close
CímlapKultúraTrash Art 2017; 2018

Trash Art 2017; 2018

2018. április 29.

A Nemzetközi Természetfilm Fesztivál kísérőprogramjaként idén másodszor valósul meg a Trash Art Magyarország verseny Gödöllőn, mely művészetis, műszakis, vagy agrár területen érdekelt hallgatóknak, illetve kiforrott művészcsoportoknak kínál lehetőséget arra, hogy környezettudatosság témakörben alkotásokat hozzanak létre, kizárólag újrahasznosítható alapanyagokból. A beérkezett pályaművekből készítendő kiállítás célja az átlagember téma iránti érzékenyítése. 2017-ben a PTE-MK hallgatói nyerték a megmérettetést. Sajnálatos módon, mindenképpen méltatlanul, ám semmiképpen sem szándékosan akkor nem emlékeztünk meg a nagy sikerről. Most pótoljuk a hiányosságot, egyúttal bemutatjuk a 2018-as TrashArt tiszteletére verbuválódott idei MK-s csapatot és az újabb, szintén ígéretes műalkotást. Visszaemlékezésekből és aktuális kihívásokról, valamint a szobrászlét egyediségéről szóló beszámolókból összemixelt trash-art kombó lelkes hallgatók tolmácsolásában.

A győztesek 2017-ben idén másodéves szobrászhallgatók voltak, nevezetesen: Dani Tamás, Fekete Lilla, Hamza Marcell, K Nagy Beatrix Tímea és Takács Vanessza. A versenyről mesterüktől, Gaál Tamástól értesültek, aki aztán művészeti vezetője is lett a projektnek, a pályázat pedig kreatív feladat címszó alatt a tantervbe is bekerült, így tanórán belül is tudtak azzal foglalkozni. A Művészeti Kar idén induló csapatát a tavalyi győztesek között szereplő Takács Vanessza és Hamza Marcell mellett még Steiner Lili, másodéves, illetve Huszár Zsuzsanna és Mukus Roxána elsőéves szobrászhallgatók erősítik. A Trash Art egy szakmai héten került szóba, ahol mindannyian Orosz Klára művésznő csoportjába kerültek. Itt újrahasznosított anyagokból kiindulva különböző alkotásokat kellett tervezni. Végül teljesen elmentek a Trash Art irányába és a tervezés mellett a kivitelezéshez is hozzáláttak. A szakmai szupervízió mindkét csapat esetében főként a gyakorlati kérdésekre és problémafelvetésre korlátozódott, a tényleges alkotómunka tekintetében teljesen és egyértelműen szabad kezet kaptak a hallgatók.

A Trash Art Magyarország általános célja, hogy a hulladékproblémára hívja fel a figyelmet, ugyanakkor évről évre más specifikus témában várják a pályamunkákat. 2017-ben például az alábbi címhez kellett alkotást megálmodni: „Az új kor hajnala: antropocén – az ember kora”. Mindannyian onnan próbáltak közelíteni a témához, milyen hatással is van a bolygóra az ember. Csapaton belül is különböző ötletekkel rukkoltak elő, majd végül Hamza Marcell koncepciója mellett döntöttek: egy játszótéren homokozó kisgyereket alkottak meg, aki óriási szeméthalmokon ül. Marcell így foglalta össze a Gyerekjáték névre hallgató alkotást és a mögötte rejlő gondolatiságot: „Erős kontrasztot akartunk mutatni a játszótéren homokozó kisgyerek idilli képe és a tény között, hogy mindez szemétből épül fel. Hangsúlyozni akartuk azt is, hogy a szemétdombokon, amiket igyekszünk elrejteni, általunk használt életterek jönnek létre.” A magyarázó táblán szereplő erős felütés pedig az értelmezés további rétegeit is megnyitja a nagyközönség számára: „Gyerekjáték lenne ezt a sok italcsomagolást újrahasznosítani vagy ami még jobb, egy bölcs döntéssel megelőzni, hogy hulladékká váljanak.” További fontos üzenete lett volna annak, ha sikerül a műfű helyett valódi növényt használni, hiszen ezzel arra szerettek volna utalni a készítők, hogy a növényeink, az ételeink is szemétből nőnek.

A pályázati feltételekből és az installáció témájából kifolyólag körültekintően kellett összeválogatni az alapanyagokat. Homok és fagerendák mellett főként műanyag flakonokkal és alumínium dobozokkal dolgoztak, illetve a gyermekalakot apró Kinder-figurákból készítették el. Időközben azonban kiderült, a BIOKOM Kft. által a csapat rendelkezésére bocsátott szemétmennyiség nem elegendő, így – a munkafolyamat egyik legviccesebb részeként – a Művészeti Kar közelében lévő étteremhez vonultak az alkotók kukázni. Miután az egyik dolgozó rajtakapta őket, készségesen ismertették projektjüket, amire a meglepett illető csak így reagált: „Hát… ha ez jó nektek, akkor csináljátok”.

Idén a téma a biodiverzitás, amit a szobrászcsoport reverz úton kísérel megfogni, hiszen a biológiai sokféleséget éppen odáig akarja visszafejteni, ameddig mindannyian megegyezünk: a zigótáig, minden élőlény kezdeti formájáig. A csapat egy interaktív tér létrehozásán dolgozik, el szeretné érni, hogy az alkotás egyfajta kommunikációt biztosítson a készítők és a befogadók között. Be lehet majd menni a zigóta belsejébe, ahol különböző növényekről és állatokról, kihalt fajokról is, találhatnak leírásokat az érdeklődők. Tekintve, hogy ez egy alapvetően sötét tér lesz, fényeffektekkel is operálnak, illetve egy intermédiás hallgató közreműködésével speciális auditív élmény is jár a vizuális ingerek mellé, ami vagy a különböző állathangokra utal majd vagy az alkotáshoz felhasznált anyagokkal kapcsolatas hanghatásokra, mondjuk arra, hogyan csiszolódik egy-egy „hozzávaló”. Mindezt valahogy összemixelve, többrétűen képzelik el, bár a koncepció ezen a ponton még nem körvonalazódott teljesen. Az idei installáció éppen az interaktiviás terén szeretné valahogy megfejelni a tavalyit. Ahogy Lili fogalmaz: „Marciék tavaly egy nagyon erős alkotást hoztak létre, szerintem a mi ötletünk is egy nagyon erős koncepció, a plusz benne pedig éppen az interaktivitás.”

