close
CímlapTudományBuszmegállók, belépőkártyák és emberarcok

Buszmegállók, belépőkártyák és emberarcok

Flach Richárd végzős pszichológia MA szakos hallgató, többek között az önsértés jelenségének kutatásával foglalkozik, széleskörű tudományos és közéleti tevékenységéért a közelmúltban vehette át a Kézdi Balázs Díjat a Klinikai és egészségpszichológia szakirányon. A díjról és életéről már korábban is kérdeztük, most jövőbeli terveiről, mindennapokról, szakmaiságról és egy körvonalazódó sajátos tudomány-definíciójáról beszélt, amiben helye van vallásos hitnek, közösségi létnek, és anya-csecsemő kapcsolatnak is.

Mit jelent a tudomány a te életedben?

Ebben a szakmában az ember a személyiségével dolgozik – mondaná ezt egy gyakorló pszichológus. De szerintem ez abban az esetben is igaz, ha még nem láttunk annyi beteget és az embereket inkább a kutatáson belül ismerjük meg. Ugyanúgy igaz, hogy a személyiségünkkel dolgozunk, aminek a részévé válik az, amit kutatunk. Akár még érzelmek is kötődhetnek hozzá. Ez ugyanannyira jó, mint amennyire rossz, mert a kutatás folyamatában, rengeteg hátulütő van, meg vargabetűk, főleg ha egy járatlan témáról van szó, egy kikutatatlan területről. Ebben az esetben ez egy igazán erőt próbáló küldetés tud lenni.

Hogyan van jelen az életemben? Ezt nehéz megragadni.

Egy tudományegyetemre járok, elméletileg ez azt is jelenti, hogy magának az egyetem identitásának is része, hogy kutasson, hogy a tudomány fontos legyen, ne csak gyakorlati szakembereket képezzen. Annyiban része az életemnek, hogy az én témám nemcsak egy tudományos, hanem egy társadalmi probléma percepciója során is adódott. Mint ilyen, sokszor találkozik vele az ember cikkeken és életeseményeken keresztül. Nehéz lenne megmondani, hogy életvitelszerűen ez mit jelent. Sok toposz van azzal kapcsolatban, hogy milyen az identikus kutató. Éppen most problematizálódik, hogy mi az, hogy kutató, meg kutatás.

Azt, hogy mit jelent a tudomány, sokszor inkább egy vallásos hithez lehetne hasonlítani.

Éppen a tudomány mibenléte és magyarázóelmélete miatt az a benyomása az embernek, hogy az, hogy bizonyos elméletek igazak-e vagy sem, attól függ, hogy hiszünk-e bennük vagy sem.

Amikor elkezdtél kutatni, ez az életpálya fel volt építve valamilyen szinten benned, vizualizáltad, hogy egyszer majd kutatóként fogod magad aposztrofálni? Vagy nem volt tudatos tervezés a tudományos munkád mögött?

Másodéves koromban gabalyodtam bele ebbe. Ilyenkor nem csak én, de a hallgatók többsége sem rendelkezik annyi önreflexióval, hogy ennek megtervezetten álljon neki, ez rengeteget alakult. Ahogy korábban említettem, vannak problémák, amik érdekelnek, amiket van érzékem felfedezni, a magaménak tudni, és az önsértés ilyen volt. Akkor az még korántsem volt világos, hogy ebből lehet valami. Voltak biztató jelek, hiszen ez egyrészt kutatható, másrészt releváns. És ez a kettő, már az egyik is, elég ahhoz, hogy elinduljon az ember egy úton. Pláne azon a szinten, ahol én voltam.

Sokszor szoktad emlegetni, hogy a tudomány számodra közösségi létet is jelent.

Ó, hogyne. Millió úgynevezett óriás vállán állok. Ha megnézünk egy szakdolgozatot vagy bármilyen tudományos írásművet, nem tudunk úgy lapozni, hogy ne legyen ott legalább egy, de általában négy vagy öt másik ember neve, még akkor is, ha a gondolataimat én magam fogalmazom meg. Rettentő sok embernek az előtanulmányaira, munkájára alapozzuk a saját projektünket. Szerintem ez a legjobb mutatója annak, hogy kell hozzá a közösség.

