Thuróczy Gergely, alias Túró a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalmi muzeológusa, tudományos főmunkatársa, egy 500 oldalas Rejtő Jenőről szóló könyv szerkesztője, írója. Pécsett végzett a bölcsészkaron magyar-, orosztanár szakon. 1992-től Pécsett kalózrádiós, ma a fővárosi Civil Rádióban önkéntesként regél (művész)filmekről, a pesti mini-univerzum kultúrájáról, no meg orosz rockzenét közvetít Turokaciként.
1990-ben kerültem Pécsre, 11 szemesztert húztam le – a plusz félévet azért töltöttem ott, mert akkoriban indult engedélyes közösségi rádiónk (még egy „fanzine-t” is kiadtunk – Papírrozmár), és szerettem volna kiélvezni a törvényességet. Lévén már 1992-től működtettünk egy kalózrádiót, amit a hatóságon kívül alig hallgatott valaki. Próbáltam nyüzsögni kulturális téren, három kollégiumot jártam be. A BTK jelenlegi „D” épületében is laktam, aztán a Szántóban két évig, majd a Kerényi Károly Szakkollégium következett az Ifjúság úton, ahol alapító tag lettem – gyönyörű kilátás nyílt a szobámból a városra. Bejártam az órákra, keveset lógtam, a kalózrádiózáson túl a szakkoli töltötte ki életemet, a pécsi dolgokba nem igazán folytam bele, hétvégén mindig hazajártam. 1996-ban végeztem, de csak 1999-ben diplomáztam. Hívtak tanítani az orosz tanszékre, de nem vállaltam – félállás lett volna, ráadásul nem irodalomtantárgyak. No meg akkoriban kezdtem pályámat a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) – szerződésesként, adatrögzítői pozícióban. Alulról kezdtem, de fölfedezték, hogy a klikkelgetésen túl másra is jó vagyok, és idővel jöttek a kiállítások…
Pécsről kire emlékszel szívesen?
4 éve, Szépe György tanár úr búcsúztatásán kezdtem el számolgatni, hány kedves tanárom ment már el – a tizedik után abbahagytam (legutóbb Ferenczi László hunyt el tavaly nyáron, ő témavezetőm volt Miskolcon, mikor doktori iskolába jártam)... Szerencsére akadnak élők is, Terts István tanár úrral mostanában vettem fel a kapcsolatot. Vidrányi Katalin nagy tanáregyéniség volt, 1993 augusztusában halt meg, nála sok időt töltöttem, egy évig eljártam a lakására is. Szabó Zoltán kolozsvári professzor úrral szintén rengeteget beszélgettünk, szerettem az előadásait… Jankovits László („Jankó”) Micimackó gyógylatinjára is elvetődtem (gondoltam, egy bölcsésznek nem árt a latintudás, ám e téren nem futottam be nagy karriert). Meg persze Kálmán C. György és Veres András, de Szigeti Csabát is meg kell említenem. Témavezetőm Gilbert Edit volt, Bulgakov kisregényeiből írtam hozzá szakdolgozatomat. Fordítottam oroszból novellákat és egész könyvet is (Éjszakai őrség – fantasy), de mára már „elmagyarosodtam”.
Az internetről ömlő beszámoló- és interjúözönt elnézve olybá tűnik: az egész ország a te Rejtő Jenő-kiállításoddal van tele…
2003-ban volt az első (már úgy a világon az első, nem csupán a PIM-ben) – azt még Horváth Csaba kollégámmal kettesben rendeztük, majd ő távozott a múzeumból, és én vettem át a szervezést. Azóta tucatnyi helyen volt látható a Rejtő-tárlat (idén Pécsre is ellátogatott, lásd A derékszíjak időnként elkószálnak! című cikkünket - a szerk.). Sokat tanultam a „Dzsessz te még az én utcámba!” Ragtime és kupléirodalom a Monarchia utolsó évtizedeiben című tárlat előkészítése során – Budapest akkoriban vált Pestté, a rohamszaltókban fejlődő fővárosba betört az egzotikum: 110 éve a ragtime volt a progresszív zene. Arany János kevésbé ismert oldaláról is kreáltam kiállítást, ennek későbbi folyománya egy kötet lett (Arany János és családja relikviái), amelyet én szerkesztettem. 2008-ban részt vettem a Vlagyimir Viszockij-kiállításban is – igencsak meglepődtem, mekkora kultusza van idehaza. Pár üveg vodkával készültünk a fogadásra, erre megjelent 300 ember (és még az asztal is leszakadt – nem bírta a nyomást…). Az országjáró (buszra szerelt) Nyugat-kiállítás nyomán egy interaktív DVD-kiadványban a folyóirat alkotóihoz kötődő irodalmi topográfiát én állítottam össze. Nagy tervem még a magyar képregény kezdeteinek bemutatása (150 évvel ezelőtt indul a történet, főszereplője Jankó János rajzoló), szerepeltem konferencián és egy publikációm is született e témakörben, de tartottam előadást a steampunkról, Ráth-Végh Istvánról, stb. Ám az utóbbi időben főleg Rejtő Jenővel foglalkozom a napi rutinmunka mellett, mely teljesen más jellegű (adatbázis-gondozás).