Az installációhoz műanyagpalackokat, fóliákat, különböző papírokat használtak, amit a BIOKOM Kft. biztosított számukra. A zigótához szükséges fémvázzal azonban meggyűlt a bajuk: egész konkrétan egy fémtelepről kellett összekéregetni a szükséges alapanyagot. Az anyagproblémák mellett egyéb kihívásokkal is meg kellett küzdenie a készítőknek. Ilyen volt például, hogy semmilyen plusz mesterséges rögzítőanyagot nem használhattak, a tavalyi csapat kárán viszont egy életre megjegyezték, hogy a ragasztópisztoly nem hőálló, így most éppen a fémváz átalakítása zajlik. Szintén a tavalyi csoport az alkotás elszállításához kapcsolódó problémáiból okulva idén az eredeti ötletet, a praktikusság elvén, átvariálták. Az érdeklődők rövidesen ugyanis egy semleges borítású félgömbből álló munkát láthatnak, habár az eredeti koncepcióban még két másik zigóta is szerepelt: egy negatív fekete nejlonborítású és egy pozitív érzetet keltő. Lili éppen ezért hangsúlyozza, hogy a legfontosabb a rugalmasság, hiszen művészet, meg a kreatív feladatok elvárják, hogy mindig tudj új megközelítést alkalmazni. Meg kell tanulni elfogadni, hogy a végkifejlet sosem lesz teljesen olyan, ahogy elképzelted.

Az idei indulók elmondása szerint egyébként motiváló tényező az, hogy társaik tavaly elnyerték az első helyet – ami mellesleg éppen a győzteseket lepte meg legjobban. Ugyan a projekt művészeti vezetője később elmondta csapatának, gondolta, hogy nyerni fognak, ám maguk a tagok nem sejtették, hogy elsőéves tapasztalatlan szobrászhallgatókként, akik a pályamunkához felhasznált anyagokkal korábban még életükben nem dolgoztak, a tapasztalt művészekkel teli mezőnyből kiemelkedhetnek. Marcell például elmondta, amint kihirdették a győztes alkotást, még sokáig ülve maradt a helyén, nem igazán vette komolyan, hogy nyertek. A dicsőség és a bruttó kétszázezer forintos alapanyagra és szállításra fordítandó összeg mellett az első díj bruttó egymillió forintos pénzjutalommal is járt. Miután igazságosan elosztották egymás között a nyereményt, volt, aki elkezdett félretenni, volt, aki szakmai eszköztárának kibővítésébe fektette be a pénzt és olyan is volt, aki, a jól végzett munka gyümölcseként, a nyereményből elutazott Zakynthos-ra.

Sejthetjük, hogy mindkét projekt óriási időráfordítást igényelt. A tavalyi győztesek elmondták, a szűkös határidők miatt ritkán töltötték egymás nélkül a hétvégéket és az idei csapattagok is hasonlóan képzelik el az elkövetkezendő hónapokat. Az rengeteg együtt töltött idő pedig lehetőséget biztosított arra, hogy megtanuljanak együtt dolgozni, összekovácsolódjanak szakmailag, illetve az idei vegyes csapat esetében, hogy megismerjék egymást a különböző évfolyamok hallgatói. A közös munka pedig nyilván sok konfliktust is vont maga után. Az ezeken való túllendülést nagyban segítette azonban a közös cél, illetve a csoportok sokszínűsége és a sokszor maguktól leosztódó szerepek: volt például egyfajta szellemi atyja az adott projektnek, voltak, akik a pályázat megírásáért voltak felelősek. Lili elmondta, hogy ez a közös munka emberileg is nagyon sokat alakított rajta, hiszen a csapatban szervezői és kapcsolattartói feladatokat lát el, amikhez korábban úgy gondolta, egyáltalán nem ért, ám a gyakorlat éppen ennek az ellenkezőjét igazolja. Kiemelte továbbá, hogy mindig vannak olyan emberek, akik a gyakorlati munkában nem vesznek részt olyan intenzíven, ám cserébe adnak egy olyan gondolatiságot a dologhoz vagy éppen felvetnek egy-egy olyan gyakorlati kérdést, ami a többieknek nem jut eszébe és ezzel válnak igazán felbecsülhetetlen értékű csapattagokká.

 

A hallgatók jelenleg is várják, hogy kiderüljön, beválogatják-e pályamunkájukat a döntőbe. Arra a kérdésre pedig, mennyre fontos számukra a győzelem, egy félmosoly kíséretében elárulták, nyilván szeretnének nyerni. Majd hozzátették, nagyon a szívükhöz nőtt ez a projekt, így ha esetleg nem jutnak tovább, akkor is elkészítik a művet, hiszen ezt utána bárhol ki lehet állítani. Mi pedig nem is mondhatunk mást, mint hogy nagyon drukkolunk az idei csapatnak és már előre várjuk, hogy az „Egy zigóta feljegyzései”-t megcsodálva újra együtt gondolkodhassunk trash-ről, art-ról, no meg kitartásról.

Szabó Bianka

Szabó Bianka