Somos Ákosra és Somos Zoltánra egyetemi éveinkből kétféleképp szoktak emlékezni. Vagy Nemzeti Sportot olvastak, vagy színházat csináltak. Áprilisban Pécsett is bemutattak egy darabot, amelyben újra egyszerre voltak színpadon.
Emlékeztek még a Happy End Színházra?
Somos Zoltán: Régen volt. Csináltunk egy színpadot a Szántó kollégiumban, és elkezdtünk próbálni két Csehov egyfelvonásost, még a múlt évezredben, talán 1992-ben.
Somos Ákos: A Leánykérést és a Medvét!
S.Z.: Előtte volt a karácsonyi műsor is, ami annyira jól sikerült, hogy a leglelkesebbek azt mondogatták: Csináljunk darabot! A kollégiumban akkor még nem volt színházterem, de különböző helyeken, hőskori körülmények közt kezdtünk próbálni. Győrffy Zoli pedig úgy ment előre, mint egy tank, kijárta a szervezeti körülményeket, aztán ránk, többiekre hagyta a működtetést! Gyakorlatilag a Pécsi Campussal is ugyanezt csinálta.
S.Á.: De ez most már erősen nosztalgia. Fogalmam sincs, hogy jelenleg milyen a kollégiumi élet. Azt tudom, hogy amikor mi, egyetemisták voltunk a '90-es évek közepén, akkor egészen elképesztően gazdag volt. Nemcsak amatőr színpadok voltak, sok lehetőség nyílt meg előttünk. Mindennek teret adtak. A kollégiumban megkaptuk a könyvtártermet, átalakíthattuk színházteremmé, és ott négy éven keresztül dolgoztunk, ott csináltunk meg minden előadást. Több önképző kör is működött. Ennyire erős, ilyen virulens kollégiumi élet volt akkoriban.
Ikertesókként nem egyszerre kezdtétek az egyetemet.
S.Z.: Engem '89-ben vettek fel. Ákost csak három évvel később.
S.Á.: Addig a Merlin Színház akkor indult stúdiójába jártam, amit Jordán Tamás és Lázár Kati vezetett.
S.Z.: Ákos a Merlinben frissen szerzett élményanyagát, ami nagyjából mindent átalakított benne, amit a színházról addig gondolt, hozta magával, és törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb lesz egy színházi csapat bölcsészkarról is. Magyar szakosok voltunk, kollégisták, a közösség és az érdeklődés is adott volt. Győrffy Zoli ehhez megalkotta a szervezeti hátteret.
Felsorolnál néhány nevet, kikből is állt még a csapat!
S.Á.: Nimmerfroh Ferenc, Lendvai Dávid, Buzási Balázs... Nagyon sokan voltunk, és nem csak fiúk, Fraller Ildikó, Kemény Mikolt… És Szoboszlai Kriszta volt a díszlettervező, aztán ott volt a csapatban Viczián Vera, a marketingesünk, humán menedzsernek tanult, aki szervezett nekünk egy turnét Erdélybe. Utána jártunk a Vajdaságban is, és voltunk kelet-magyarországi turnén.
S.Z.: Ez tényleg amatőr egyetemista színpad volt, és még csak az akkori, egyébként Pécsen ragályosan terjedő amatőr színházakkal sem vettük fel a versenyt. Nyilván nem volt olyan eszközparkunk, de lelkesedésből, meg a saját kútfőnkből mindent meg tudtunk valósítani. Ezután gyakorlatilag senkinek nem maradt sok köze a színházhoz a csapatból. Az utóbbi években Ákos elkezdte a színjátszó csoportot vinni a fehérvári gimnáziumban, ahol tanít, és belerángatott engem is. Mi körülbelül akkor voltunk együtt egyébként utoljára a színpadon, amikor itt Pécsett csináltuk a Happy Endet.
Az örökség
Ha nem is a színházban, de azért más területen szép pályát futottatok be!
S.Z.: Sportriporterként dolgoztunk mind a ketten. De az egész évfolyam szanaszét szaladt a médiában.
S. Á.: A negyvenes éveim közepén egyre jobban hiányozni kezdett a színház. Körülnéztem Fehérváron, hol lehet egy színpadot működtetni, először önálló esteket csináltam, utána lett a diákszínpad, visszamentem abba a suliba, ahol én is tanultam, és átvettem a diákszínjátszó kört, és utána következett Schwechtje Mihály: Az örökség című darabja. Már 29 alkalommal játszottuk, nemcsak Fehérváron, Pesten is ment, s immár Pécsett is a JESZ-ben.
A sportriporteri szerepeteket mindenki ismeri. Mostanában mit csináltok?
S.Z.: Hát, tulajdonképpen ugyanazt, csak már nem az országos csatornán. Illetve Ákos igen, mert a Spíler TV-n kommentátor. Én Fehérváron, a Médiacentrumban dolgozom, zömében. És nemcsak sportot, de azt is. Úgyhogy, a média az maradt.
