close
CímlapTudományAz algoritmusok diszkrét bája

Az algoritmusok diszkrét bája

2018. november 09.

Miért nem fizet nekem a Facebook, ha egy mémként több ezren megosztották egy fotómat? És miért nem tudhatom pontosan, hogy mit csinálnak a felhalmozott webszemetemmel? Jogos kérdések, és az adatvédelemhez és a digitális szerzői jogokhoz fűződnek – előbbi a GDPR „becenévvel” már itt dübörög, a másik kapcsán szeptemberben fogadott el egy tervezetet az Európai Parlament.

Még az is lehet, hogy a kicsi, kreatív szerzők pénzt kaphatnak a tartalmaikért a techóriásoktól.

Hogy miért foglalkozunk ezzel? Mert az egyik már, a másik pedig a közeljövőben lesz hatással a mémjeinkre, a posztjainkra, az életünkre! Beszéljünk és gondolkodjunk róla – mi Szőke Gergely Lászlóval, a PTE ÁJK Informatikai és Kommunikációs Jogi Csoport vezetőjével ezt tettük.

Nem lehet az egész netet úgy hagyni, ahogy volt, szabályozás nélkül?
A technológiai változások mindig társadalmi változásokkal járnak, amelyekre a jognak előbb vagy utóbb reagálnia kell. A szerzői jogi kérdések is, és az adatvédelmi kérdések is azt próbálják elérni, hogy megfelelő egyensúly alakuljon ki az érintettek és az adatkezelő, illetve a szerzők és a tartalmaik felhasználói között. Nem könnyű ezt az egyensúlyt megtalálni! Úgy gondolom, hogy normális, ha viták alakulnak ki, sőt az is normális, ha megjelennek szélsőséges érvek is. Sokszor áll elő az a helyzet, hogy egy jogszabály leendő szövegével kapcsolatban a fő kérdés az, hogy annak mi lesz az értelmezése, milyen lesz a gyakorlati megvalósulása. Ettől még az előzetes aggályok sokszor jogosak, hiszen ez tényleg csak utólag derül ki. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a kikristályosodott joggyakorlat már alapvetően életszerű.

Az internet kapcsán miért van erre a szabályozásra szükség?
A szerzői jogi szabályozás kapcsán az indíttatás a médiapiac megváltozása, ami valós probléma. A tartalmak már nem az elsődleges csatornákon, nem a kiadón keresztül jutnak el a felhasználókhoz, hanem közvetítő szolgáltatókon keresztül, akik ezeket a tartalmakat kicsit újracsomagolják, vagy egyszerűen csak egy olyan platformot biztosítanak, ahol megjelenítik. A kettő között lévő üzleti viszony

általában a nagyobb szolgáltatók – és mondjuk ki a Facebook és a Google áll ennek központjában - által diktált feltételeknek tesz eleget. Erre próbálna a szerzői jogi szabályozás reagálni, és ezeket a szolgáltatókat rábírni arra, hogy a kiegészítő szerzői jogi védelem segítségével ellenszolgáltatásban részesítsék azokat, akik az adott tartalmat előállítják.

Hogy ez ténylegesen betartható-e, azt korántsem biztos. Akik azt mondják, hogy a tagállami próbálkozások (Spanyolország, Németország) kudarca intő jel, szerintem nem tévednek nagyot. E szabályozásnak ugyanis lehet olyan hatása  hogy pl. a Google továbbra sem fizet, így aki pénzt kér a tartalmaiért, azt kivonja a megjelenítendő körből, vegy egyszerűen az egész szolgáltatást kivonja a piacról. Egyáltalán nem biztos, hogy ezzel jobban járnak a hírportálok. Azt, hogy ebben a játszmában valójában kinek mi az érdeke, nehéz megállapítani, az új szabályozásban is van kockázat.

Egyrészt a közvetítő pozícióban lévő cégek alapjában véve erőpozícióból tárgyalnak, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy a pénz eljut azokhoz, akikhez a jogszabály-tervezet szánja.

