close
CímlapKultúraBencsik mester

Bencsik mester

A „Tágasság iskolája” címmel konferenciát és szakmai hetet rendezett a PTE Művészeti Kar Képzőművészeti Intézet Szobrászat tanszéke Bencsik István emlékére 2017 decemberében. Készman József művészettörténész kurátorral beszélgettünk a szobrászról.

Bencsik István 1931-ben, Marcaliban született. 1947-51-ig a Budapesti Művészeti Gimnáziumban tanult, Somogyi József tanítványa volt, majd elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. 1957-59 között Makrisz Agamemnon asszisztenseként dolgozott. 1968-ban egy évig a Korányi Tüdőszanatóriumban a dinamikus légzés szemléltetéséhez készített fotófelvételek alapján modelleket, s ez új szemléletet alakított ki a szobrászatában is. 1972-74 között a villányi alkotótelepen dolgozott, vezetőségi tag is volt. 1974-1977 között a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Szimpózium Bizottsága titkára, a Nagyatádi Faszobrászati Alkotótelep alapítója, a Villányi Nemzetközi Szobrászati Alkotótelep társalapítója volt. A Pécsi Tudományegyetem Tanárképző Kar Rajztanszékének tanára, majd docense, egyetemi tanár 1992-től. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (1991), elnökségi tagja (1993), alelnöke (1994). 
1991-ben a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója volt.
A PTE Művészeti Karán működő doktori program vezetője volt 1995-től, 2001-től Professor Emeritus. 2016-ben hunyt el Pécsváradon.

Köztéri szobrai főként magyar városokban állnak: Pécsen kívül Zalaegerszegen, Gyulán, Villányban, Kecskeméten, Szolnokon, Dunaújvárosban, Budapesten. Legnagyobb kitüntetése a Kossuth-díj (1992), majd 2009-ben Prima Primissima díjat kapott.

Pécsett könnyű Bencsik István szobraival találkozni. Volt egy szobra –egy női nemiszervet ábrázolt - amelyet rendszeresen leöntöttek málnaszörppel, puncsfagyival, festékkel, egészen addig, amíg el nem távolították a köztérről. Az nem ritka, hogy egy kortárs műalkotás reakcióra késztet, de azért ennyire?

Nem ritka dolog ez, de a szobor későbbi sorsának alakulása mindig benne van a szobor esztétikájában. Ez a mai kortárs művekre, a köztéri, a public art művekre kifejezetten jellemző. Bencsik egy modernista, autonóm szobrász volt, távol állt tőle a provokáció. Azt gondolta, hogy a rábízott, köztérből kieső felületre olyan szobrot készít, amely üzenetet közvetít, s annak a maga autonómiájában, vagy akár szentségében kell, kellett volna megjelennie. A hétköznap emberi reakciók nem mindig ennyire tiszták és ártatlanok. A véleménynyilvánítások komolysága sajnos nem áll arányban az alkotó szándékával.

Olyan reakciókkal is lehet találkozni a városban sétálva, hogy mit keres ott egy talapzatra helyezve egy óriási ujj?! Ez nem művészet! Olyat is hallottam, hogy egy ilyen szobrot mindenki el tud készíteni… Hogyan jutott el Bencsik oda, hogy egy felnagyított testrész ábrázolása lesz a művészi programja?

Amikor azt szokták mondani, hogy ilyet én is tudok, akkor azt kell felelnünk, hogy próbáljad meg, barátom! És tegyük egymás mellé a két művet. Bencsik életművében a felnagyított testrészletek ábrázolása komoly program volt. Munkásságában a nagyításnak óriási jelentőséget tulajdonított. Azt fedezte fel, hogy a felnagyított, kiragadott részlet többet mond el, mint a szobor egésze. Egy normálisan reprodukált emberábrázolás csupán a valóságot utánozza. Mechanikus utánzás.

Nem attól lesz jó egy szobor, hogy mennyire élethűen mutatja meg, hogy kit ábrázol. Ha a teremtést akarja megmutatni, akkor a létrehozást kell megfejtenie. A létrehozást az emberi test segítségével – ami az ő mániája volt – akkor azt nem azzal tudja megmutatni, hogy egy tökéletes testet, az Isten testét mutatja fel, hanem a testben benne lévő istenit. Ami arról szól, hogy a részlet is az egészet tudja reprodukálni, ráirányítani a figyelmet. Számára a nagyítás a fókuszadás eszköze volt.

Pályakezdése időszakában a szocreál művészeti irányzata dominált, a jövőbe tekintő boldog, elszánt arcok, munkásalakok… Hogyan jutott el idáig?

Bencsik érdekes figura volt. A mesterei között szépen voltak a szocialista realizmus esztétikájának megfelelő alkotók, a későbbiekben Makrisz Agamemnonnak volt a segédje, ő már más típusú szobrászatban gondolkodott. Bencsik is eleve eltérő habitusú volt, de azt is hozzáteszem, hogy a zsebében ott lapult a pártagkönyv, mert így lehetett funkcionárius, a Fiatal Művészek Stúdiójának vezetője, de az ő fejében lévő esztétikai elvek különböztek a hivatalosoktól. Ez ahhoz hasonló, ha valaki nem a kor hivatalos lemezkiadójának sztárzenekarait hallgatta, hanem az izgalmasabbakat.

Mondjuk nem Neoton Famíliát, hanem a A.E. Bizottság együttest?