Rejtő sok mindent lebegtetett az életéről, te ezeknek utánajártál?
Aminek csak lehetett. Van, amit ő talált ki magáról – az idegenlégiósságot –, és vannak hozzácsapódott vándorlegendák. Rejtő egy motívummágnes. Sokan olvasták, és kíváncsiak voltak rá, ki ez az ember, de mivel nem volt életrajza, hát az évtizedek során folklorizálódott köré egy alternatív „biográfia”. A Rejtő-legendárium hatásmechanizmusát mi sem mutatja jobban, mint a kézirat-valuta motívuma.
Már Molnár Ferencről is mesélték, hogy A Pál utcai fiúk papírra vetett oldalaival fizetett a kávéházakban. Rejtőről úgyszintén efféle járja – de csak legenda, hogy 3 letépett sorért kávét kapott és fél oldalért vacsorázott.
Elég megnézni őket: a kéziratokon több a javítás, mint az eredeti: nem készre írta műveit, szövegei nagy műgondról árulkodnak. Az alkotási folyamat így ment nála: kézzel írt, eztán diktált a gépírókisasszonynak, majd javította a szöveget, újra és újra, akár 4–5 fordulóban csiszolt rajtuk. Idén is hallottam egy újabb mítoszt róla: a Francia Idegenlégió szobrot állíttatott volna Jenőnek, mer' olyigen népszerűsítette őket… Szó sincs erről: Rejtő legjobb könyvei a korabeli kaland- és idegenlégiós regények paródiái, ő viszont nem volt légiós. Nagy újító volt a maga nemében (humoros kalandregény – a szerk), és rengeteg epigonja lett pillanatokon belül. Az akkoriban divatos vérzsarolós, adrenalinba oltott tesztoszteronos tematikájú ponyvairodalmat újította meg, műfajteremtővé vált. Úgyhogy a kiállítást is paródiaként fogtam fel. Semmi nem volt szabályos. „Uram, a késemért jöttem!” – így hangzik szerintem a világirodalom egyik legjobb regényindító mondata. Kiállításunk egy hátba szúrt matrózzal nyitott: egy kocsmapultot támasztott, amely – hűen a műintézmény hangulatához –, nem sokat adott a higiéniára. Direkt egy elhanyagolttá maszkírozott teremben rendeztük, nem pedig csillárok és klasszicista berendezés közepette.
De én találtam fel a „büdös” kiállítást is. Rejtő könyveiben visszatérő motívum a hagymaszag – ezt naponta frissítettem…
(Piaszagot is szerettem volna, ám azt nehezebb megvalósítani – csak a muslincák gyűltek tetemre...) A siker nyomán újra és újra elővettük. Kacatokból épül fel a Rejtő-univerzum, hamisított relikviákból, de persze a kézirat- és fotómásolatok nem hamisítványok. A ferdén fölakasztott képkeretek, a Fülig Jimmy-s helyesírás, a „rendetlenség” adja vissza legjobban Rejtő személyiségét. Az ő esetében a szabálytalan a szabályos.
Mi maradt Rejtő után? Mert ugyebár munkaszolgálatosként eltűnt. Őt, Szerb Antalt és Radnótit is iszonyatos módon ölték meg.
Szinte semmi nem maradt utána, holttestét is beleértve. A haláláról is van néhány verzió. Reich Jenő néven született 111 éve, és 38 éves sem volt, amikor az akkori Szovjetunió megszállt területén, 1943 telén alighanem megfagyott a 2. magyar hadsereg százezernyi áldozatával egyetemben. 60 évvel később szimbolikus emléket állítottak az elesetteknek: a tízezernyi magyar név közt olvasható az övé is (Reich Jenő kmsz.), fekete gránitba vésve – az oroszországi Rudkino mellett, a katonai temetőben. Kéziratból is kevés maradt, 4 doboznyi van a PIM-ben, az életmű tán huszada. Az is szedett-vedett, hiányos. Ennek oka, hogy 1956 őszén, elhunyt szülei házában az óvóhelyen részben Rejtő-kéziratokkal fűtöttek... Füstbe mentek a kéziratok. Ami maradt, azt feldolgozták már a munkatársaim, de nekem is sikerült néhány ismeretlen művet előkotornom. A kiállításra pedig legyártottunk egynémely álrelikviát.
