close
CímlapMagazin„Elmondani az elmondhatatlant”

„Elmondani az elmondhatatlant”

lakásotthon, biblioterápia
2017. szeptember 05.

Szerintem sikerült nekik. Lakásotthonban (ez a gyermekotthonok aktuális, hivatalos megnevezése - a szerk.) élő, állami gondozott fiatalok próbálkoztak ugyanis meg a művészetterápia segítségével, hogy elmondhassák azt, amit nem lehet. Az általuk előadott darabot augusztus 10-én tekinthettük meg a Művészetek és Irodalom házában. Később Csorba-Simon Eszter, a projekt egyik mentora mesélt élményeiről, aki informatikus-könyvtáros szakmája mellett a biblioterapeuta szakképzést is elvégezte. Jelenleg könyvtárosként dolgozik a Társadalomtudományi Szakkönyvtárban és mellette biblioterápiás foglalkozásokat tart például a fiatalkorúak börtönében.

Mesélj kérlek a „Elmondani az elmondhatatlant” projektről!

Még 2016 októberében kapott lehetőséget az Egy Füst Alatt Alapítvány arra, hogy művészetterápiás foglalkozásokat tartson a szigetvári és pécsi lakásotthonban élő gyerekeknek. A projekt létrehozásában segített a MOL Gyermekindító Program és Új Európa Alapítvány pályázatának elnyerése, és a Baranya Megyei Gyermekvédelmi Központ támogató hozzájárulása. A pályázat címe: ,,Elmondani az elmondhatatlant" - Művészetterápiás programokkal a lakásotthonokban élő állami gondozott fiatalokért.

Mi volt a projekt célja?

Művészetterápiás eszközökkel segíteni a pécsi és szigetvári lakásotthonokban élő speciálisszükségletű állami gondozott fiatalokat  az elszenvedett traumák feldolgozásában, új megküzdési stratégiák kialakításában, hogy képessé váljanak arra, hogy a családi és a kortárs csoportból érkező negatív hatásokat kezeljék. Fejlesszük a kommunikációs készségüket és elősegítsük a pszichoszociális rehabilitációjukat.

Miét tartod fontosnak a megvalósulását?

Mindig szerettem nehezebb terepen dolgozni és olyan célokat megvalósítani, ami kihívást jelent. Ez a terep abszolút kihívás volt nem csak nekem, hanem a csoportvezető társaimnak is. Az állami gondozásban lévő gyerekeket nem könnyű megközelíteni, bizalmatlanok, nehezen kezelhetők, ezzel együtt rengeteg szeretet van bennük, és igénylik is, hogy szeretettel forduljanak feléjük. Ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint bármelyik kamasz, és közben olyan élethelyzetben vannak, aminek megoldása, feldolgozása sok felnőttnek is komoly problémát okoz.

Az elmúlt hónapok alatt fontosnak tartottuk, hogy a nálunk eltöltött 2 órában ne a fegyelmezés, a szigor és a szabályok kapjanak hangsúlyt, hanem olyan légkört tudjunk kialakítani, ahol a gyerekek "megpihenhetnek", felszabadulhatnak, ezzel együtt megismerhetik magukat és egymást, felismerhetik, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal, mert más is járhat ugyanabban a cipőben.

Szerettük volna megmutatni nekik, hogy nem gyengeség beismerni, ha valami fáj, és nem gyengeség segítséget kérni.

Az az is fontossá vált,  hogy az önbizalmukat is fejlesszük és megerősítsük.

Hogy kerültél a projektbe és mi volt a munkád?
Belány Viktóriával együtt végeztük a biblioterapeuta képzést, az ő ötlete volt a pályázat és a célcsoport, ő volt a szakmai mentor, én pedig örömmel fogadtam el a felkérését, hogy vegyek részt a szigetvári biblioterápiás csoport vezetésében, mint kooterapeuta.

Mióta foglalkozol biblioterápiával?

2012-ben kezdtem el a pécsi Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében biblioterápiás foglalkozásokat tartani a fiatalkorú elítélteknek. (2016-ban szereztem meg végzettségemet, de már akkor nagy gyakorlattal rendelkeztem annak köszönhetően, hogy önkéntes biblioterapeuta voltam a börtönben.)