Pontosan. Úgy tűnik, ez egy alternatív művészeti benyomás volt. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskola könyvtárából az egyetemes, vagy méginkább a nyugat-európai művészeti albumokat csak a tanárok vehették le a polcról. Ebből is látszott, hogy az érdekesség a szocialista realizmus sematikus művein túl található.

Pécsett Bencsik István az egyik fontos mesternek számított. Mit adott át a tanítványainak?

Sokat. A részletek kiemelése, felnagyítása, ezeknek abszolutizálása, totalitása, de nem az a legérdekesebb. Ha nem vagyok szentségtörő, akkor kimondom, hogy nem is a szobrászati munkáját tartom a legtöbbre, hanem az emberi és a pedagógia munkásságát. Művészetszervezőként – művésztelepeket szervezett – pedagógusként pedig szemléletet, irányvonalat adott át a tanítványainak, akár Pesten, akár Pécsett is. Élete végén, professor emeritusként már nem volt igazán helye sem Pesten, sem Pécsett, de a tanítványok érdeklődése intenzív volt még ekkor is, emberként és gondolkodóként is keresték, jártak az óráira… Rendhagyó és kedves, talán inkább humanista gondolkodásmód jellemezte, de azért képes volt beszólni egy-egy szobrászlánynak, hogy a pénzt ne ruhára, hanem inkább egy-két könyv vásárlására költse. De alapvetően klasszikus humanista volt, aki azt gondolta, hogy gondolatokat és érzéseket kell átadni a másik embernek. Ebben egyedülálló volt.

Szobrászként Magyarországon jelentősnek számít? És nemzetközi léptékben?

Itthon sztenderdnek számít. Jól körülhatárolható esztétikai megfontolások is vannak a művei mögött. Jól körülhatárolható életműről van szó. A ’60-as évektől a ’90-es évekig meghatározó szobrokat hozott létre. Nemzetközileg inkább alkotótáborokban volt jelen, szobrai személyes, alkotói kapcsolatrendszerben kerültek csak külföldre, de ez nem von le semmit a szobrok értékéből.

Ha a világban máshová született volna, akkor is a 20. század második felének nagy alkotói közé tartozhatott volna.

Mennyire folytatható ez az életpálya?

Nem folytatható pont ugyanez, de a hatása megjelent többeknél is. A részletek kiemelésével, vagy két elem vagy sík találkozásánál. Elképzelhető az is, hogy valaki egy részlet lebegtetésével játszik. Bencsik munkáinak analógiájára is születhetnek művek. Életműként nem folytatható a pályája. Ő mondta azt, hogy a szobrász egy médium. Az univerzum üzenete és a 360 fok misztériuma és ő között. Bencsik jó katalizátor volt, érdekes munkák születnek a tanítványai kezéből.

Melyik a legjelentősebb munkája?

A munkássága elején, amikor még nem a nagyítással, nem a fragmentumokkal dolgozott, akkor is születtek olyan munkái, amelyek furcsán szürreálisak, játékosak. Utcákra, parkokba, játszóterekre kerültek. A libikóka, a Mackók, vagy a Szarvason ülő fiú… Mindegyik eleven, élő műalkotás ma is. Hivatalosan a Dr. Kovács Ferenccel való együttműködésben született emberi testrészek, amelyek kis kockákból álltak össze, illetve az ebből a vonalból később létrejövő vágások, testrészletek. Illetve a 2010-es években készült direkt öntvények, amelyeket modellekről készített, ujjak, bokák… amelyeket erős arany, bordó és lila színekre festett, hogy ne az elsődleges esztétikájuk érvényesüljön, ne egy szép női lábat lássunk benne, hanem az emberi testet, mint olyat, egy-egy részletében.

Meglepődtem a kavicsszobrain, eltértek nagyon az életmű általam ismert darabjaitól.

Igen, ezek a művek azt is mutatják, hogy pusztán üres kövekkel is létre tud hozni releváns szobrokat. Bármiből tudott összefüggésrendszert teremteni. Egyik tanítványa Varga Ferenc Japánban azt csinálta, hogy egy parkolóban felvett egy kavicsot, elgyalogolt vele a Japán tengerig, majd megmerített a tengerben a követ, visszament Kiotóba és elgyalogolt a másik oldalon lévő tengerig, ott is megmerítette ezt a követ, majd visszatette a zsebébe és visszagyalogolt több száz kilométert a parkolóig, és visszatette a követ, ugyanarra a helyre, ahonnan elvette. Ez nem egy műtárgycentrikus felfogás, inkább egy zen történet. Ezt a szellemiséget nem azt mondom, hogy Bencsik István inspirálta, de ebben a légkörben nőtt fel. Úgy tűnik, egyetlenegy kaviccsal is lehet egy ilyen szituációt jelezni.

Személyes kedvenc szobrod, gesztusa Bencsik mesternek?

Sokáig nekem is az előbb általad is említett Barbár oltár volt, ez a csak egyszerű kövekből összerakott szobor volt. Nem tudom mennyire nyilvános, de láttam kisgrafikáit, rajzait. Társulati, egyesületi üléseken unalmában hozott létre tollal, valamelyiket kávéval, borfoltokkal. Ezek a grafikák nagyon erősek, automatikus gondolat kiírás, de nincsenek szavakkal elmondható elemei, ezek a legsúlyosabb alkotásai, amelyek az utóbbi időben hatottak rám. 

Balogh Robert

Balogh Robert