Fejős Miklós 200x300 cm méretű Tanulmány című lenyűgöző kollázsa a Nádor Galériában látható, a PTE Művészeti Kar Doktori Iskola év végi kiállításán (június 22-ig tekinthető meg hétköznapokon). Külön büszkeséggel fedeztünk fel egy UnivPécsben közölt cikkünket is a műalkotás egy részletében.
Mennyi ideig készült ez a festményed, vagy kollázsod inkább. Mi is ez pontosan?
Kilenc hónapig ragasztgattam ezt a kollázst, részben azzal a szándékkal és úgy, hogy a festői hatások révén festménynek hasson.
Engem első pillantásra becsaptál.
Örülök. Persze a cél nem a becsapás volt, hanem hogy az elvégzett munka tanulságait vissza tudjam forgatni a festészeti gyakorlatba.
Milyen tanulsággal jár kilenc hónapnyi fecniragasztás – mert hát ebből áll a munkád - egy kétszer három méteres kép esetében?
Az elmúlt években sokat foglalkoztam mediális képek festészeti átírásával. Azok a munkák messziről foto-realisztikusnak tűnnek, még ha - a szó legszorosabb értelmében - nem is azok. Kissé beleuntam ebbe, és szerettem volna egy más festői nyelvet kifejleszteni. Nem vagyok egy vehemens gesztusfestő alkat. Arra gondoltam, hogy a kollázs elkészítése közben találok a műfaj esetlegességéből következően olyan színharmóniákat, akkordokat és tónusképleteket, amelyek érdekesek lehetnek egy festményen is majd. Azt a helyzetet szerettem volna kihasználni, hogy a keresett és talált papírral nem tudom megcsinálni pontosan azt, amit elképzeltem, amire a festék lehetőséget ad, mert a palettán tökéletesen ki tudom keverni.
Hogyan dolgoztál? Mennyi színes magazin kellett ehhez? Húsz kiló, több?
Első lépésben készítettem fotót egy üres csokipapírról – előtte megettem a csokit természetesen. Aztán a kinyomtatott A3-as fotót kicsi, 5x5 centiméteres darabokra vágtam fel, majd ezeket külön-külön, 50x50 centis méretre felnagyítva, kollázsoltam rá hullámkartonra …
Miért?
Így volt praktikus, így tudtam kezelni. Közben lapozgattam a magazinokat, amelyekhez sikerült hozzájutni. Egyre nagyobb mennyiségre volt szükségem. Legalább egy köbméternyi bulvár- és kulturális folyóiratot, naptárat fogyasztottam el, hogy ki tudjam nyerni belőlük a munkámhoz szükséges alapanyagokat. Lapoztam ide-oda, kerestem a megfelelő színt, tónust, vagy színátmeneteket. Üdítő munka volt ez. Teljes mértékben el tudtam vonatkoztatni a szövegek tartalmától, , de nem titkolom, hogy sokszor elkalandoztam, és belemerültem az olvasásba.
Katarzist eredményez egy ilyen típusú munka vagy alázatot igényel? A tanuláson kívül mit hozott neked ez a kilenc hónapos tevékenység?
Katarzist csak a legvégén. Közben? Kilenc hónapos meditáció volt számomra. Azért választottam ezt a technikát és méretet, mert szerettem volna egy kis időt nyerni, amit magammal tölthetek. Olyan mechanikus munkát végeztem, ami szabadon hagyja a gondolataimat csapongani, vagy éppen ülepedni, ahogy épp szükségem volt rá.
Amikor elkészültél, átfestettél, átragasztottál rajta valamit?
Minimálisan. Kisebb egységenként összepróbáltam őket, és ha kellett, a képhatárok mentén finomítottam rajtuk, hogy az egymás mellé illesztett darabok össze tudjanak kapcsolódni. Ugyanakkor meg is hagytam a töredezettséget – így őszintén felvállaltam, hogy ez darabokból van összerakva – mindenféle értelemben.
Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, egy abszolút üzletembernek látszó üzletember lazán, másfél méterrel a magasabbról megkérdezte, hogy mennyibe kerül ez a festmény? Megfizethető ez a kép? Kilenc hónapnyi munkától meg tudsz válni?
Minden további nélkül el tudom engedni, már megkaptam érte a fizetséget minőségi idő formájában, amit a műteremben töltöttem el magammal, dacolva külső és belső kétségekkel és kételyekkel, hogy fog-e ez egyáltalán valamit érni. Hogy érvényes lesz-e amit csinálok, vagy ki fognak érte nevetni. Volt, aki azt mondta, hogy felejtsem el, hagyjam abba. A bemutatása óta sok pozitív visszajelzést kaptam, ami jól esik. Nem esik nehezemre elengedni, mert amúgy iszonyú nagy és iszonyú nehéz, a tárolása is nehézséget jelent. Senki sem szokott belegondolni, de ez a képzőművészeknek egy idő után tényleg probléma.
Kilenc hónap alatt egy művet elkészíteni felvállalható tempó? A képzőművészeti életben is a pörgés dominál, kiállítani, jelen lenni minél több helyen…
Van az a képi minőség, amihez idő kell. Most nem kvalitásra gondolok, hiszen egy gesztuskép is lehet jó. Itt a kiállításon is volt egy fából faragott figurális szobor, ami két évig készült. Amikor ránéztem, nem jutott eszembe az, hogy ne érte volna meg azt a két évet. Az én életembe abszolút belefér egy kilenc hónapos munkafolyamat. Amúgy is rengeteg kép van már a világon. Minek még több?
Tervezel még hasonló méretben kollázst készíteni? Vagy elég volt belőle egyszer?
Amikor elkészültem, azt éreztem, hogy soha többé, de ma már nem zárnám ki. Élveztem csinálni. És a munka hozott magával olyan ötleteket, amelyek ma jobban izgatnak, mint a korábbi munkáim.
