close
CímlapKultúraÉrtelem és fantázia avagy jók vs gonoszok?

Értelem és fantázia avagy jók vs gonoszok?

Salman Rushdie, recenzió
2017. január 02. 159Megtekintés

Dzsinnek csatáznak Salman Rushdie legújabb regényében – a tét az emberiség sorsa (is).

Aki egy picit is ismeri a szerzőt, az tudja, hogy Európában legutóbb a Charlie Hebdo elleni merénylet kapcsán került reflektorfénybe a véleményével, előtte a Sátáni Versek című regénye miatt kimondták rá a fatwát (ami busás pénzjutalmat jelentett volna a gyilkosának), legutóbb pedig az USA októberi elnökválasztás miatt figyeltek rá igazán a tengerentúlon. Fúriadüh című regénye 2001-ben pillanatokkal az ikertornyok elleni terrortámadás előtt ábrázolta a Nagy Almát. Mintha sosem hagyná ki, hogy forró témákat mutasson be, vagy azok kapcsán megszólaljon. (Ó, és közben még az egyik Bridget Jones-filmben is volt ideje szerepelni:

S miről szól a 2015-ben megjelent regénye?

Az értelem és a természetfeletti csatájáról, melynek mindkét oldalán vannak „jók” és „gonoszak”. Utóbbiak fel is osztják maguk között a világot, hogy aztán egymás torkának ugorjanak a többi terület megszerzéséért. A „jók” is megosztottak, vannak köztük radikálisabbak és kompromisszumkészek. A kiindulópont „az értelem embere” (ibn Rushd vagy későbbi nevén: Avicenna) és egy természetfeletti lény (Dunjá) szerelme, de nem belőlük lesznek a küzdő felek (megjegyzem: ibn Rushdnak minden józan esze ellenére sem tűnik fel, hogy a felesége egy dzsinn).

Ugyanakkor a kötet egyik fő hajtása egy filozófiai vita ibn Rushd és al-Gazáli között. Utóbbi erről írta A filozófusok következetlensége című művét, melyben az iszlámot védelmezi az olyan filozófusokkal szemben, akik az iszlámmal ellentétes nézeteket is bizonyítani próbálták.

Mielőtt a laikus olvasó egy szélsőségesen vallásos vagy éppen hogy egy iszlámellenes alakot látna a keleties nevű szerzőben, le kell szögeznünk, hogy Salman Rushdie önmagát ateistának tartja, noha regényeiben is tetten érhető az iszlám vallásról való gondolkodás. Fordítója, Greskovits Endre egy interjúban így fogalmazott: „Rushdie nem iszlámellenes. … Nem, ő a fanatikusok ellen van, valljanak azok bármilyen hitet vagy ideológiát. A fanatizmus megöli a gondolkodást, és Rushdie-nak ezzel van baja. A vakhittel meg a tabukkal.”

Ha nem számoljuk is át a könyv címét (a két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka az összesen ezeregy éjszaka), a szereplőkből és a cselekményből már vagy a tizedik oldalon kiderül, hogy

ez a regény az Ezeregy éjszaka meséinek Rushdie-féle parafrázisa a 21. századi New Yorkba átültetve.

Az egyik főszereplő a mesékből ismert Seherezádé húga, de szerepel Zumurrud és Zabardaszt is, a hozzájuk kapcsolódó attribútumokkal. Az egyik kiemelt helyszín ráadásul a mesefolyaméhoz hasonlóan egy Bagdad névre keresztelt háztömb, valahol New York külvárosában.

Amikor a gonosz és a jó dzsinnek megkezdik a küzdelmet, apokaliptikus állapotok uralkodnak el a földön: „A háztetők átrepültek az éjszakai égen, mint eltévedt denevérek, és a padlások, ahol múltjukat őrizték, ott álltak kitéve az elemeknek, míg úgy nem tűnt, hogy mindazt, ami valaha voltak, felfalja a ragadozó ég. Őseink titkai megfulladtak az elárasztott pincékben, és már nem emlékeztek rájuk. Az áram is cserbenhagyta őket. Leszállt a sötétség. Mielőtt elment az áram, a tévé képeket mutatott az égről, amelyen hatalmas, fehér spirál pörgött, mint valami hódító, földönkívüli űrhajó.”

Kezdetben furcsaságoknak, majd egyenesen betegségeknek hitt démoni trükkök kerítik hatalmukba az embereket. Élvezetes és nagyon mókás történetek ezek, s a legviccesebb az, ki, mikor és hogyan reagál a torzulásokra. Például hogyan mutassa meg magát egy gonosz dzsinn teljes valójában, hogy a járókelők ne egy készülő film trükkös kis trailerjének nézzék megjelenését?

Személyes kedvencem egyébként a Viharbaba léte és „működése” volt – úgy tűnik, Rushdie-nak megvan a maga sajátos véleménye a politikai hatalomról is. Ami a szerelmi történetet illeti: hol éteri, hol profán ábrázolásának egy Donizetti nevű alak történetével húz párhuzamot – a hasonló nevű, vélhetően a szifilisz szövődményei miatt elhunyt zeneszerző fő műve a Szerelmi bájital, melyben a szer (elvileg) nem embertől származó.

De ha már az Ezeregy éjszaka történetei: a kötetet ezer és ezer kisebb történet szövi át és fonja körbe. Vannak benne “Halál ellen mesélt történetek”, van benne olyan, ami egyenesen egy veszedelmes meseparazitáról szól, és az is kiderül, hogy léteznek olyan mesék, melyek nemcsak hogy egyre újabbakat és újabbakat rejtenek, de halálos mérgek is – ellenszerük pedig ismét csak egy történet lehet.

Az egyik főszereplő Mr. Geronimo, a kertész: a burjánzó botanikai hasonlatok be is futják a szöveget. Róla írja Rushdie: “Az idő talajába ültette magát, és azon tűnődött istentelen módon, hogy ki fogja őt megművelni. E fantáziákban mindig a gyökértelen növények közé helyezte magát, az epifiták és a briofiták közé, amelyeknek másokra kell támaszkodniuk, mert nem képesek magukban megállni.” Utóbbi mondat sajnos Rushdie regényére is áll: ez a sokszorosan összetett, több történetből szőtt önreflexív szövege számomra önmagában nem áll meg a lábán, nem kapunk ahhoz hasonló nagyívű történetet, mint amilyet például az Éjfél gyermekeiben. Úgy érzem, az egész mindössze az utolsó fordulatra fut ki.

És nem, a végén már nem hiszem, hogy fogunk tudni nevetni.

 

Salman Rushdie: Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka

Helikon

2015.

Harka Éva