close
CímlapTudományAdatvédelem kontra információszabadság

Adatvédelem kontra információszabadság

2018. július 11.

Nyilvánosság, digitalizáció és az ezekhez fűződő jogok – e kérdések köré szerveződött a Magyar Levéltárosok Egyesületének idei vándorgyűlése.

Az adatvédelem és az információszabadság egyensúlyáról nyújtott áttekintést Jóri András egykori adatvédelmi biztos, adatvédelmi szakember. Előadásából kiderült: a magyar jogalkotás a ’90-es években élen járt az adatvédelmi biztosi rendszer létrehozásával. Az angolszász és skandináv gyakorlaton alapuló információszabadság, illetve a német gyökerekkel rendelkező adatvédelem egyensúlyára törekedett a szabályozás. Ez olyannyira irányt mutató volt, hogy a magyar minta számos követőre talált, a szabályozás révén pedig csökkentek a nyilvánosság korlátozásának lehetőségei.

A gyakorlatban azonban a megkeresések mindössze 5-10 százaléka kapcsolatos az információszabadsággal, az adatvédelmi tudatosság pedig az átlagosnál nagyobb a magyar társadalomban. Ez nemcsak hazai sajátosság: Jóri András szerint tendencia, hogy

északról délre haladva az adatvédelem hatálya nő, a transzparencia szintje pedig csökken.

Nem véletlen, hogy az ún. elfeledtetéshez való jog, mely a Google elleni perrel kezdődött, éppen egy spanyol ügynek köszönheti létrejöttét. Így az sem meglepő, hogy Norvégia az egyik olyan ország, melynek bármely állampolgára szabadon böngészhet a személyi jövedelemadó-bevallások nyilvános adatbázisában.

2010-2011 között Magyarországon az alaptörvény már korszerűbben szabályozza ezt a kérdést, az adatvédelmi biztos helyett egy végrehajtó jellegű intézmény, a Nemzeti Adatvédelmi és Információs Hatóság (NAIH) jött létre, mely kerüli a közpolitikai vitákat. 2011-ben jelentek meg az idén májustól érvényes GDPR csírái is, mely nagy bírságkockázatot jelent a szabálytalanul eljáró adatkezelők részére.

Vagyis az egyensúly fenyegetett: erősödik az adatvédelem, a jogvédő/aktivista biztosok helyét technicizáló, semlegesebb, adatvédelmi fókusszal rendelkező végrehajtó hatóságok veszik át.

– jelentette ki Jóri András.

Az egyik legvitatottabb ügy a közelmúltban, mely nemcsak az információszabadság és az adatvédelem kérdéskörét, hanem a levéltárakat általában is érintette, az az ún. Kiss László-ügy. Ahhoz ugyanis, hogy a hetvenes években nemi erőszakot elkövetett Kiss László ügyéről társadalmi párbeszéd kezdődjön, egy levéltári kutatás is kellett. Kenyeres István, a Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke, s egyben az ügyben érintett Budapesti Fővárosi Levéltár vezetője foglalta össze, mi történt ennek kapcsán.

Az úszócsapat-kapitánynak egykori nemi erőszakkal kapcsolatos ügye 2016-ban látott napvilágot. Ennek kapcsán került előtérbe az, hogy a Budapesti Fővárosi Levéltár (BFL) vajon helyesen járt-e el akkor, amikor a Kiss-ügyre vonatkozó adatokat kiadta.

2016 júniusában be is következett a BFL fekete napja: a NAIH jogtalan adatkezelés miatt 3 millió Forint bírságra és kutatási korlátozások bevezetésére kötelezte a levéltárat. A döntésről cikkek is születtek, egyebek között a sokatmondó „Ellehetetlenülhet a múlt megismerése, ha egy levéltárat megbüntetnek ezért” című. 2017 júniusában aztán eljött a NAIH fekete napja, ugyanis a Munkaügyi Bíróság döntése értelmében törvényesen adták ki a Kiss-ügyre vonatkozó adatokat.

Mindez az információszabadsággal és az adatvédelemmel kapcsolatban is új fejleményeket hoz.

A magyar Levéltári törvény alapján ugyanis nincs lehetőség kutatás megtagadására. A NAIH első döntésének értelmében azonban úgynevezett anonimizálási szabályzatot kellett létrehoznia a BFL-nek, mely szerint meghatározott, élő természetes személy neve alapján kikért irat anonimizált anyagként sem kutatható. Ezt a Munkaügyi Bíróság döntése után a BFL törölte a szabályzatából.

Az ügy következménye az is, hogy a személyes adatok védelme nemcsak az adott személy haláláig, hanem az utána következő 30 éven belül sem kutatható. E szabályozás értelmében, ha valaki egy névhez kötődő anyagba kér betekintést, a levéltárosnak kellene megállapítania azt, hogy az adott illető él-e még, illetve legalább 30 éve-e annak, hogy elhunyt.

Az eddig ismert adatok alapján a legöregebb magyar 111 évet élt. Ha biztosra mennénk, ez azt jelentené, hogy legalább 141 évnek kellene eltelnie az illető személy születésétől számolva.

Ez éppen akkora időtávot ölel fel, mint amennyi ideig a török uralom tartott Magyarországon." - szemléltette az időtávot Kenyeres István.

A kutatási időhatár kitolása internetes közzétételnél eddig +90 év volt, melyet 120 évre emeltek fel.

Egy másik változás kapcsán is szemléletes példát hozott fel a BFL igazgatója: 1956 évfordulóját a levéltár úgy tervezte megünnepelni, hogy egy adattárat állított össze azokról, akiket retorzió ért az ‘56-os események után. 4861 személy ügyét sikerült felderíteniük, majd  a publikáláshoz engedélyt kértek a NAIH-tól. A szervezet viszont úgy fogalmazott a határozatában: nyilvánosságra hozhatják a névsort, amennyiben a történeti események bemutatásához a neveket közölni szükséges. Mivel ezt a levéltárnak lett volna szükséges bizonyítani, a 4861 személy nevéből mindössze 262 érhető el ma, mely a kutatott anyag 5,3 százaléka.

Mi végre való a levéltár? - tette fel végül a kérdést Kenyeres István. Heribert Prantl, a Süddeutsche Zeitung szerkesztőjének 2011-es beszédét idézve Kenyeres István leszögezte:

az újságok és a levéltárak demokratikus alapintézmények.

Az ügyhöz hozzátartozik, hogy a Budapesti Fővárosi Levéltár számára kedvező bírósági döntés után most a NAIH fordult a Kúriához. Vagyis az ügynek, és e révén az adatvédelem kontra információszabadság egyensúlyáról szóló vitának még koránt sincs vége.

A fotókért köszönet Ruprech Juditnak!

Harka Éva

Harka Éva