A tavalyi Google News Lab nevű rendezvényen kiderült: Európában is elindult az a trend, hogy vannak olyan hírportálok, amik pénzt kérnek az olvasóiktól. Elképzelhetőnek tartod azt, hogy a fizetős netes hírportálok fognak előtérbe kerülni?
Régi kérdés az ingyenes tartalmaké is, ami persze az olvasók felé ingyenes, azaz a rendszert a hirdetési bevételek működtetik. Vannak tőkeerősebb tartalomszolgáltatók, akik meg is tudnak élni a piacról úgy, ha mások nem közvetítik őket, és olyanok, akik erre rászorulnak.

Vegyes modelleket is lehet látni, amikor a hírportálok támogatásokat kérnek, előfizetőket keresnek, ami nemcsak gazdasági kérdés, de növelni tudja az adott szerkesztőség függetlenségét is. Az eddigi kísérletek vegyes eredménnyel zárultak: a felhasználók nem szívesen fizetnek még kifejezetten magas minőségű internetes tartalmakért sem. A legtöbb helyen megmaradtak az ingyenes modellek, átütő sikert még nem sikerült elérni.

A tervezet úgy fogalmaz, hogy „kiadók és újságírók”, de közben – kis túlzással – bárki tartalmat állíthat elő a neten. Mindenki újságíró?

Azt gondolom, hogy az „újságíró” kifejezés egyfajta általános tartalom-előállítót jelent, s ebből a szempontból a vlogger, blogger, fotós, vagy akár csak egy Facebook-poszt írója is könnyebben érvényesítheti a szerzői jogait.

De őszintén szólva igen nehéz megmondani, hogy ennek a szabályozásnak mi lesz a tényleges hatása.

A legtöbben már nem kiadók vagy újságírók, hanem influencerek szeretnének lenni. Ez a piac merre mozdulhat el egy ilyen szabályozás hatására?
Ha az influencerek felhasználnak más szerzői jogi alkotásokat, akkor érinteni őket. Egyébként ők a tervezett új szabályozásnak inkább csak a nyertesei lehetnek, hiszen a szabályozás a szerzőket próbálja megvédeni, vagyis éppen azokat, akik saját maguk állítanak elő képeket, videókat. Azt gondolom, hogy ezt a piacot nem elsősorban a szerzői jogi védelem, hanem reklámpiac mozgatja.

Milyen hatással lesz ez a mémekre?
A mémek szerzői jogi megítélése önmagában érdekes. Most is az a helyzet, hogy a mémek egy része formálisan jogsértő, csak senki nem lép fel ellene, mert ártalmatlanok és nem okoznak kárt a jogosultnak sem. Azt gondolom, hogy ez a szabályozás tartalmában sok újat nem hoz, de a bevezetni tervezett szűrőprogramokon persze könnyen fennakadhatnak.

Mi a helyzet a tartalmak megszűrésével? A mostani javaslatban az van, hogy a vitás esetekben mindenképpen embereket kell alkalmazni.
A szűrés nulladik szakaszára biztosan nem lehet embereket alkalmazni, mert rengeteg a tartalom. Egy technikai szűrő viszont nem biztos, hogy a jogi megítélés minden finomságát képes keresztülvinni. Ha nem elég jók ezek az algoritmusok, márpedig ezek nem működnek tökéletesen, akkor lehetséges, hogy fennakadnak a hálón olyan alkotások, amik egyébként jogszerűnek és szabad felhasználásúnak minősülnek. Még nem létezik elég jó megoldás emberi beavatkozás nélkül.

Azt mondod, hogy Európa vette fel a kesztyűt. Mit csinálnak a többiek?
Ezek a nagy szolgáltató cégek alapjában véve az Amerikai Egyesült Államokban működnek, ahol nemcsak piac- vagy érdekvédelmi okokból, hanem hagyományosan megengedőbb a szabályozás. Nehéz megmondani, hogy azért az USÁ-ban vannak ezek a cégek, mert kedvezőbb a szabályozási környezet vagy fordítva: azért ilyen a makrokörnyezet, mert onnan indulnak ezek a vállalatok. Egyes vélemények szerint az európai szabályozás, különösen az adatvédelem területén az innováció egy korai pontjánál megnehezíti a cégek helyzetét, versenyhátrányt okoz, miközben az USA piacpárti.