Miért tartod fontosnak a hasonló, érzékenyítő foglalkozásokat/megmozdulásokat?

A börtönben végzett munkám révén tudom a legjobban kifejezni azt, mit gondolok erről.  Sokan kérdezik ugyanis, hogy mi értelme bűnözőkkel, semmirekellőkkel foglalkozni, úgyse változnak.

Szerintem nem mindegy, hogy a börtönben töltött idő alatt hogyan kezelik ezeket az embereket, ahogy az sem, milyen mentális és szociális állapotban kerülnek vissza a társadalomba. Lehet velük úgy bánni és beszélni, ahogy sokan megtennék, vagy a körülményekhez képest emberként kezelni őket, nyitottsággal fordulni hozzájuk. Nekem ezért fontos az az önkéntes munka, amit végzek: a beszélgetések révén  példát mutathatok. Nincsenek utopisztikus elképzeléseim, tudom, hogy nem lehet mindenkinek segíteni, és mindenkit jó útra téríteni. De ha csoportonként egy embernek sikerül, már  megérte.

Azért fontosak az érzékenyítő megmozdulások, előadások, hogy elgondolkodtassák azt, aki ott van és hallgatja (szerencsére már több ilyen élményben volt részem). Van egy rózsaszín buborékéletünk, és minden rossz azon kívül van. Tele bélyegekkel, félelmekkel és előítéletekkel. Ezek a gyerekek (akár a börtönben, akár lakásotthonokban) ugyanolyan gyerekek, mint akik az elit iskolákba járnak, ugyanolyan érzésekkel, gondolatokkal. Az más kérdés, hogy az eltérő körülmények miatt a viselkedésük és/vagy a szocializációjuk eltér a társadalmilag elfogadottól. Az elfordulástól nem fognak megszűnni ezek a problémák. De azzal hogy beszélünk róla, hogy figyelmet szentelünk neki, olyan együttműködések születhetnek, mint az "Elmondani az elmondhatatlant..." projekt.

Mi motivál a munkafolyamatok alatt?

Egy felszabadult nevetés egy olyan kislánytól, aki elmondása szerint mindenkit utál.  Vagy egy ölelés (vagy sok) azoktól a gyerekektől, akik nem is akartak részt venni a csoport munkájában. Egy apró megjegyzés, hogy az én csoportom miatt nem verekedett egy srác a börtönben. Ezek mind olyan dolgok, amik átlendítenek olyankor, amikor elbizonytalanodom abban, hogy mi értelme van ennek egésznek.

Ezek nem statisztikailag mérhető dolgok, de azt hiszem, sokkal fontosabbak, mint a statisztikák.

Milyen módszereket használtatok a foglalkozások során?

Olvastunk, beszélgettünk az adott művekről, melyeket kiválogattunk nekik. Használtunk OH kártyákat (Az OH – módszerének alapgondolata, hogy minden ember önmagát ismeri a legjobban, önmagát tudja meggyógyítani, önmagában tudja megtalálni problémáira a megoldást. A kártyák segítséget adnak, hogy az érzelmek megfogalmazásával, monitorozásával és a szabad asszociációval képet kaphassunk saját tudattalanunk működéséről, alapérzelmeinkről. Az OH – kártya nem más, mint egy fantasztikus utazás a tudattalanba, önmagunk megismeréséért.) használtuk a kreatív írást mint módszert és a zenét hallgattunk.

Milyen műveket használtál fel a biblioterápiás foglalkozás során?

Rövid és könnyen értelmezhető verseket, dalszövegeket, meséket használtunk, hogy ne legyen probléma az értelmezéssel. Hogy pár példát említsek:  Gámentzy Eduárd: Tükör , Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret,  Lázár Ervin: A kalapba zárt lány Lotilko szárnyai, Erdős Virág: Egy kaméleon gyermekkora.

Mit ad neked egy ilyen foglalkozás?

Érzelmi hullámvasutat!

