóingben.

Egyébként a film magyar címe nagyon sántít. Maga a történet és az ábrázolásmód is a dán és a közép-európai kultúra közti különbségeket mutatta meg nekem, de a film címe még dánul is érthető: Idealisten. Vagyis az idealista. Nincs se UFO, se valami nyugtalanító nem földi háttérhatalom. Csak mi vagyunk, emberek. És köztük egy-két idealista, aki az igazságra vágyik.

Harka Éva

Harka Éva