close
CímlapKultúraPárkapcsolati drámával indult az idei POSZT!

Párkapcsolati drámával indult az idei POSZT!

POSZT, Jadviga párnája
2017. június 09.

Pár órával ezelőtt vegyes érzelmekkel léptem ki a színház kapuján a Jadviga párnája című előadás után, ami a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulatának jóvoltából érkezett Pécsre. Néhány elkapott mondatfoszlányból ítélve nem voltam/vagyok egyedül a fura érzésekkel. Sokan teljesen értelmetlennek ítélték a darabot, mások a történet többszörös csavarjait dicsérték. Vajon mi volt ránk, nézőkre ilyen különös hatással? Kritikával és magamba nézéssel fűszerezett élménybeszámoló következik.

 

A tegnap délutáni hivatalos megnyitón Páva Zsolt, Pécs város polgármestere kiemelte, nekünk, helyieknek, a Pécsi Országos Színházi Találkozó nem csupán egy szakmai seregszemle, hanem semmi mással össze nem hasonlítható örömteli életérzés is egyben. Fél órával a beszéd után azonban a 17. POSZT-ot a Jadviga párnája című előadással indítottuk, ezzel meglehetősen nyomasztóvá téve a hangulatot.

A történet 1913-ban, egy délkelet-magyarországi kis faluban indul, ahol a lakosság többsége szlovák. Adott egy férfi, aki nem akar semmi mást, mint a nőt, akit feleségül vett és adott egy nő, aki nagyon akar, csak éppen fogalma sincs arról, hogy mit. Házasságuk teljes ideje alatt szenvednek, mert nem értik egymást. Belső világukra túl későn, már csak naplójukból derül fény, melyet egymásnak olvasnak fel, illetve gyermekük tolmácsol. Ugyan a darab a párkapcsolati válságra fókuszál, az alaphangulatot egyéb tényezők teszik még depresszívebbé: egy rosszindulatú és egyre inkább az őrület felé haladó anyós személye, a szlovák identitás kérdése a nemzeti egységre törekvő Magyarországon és a teljes erkölcsi parttalanság. Ha mindez nem lenne elég,

a darab végére eljutunk addig a pontig, hogy már nem tudjuk, ki kinek a szülője, testvére vagy épp szeretője.

Závada Pál azonos című regényének remek adaptációja első sorban a rendező, Mezei Kinga érdeme. A mű színpadra állítása nehéz feladatnak bizonyult, hiszen naplórészletekből, amolyan írásos monológokból kellett létrehozni valami „nézhetőt”. Ebből adódik, hogy az események random módon, bármiféle kronológiai sorrend követése nélkül elevenednek meg a nézők előtt, az időben való eligazodásban támpontul csak a bemondott dátumok szolgálnak. Ez ugyan kissé nehezen követhetővé teszi a darabot, ugyanakkor jól visszaadja a visszaemlékezés, történetmesélés sajátságát, hiszen ilyenkor nem a helyes időrendi sorrenden van a hangsúly.

Ha a darab színészi oldalát tekintjük, és emellett nem mehetünk el szó nélkül, hiszen a Jadviga párnája az idei versenyprogram részét képezi, profi munkát láthatunk. Az elkeseredett férjet, Ondrist Kiss Gergely Máté, a szintén elkeseredett feleséget, Jadvigát pedig Sárközi-Nagy Ilona alakítja. Mindketten a debreceni társulat legfiatalabb nemzedékéhez tartoznak, így szép volt látni őket egy színpadon az anyós karakterét megformáló Oláh Zsuzsa Jászai-díjas, tapasztaltabb művésznővel. A darab legnagyobb ereje a szereplők meglepősen természetes játékában rejlik. A témából adódóan

a két főszereplő az előadás teljes ideje alatt látványosan szenved.

Már magában ez a feladat is nagy kihívás, ehhez jönnek még a hosszú monológok, amik többszörösen összetett, bonyolult megfogalmazású és szokatlan szóhasználatú mondatokból állnak. Ráadásul a hatás fokozása érdekében az előadás nagy részében a szereplőknek az átlagos beszédtempónál gyorsabban kell ordítaniuk(!) a szöveget.

Ami a mondanivalót illeti, a Jadviga párnája kifejezetten provokatív színmű, majdhogynem kikényszeríti válaszainkat a háromórás előadás során felvetett valamennyi kérdésére:
Lehet három embert szeretni egyszerre?
Én határozom meg az életemet vagy a körülményeim határoznak meg engem?
Tényleg minden a szexről szól?
Tönkretehetjük egymás életét akaratunk ellenére?
Lehetek egyszerre önmagam és az anyám is egyben?
Természetesen nem minden kérdést tudunk megválaszolni, hiszen némelyik csupán a mű groteszk jellegéből adódik, de mindenképpen elgondolkodhatunk rajtuk.

Elgondolkodhatunk, ha akarunk. Itt a kulcsgondolat. Azt hiszem, az olyan műveknek van értelmük és létjogosultságuk, amikben van valami, amit továbbgondolhatunk. Nehezen emészthetőség, nyomasztó hangulat ide vagy oda, a Jadviga párnája ilyen mű. Ajánlom mindenkinek, aki meri továbbgondolni a színházcsinálást és meri vállalni az önmagával való szembenézést – legalább egy este erejéig.

Szabó Bianka

Szabó Bianka