(nevet) Viccen kívül, rengeteg tanultam a gyerekektől én is (azt hiszem, a mentortársaim nevében is mondhatom, hogy mindannyian). Óriási élmény volt látni, ahogy alkalomról alkalomra egyre nyitottabbak és be- és elfogadóbbak lettek. Velünk, csoportvezetőkkel és egymással is.

Sokszor el is gondolkodtam, hogy ugyan mire panaszkodom én az életemmel kapcsolatosan?

Mi a legmeghatározóbb érzés, ami hatalmába kerített, mikor ezekkel a fiatalokkal foglalkoztál?

A segíteni akarás mellett a tehetetlenség. Nem minden helyzetben tudtunk tényleges segítséget nyújtani. A mi hatáskörünk addig terjedt, hogy meghallgattuk őket és próbáltuk őket megerősíteni, vagy megoldási javaslattal ellátni. Ugyanakkor rengeteg olyan probléma merült fel, amit nem állt módunkban kezelni, és ez borzasztó érzés. Ilyenkor kértük a gyámügy vagy a nevelők segítségét. Meg kellett tanulnunk meghúzni egy határt a saját lelki védelmünkért is. Ezzel együtt minden tiszteletem azoké az embereké, akik nem csak kéthetente, hanem mindennap ezekkel a gyerekekkel foglalkoznak.

Ki tudod emelni a legmeglepőbb momentumot ez alatt az időszak alatt?

Igazából több ilyen volt. Karácsonyra egy kis meglepetést szerettünk volna a lányoknak, afféle csajos délutánt. Vikivel arra gondoltunk, hogy összeszedjük a megunt ruhákat, ékszereket, körömlakkokat, és egy börze keretében a lányoknak ajándékozzuk őket. Néhány kollégának is meséltem erről, majd egy kör e-mail után rengeteg felajánlás érkezett (olyan emberektől is, akikkel nem voltam/vagyok napi kapcsolatban). Meglepő, de csodás érzés volt, hogy a könyvtáros kollégák milyen segítőkészek voltak (PTE Egyetemi Könyvtár és szakkönyvtárak, Csorba Győző Könyvtár és fiókkönyvtárak).

Az is meglepő volt számomra, hogy ezek a tizenpár éves gyerekek milyen bölcsek tudnak lenni. Lehet csak a saját kis szavaikkal tudták kifejezni, de talán ez adta az erejét a meglepettségnek.

Szintén csodás dolog volt az is, hogy mennyien álltak a projekt mellé - a kezdeti nehézségek ellenére, és a zárórendezvényen csupa elismerő szót kaptunk. Nagyon bízom benne, hogy lesz folytatása a programnak és tovább tudjuk vinni azt, amit elkezdtünk.

 

A projekt mentorai

Zenés Alkotó Játék

Miodragovits Vince: színházterapeuta, 18 éves szakmai tapasztalat a szenvedélybetegekkel és veszélyeztetett fiatalokkal való zenés színház- és mozgásterápia, prevenció és rehabilitáció területén

Pataki Zoltán: addiktológiai konzultáns

Hegedűs Attila: színházterapeuta, pszichológus, családterapeuta, pszichodramatista, 10 éves szakmai tapasztalat a szenvedélybetegekkel és veszélyeztetett fiatalokkal való egyéni és csoportterápia, prevenció és rehabilitáció területén

Biblioterápiás csoport

Belány Viktória: biblioterapeuta, szociálpedagógus, 16 éves szakmai tapasztalat a szenvedélybetegekkel és veszélyeztetett fiatalokkal való egyéni és csoportterápia, prevenció és rehabilitáció területén

Csorba-Simon Eszter: biblioterapeuta, könyvtáros (PTE EK Társadalomtudományi Szakkönyvtár), 5 éves szakmai tapasztalat a fiatalkorú és fogvatartottakal és felnőtt előzetes letartóztatásban lévő férfiakkal való biblioterápiás csoportmunkában

Színház- és mozgásterápiás műhelymunka

Miodragovits Vince és Hegedűs Attila

Kékesi Alexandra

Kékesi Alexandra