Ha konkrétan a Facebookot és a Google-t nézzük az átalakuló médiafogyasztási tendenciák tükrében, akkor az látszik, hogy Európában is a nagy amerikai szolgáltatók húznak hasznot az alapvetően európai tartalomszolgáltatókból. Az EU-n nagyobb a teher, hogy ezzel kezdjen valamit, nyilván ez Amerikát kevésbé zavarja.

Az EU pedig – és ez adatvédelem kapcsán egyértelmű – a zászlajára tűzte az emberi méltóság feltétlen védelmét és ebből eredően az a kiindulópont, hogy az online szolgáltatókba vetett bizalommal ne lehessen visszaélni.

Sokat hallani az új általános adatvédelmi rendeletről (angolul rövidítve: GDPR). Mi ez, és miért van rá szükség?
A GDPR az EU új adatvédelmi rendelete, aminek egyik sajátossága az eddigi rendszerhez képest, hogy közvetlenül alkalmazandó és hatályos minden tagállamban, vagyis ezt nem kell implementálni. Ez eleve új jelenség, ami okoz nehézségeket: például a GDPR szövegezése idegen a magyar jogi hagyományoktól. Tartalmilag nem sokkal szigorúbb, mint a GDPR előtti gyakorlat, sőt, vannak olyan pontjai, melyek a korábbi magyar szigorú szabályokhoz képest még egy kis lazítást is jelentenek. Adminisztratív szempontból viszont tényleg jelentős terheket ró az adatkezelőkre. De ami miatt óriási körülötte a felhajtás, az az egészen elképesztő méretű bírságösszeg. A cél az volt, hogy akkora összegű bírságot is lehessen kiszabni, ami már a nagy szolgáltatóknak is fáj. Azt gondolom, hogy ez önmagában jogkövetőbb magatartásra ösztönöz mindenkit.

A GDPR új felismerést is megtestesít: a szabályozás korábban nagymértékben épített az érintett belátására, arra, hogy a felhasználó képes áttekinteni, mérlegelni, s akár korlátozni azt, kinek és milyen céllal adja ki személyes adatait. Ezt információs önrendelkezési jognak is hívják. Ebből az irányból elmozdul a GDPR, és egyértelműen erősíti az adatkezelők proaktív kötelezettségeit. Vagyis elismeri, hogy

az érintett könnyen elveszti a kontrollt, és ez nem is feltétlen csak az ő hibája: volt egy kutatás, ami szerint, ha minden adatvédelmi policy-t végigolvasnánk, az hatalmas nemzetgazdasági károkat okozna, mert mást sem csinálnánk, csak ilyeneket olvasnánk.

Nyilván nem arról van szó, hogy az érintettet teljesen mentsük föl, nagyon is fontos, hogy legalább a nagy szolgáltatók adatvédelmi beállításaival alapvetően tisztában legyen, de a GDPR legalább akkora hangsúlyt helyez a szolgáltatók kötelezettségeire, mint az érintettek jogainak biztosítására, és ez a nagy szolgáltatók esetén helyes is.

Ami az érintettek kötelezettségét illeti… Olvastam egy Antonio García Martínez nevű férfiről, aki kitalálta, hogyan követhetnek minket a hirdetések, végighaknizza a világot azzal, hogy mindenki azonnal törölje magát a közösségi médiából és – ahogyan ő – vonuljon vissza egy jurtába. Ehhez képest a legtöbb ismerősöm, ha adatvédelemről van szó, azt mondja: „ugyan már, mit tud kezdeni pont az én adataimmal a Google vagy a Facebook, nem csinálok olyat, ami ne lehetne publikus, és ha célzottan rám szabott hirdetéseket kapok, az számomra csak jó.” Mi erről a véleményed?
Közkeletű védekezés ez, de szélsőséges. A nagy szolgáltatók az adatok nagy tömegéből kalkulált célzott hirdetésekből élnek, a bevételük nagy része ebből áll. Hogy mi baja lehet az érintettnek? Általában valóban semmi, mert a szolgáltatóknak nem érdeke, hogy bárkit boszorkányüldözésnek vessen alá, ők egyszerűen csak pénzt akarnak keresni.

Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a hetvenes években egy titkosszolgálat biztosan nagyon sokat  dolgozott volna azokért az információkért, amiket most három perc alatt össze lehet szedni valakiről a Facebook profilja alapján. Tehát ha valaki rosszra akarja használni ezeket az adatokat, ma sokkal több erre a lehetősége.

Fakadhat ez abból, hogy az érintett felelőtlen, és mondjuk, olyasmit hoz nyilvánosságra, amit nem kéne – gondoljunk csak a durvuló politikai kampányok karaktergyilkosságaira. A közelmúltban ismerte el a Facebook, hogy 50 millió fiókját feltörték - a hackerek is szívesen kereskednek ezekkel az adatokkal, bűnözői köröknél a zsarolási potenciál is felmerülhet.

Az egyénen kívül vannak ennek össztársadalmi veszélyei is, amit a Cambridge Analytica botránynál jobban semmi sem illusztrál. Ott politikai kampányra használták fel az adatokat, amik célzott, személyre szabott hirdetések voltak, de nem csak a vásárlási szokásokon, hanem részletes pszichológiai profilokon is alapultak. Nagyon erős és nagyon célzott hirdetésekkel pedig egy politikai kampányban is rendkívül erős hatást lehet elérni.

Még egy veszéllyel kell számolni: a sokat emlegetett buborék-hatással. Az illető csak olyan hirdetést, posztokat, véleményeket lát, ami számára egy algoritmus szerint megfelelő, így amint a hírfogyasztás is átkerül ezekre a platformokra, azok az információk lesznek számára könnyebben elérhetők, melyek az ő ízlését, világnézetét kiszolgálják. Ez a személyiségre hat: kevésbé lesz nyitott, hiszen nem is találkozik eltérő véleményekkel.

Ha mindezt megfejeljük az álhírekkel, amik révén az igazság relativizálódik, az valóban az „igazság utáni korhoz” vezet.

A buborék-hatás, ami ártalmatlannak tűnő célzott reklámokkal indul, komoly galibákat és komoly társadalmi változásokat tud okozni.

Hogyan lehet kipukkasztani a buborékot?
Nehezen. Vannak ugyan erre kísérletek, például a MediaBubbles, ami egy kifejezetten „buborékpukkasztó” alkalmazás, de nem könnyű… A szolgáltatók egy része ad arra lehetőséget, hogy ezeket a célzott hirdetéseket kikapcsolja az ember, de mondjuk a Facebook newsfeedjére valójában alig van ráhatásunk. Az algoritmusokat sem ismerjük, amik alapján a hirdetéseket kapjuk – sokak szerint ez is komoly probléma. A csapda ott van, hogy amellett, hogy mindez veszélyeket rejt magában, nagyon is kényelmes. A megoldás a médiatudatosság növelése lehet: jó, ha tisztában vannak azzal a felhasználók, hogy manipulált tartalommal találkoznak. Persze, egy klasszikus médiumban megjelenő tudósítás sem fedi 100%-ig a valóságot, de azok ellen volt fellépési lehetőség. Itt pedig az algoritmusok képlékeny világában próbálhatjuk meg a jogainkat érvényesíteni.

De azt mondanám: nyitottsággal lehet kipukkasztani – ha olyasmi akad az ember képernyőjére, ami elsőre furcsa, akkor kattintson rá arra is, és olvassa el. Célzottan próbáljon meg más véleményekre is rákeresni.

Talán cinikusan hangzik, de az ember valójában a kényelmessége révén saját magát zárja buborékba.

Ezen úgy tud változtatni, ha ő maga változik. A jogi szabályozás relatíve erős, ha valaki szeretné, mondhatja azt, hogy ő automatizált döntéseknek nem alanya és elvileg ezt a szolgáltatóknak figyelembe kell vennie.

Harka Éva

Harka Éva