Tudományos falszifikáció történt?
Igen, a lényeg, hogy ordítson az átverés: pl. Nagy Levin, a zseniális szakács fakanalát is kiállítottuk – otthon találtam egy rossz fakanalat. Senki Alfonz útlevelét úgyszintén – őt ugyebár minden országból kitiltották... Akkora sikere volt, hogy valaki ellopta, újra kellett csinálnom. Tuskó Hopkinst egy fatuskó képében szerepel (mostanában kisebb tuskóra cseréltem: a mobiltuskó mozgékonyabb). A Zsidó Múzeumban a Csülök nevű szereplőt jelképező csülköt kóser libacomb jelképezi.
És anno még a Láthatatlan Légió egyenruháját is megvarrattuk (időközben az is eltűnt). A felszerelés részét képezi a teniszütő, a gumikesztyű és a zicherejsztű. Megannyi Rejtő-szakértő ellenőrizte a rögzítés mikéntjét – gratuláltak a hitelességhez…
A mostani könyv, Az ellopott tragédia paródiának egy kicsit vastag.
Ez volt az első kiállítás címe. Rejtő Csontbrigádja egy passzusának parafrázisa: „Mit tegyen az ember, akitől elrabolták a tragédiáját?” A megfosztottság, elveszettség állandóan visszatér a műveiben. A hiányról és annak kompenzálásáról szól.
Miről szól az emlékkötet?
Ez életem (eddigi) főműve, 500 oldal, 1 kiló 38 deka – lemértem... 2014-ben volt a Holokauszt-emlékév, pályáztunk, és három-négy helyről összejött annyi pénz, hogy megvalósíthattuk a tervet. Több külsős is besegített: levéltáros, történész, bibliográfus. Először is Rejtő életművének tényanyagát hordtuk össze. Bevezető tanulmányom egy kismonográfia Rejtőről, és azóta is folytatom a kutatást, rengeteg mindent kell átnézni: szűrőkanállal az óceánt... Perczel Olivér a Fővárosi Levéltárban akadt rá Rejtő utolsó hivatalos ügyére, síron túli perére: 1942 októberében jelent meg a gyilkos újságcikk, amelyben úgy „kiszerkesztették”, hogy novemberben a beteg, idegroncs írót behívták munkaszolgálatra, és '43 januárjában már meg is halt.
Rémregénygyáros zsidónak titulálták, aki Pesten parádézik a kávéházakban, miközben hős fiaink a fronton ontják drága vérüket. Ekkoriban már jóformán beszámíthatatlan volt, idegszanatóriumban is kezelték – már csak ezért sem lett volna szabad elvinni. Mire a család bemutathatta orvosi felmentését, már úton volt Szovjet-Oroszországba.
Mielőtt elvitték, megbízta ügyvéd bátyját, hogy rágalmazási pert indítson. Az újságcikk álnéven jelent meg egy szélsőséges lapban, a becstelen újságírás nemtelen hagyományait követve. És egy újabb tragédia: végül még holtában sem kapott jogi elégtételt (a lap főszerkesztőjét mentelmi jog védte, lévén országgyűlési képviselő volt). De megvannak Rejtő válópereinek iratai (kétszer nősült – a gépíróit vette el), úgyszint az iskolai bizonyítványok és anyakönyvi bejegyzések, melyekből tudható: Rejtő nagyapja bonyhádi mészáros volt.
Maradsz Rejtőnél vagy váltasz?
Idén 111 éves az író. A Holokauszt Emlékközpontban már volt egy kiállítás, melyben a legújabb kutatási eredményeket mutattam be: Rejtő, a színpadi szerző és filmíró – villámtréfától az operettig. Rengeteg helyen játszották életében is, és nem csak Pesten, hanem az egész országban. „Igazi” írónak tartotta magát, ám a közeg, a ponyvaipar révén nem ugrotta meg a „komoly alkotó” mércéjét életében, és halála után még jópár évtizedig – pedig ha valaki, ő aztán telibe találta–fogalmazta az „úri Magyarország” fílingjét, a pesti életérzés utánozhatatlan dokumentálója volt (annak dacára, hogy legjobb könyvei egzotikus tájakon játszódnak külföldi szereplőkkel). 1941-ig az olvasóközönség nem is tudta, hogy P. Howard azonos Rejtő Jenővel, mert ő csak fordítóként szerepelt (a kiadók üzleti megfontolása nyomán). Úgy volt ismert, hogy nem volt ismert. Babits is olvasta a Piszkos Fredet: a beszélgetőfüzeteiből tudható, hogy alig tudott hozzájutni. Rejtő messzire jutott, és mint az emlékkötetből kiderül: rossz költőnek indult, Ady-epigonként – ha marad azon a pályán, ma aligha beszélnénk róla…