A tudományt is úgy képzelem el, hogy van egy szervezési oldala, azaz, hogy magunk köré gyűjtünk munkatársakat, közösséget hozunk létre.

Ennek az a varázsa, hogy felfedezünk hasonló gondolkodású embereket akikkel aztán együtt dolgozunk. Ezért van az, hogy a díjat, amit kaptam, igazából nem is én kaptam, pontosabban nem csak én.

Azt is gyakran hallom tőled, hogy a kutatást, a pszichológia szakot nem a kézzelfogható eredményekért, a diplomáért, meg a díjakért csinálod, hanem mert emberként szeretnél ebből profitálni. A saját és a körülötted élők életminőségén szeretné javítani azáltal, hogy az alkalmazható tudást, amit itt összegyűjtesz, beépíted az életedbe.

Én csak játszadoztam azzal, amit megtanultam BA-s koromban a figyelemről, memóriáról, hogy hogyan lehet azokat hasznosítani a tanulás folyamatában, mire érdemes figyelni, hogy működnek az ember kognitív képességei. Ez később átkerült a személyiségelméletekre vagy olyan elméletekre, ahol az ember némi önismeretet szerezhetett így mandinerből. Próbáltam úgy hozzáállni, hogy ha már itt ülök az órán, akkor ennek a lehető legnagyobb haszna legyen. És ezt a hasznosulást abban láttam, hogy megpróbáltam aktualizálni az adott elméletet. De szerintem ez melléktermék volt, nem tudatosan csináltam. Ez inkább már későbbi önreflexió, így magyarázom visszafelé a dolgokat.

Mostanában sokszor találkozom azzal a nézettel, hogy az értelmiségi ember sosem tud igazán kikapcsolódni, mindig agyal valamin: vagy egy meglévő problémán vagy már egy új kérdést fogalmaz. Feltételezem, ez egy kutató szemléletű emberre hatványozottan is igaz. Mit gondolsz erről? Te hogyan kapcsolódsz ki, töltődsz fel?

Ez olyan mint a művészembereknél: vannak korszakaik, amikor adott eszközöket használnak. Nálam is így van ez. Vannak időszakok, amiket nagyjából bejelezhet néhány komolyabb határidő vagy vállalkozás, mint például egy PhD hallgatónak a PhD. Ezekre ráfeszül az ember, talán tényleg pszichotikus módon ki is zárja a külvilágot. Ilyenkor nem is merül fel, nem is szempont az, hogy ki kellene kapcsolódni. Erre felkészül a szervezet. Mint amikor az anya-csecsemő kapcsolatnak nagyon az elején, az anya szinte tudomást sem vesz a szükségleteiről vagy a külvilágról, hiszen akkor csak a csecsemővel foglalkozik. Ez egy nagyon durva példa, de szemléletes olyan szempontból, hogy ezekben az időszakokban, ezekben a korszakokban nem kerülnek elő nagy hangsúllyal, amúgy megjegyzem, nagyon fontos kérdések. Vannak, akik jól be tudják lőni azt, hogy mennyi energiaforrásuk van, hogy tudnak pihenni. Azt hiszem, eltérő életszakasz, eltérő kutatási probléma, eltérő módszertan vagy pályázat, esetleg eltérő iskola eltérő elvárásokat támaszt, amihez az ember személyisége próbál alkalmazkodni így vagy úgy. Ennek következménye az, hogy van-e pihenés és ha van, akkor az milyen minőségű. Amikor nem ez van, akkor az ember ugyanúgy civilként pihen.

Bár most úgy lesz beállítva, hogy ez az életem, de nem így van. Az önsértés és annak kutatása természetesen nagyon fontos, tabujelenségről van szó, nem lehet eléggé hangsúlyozni; de nem fogok eret vágni, ha nem sikerül a PhD, ha nem veszik észre, ha nem publikálják, ha ebből nem lesz semmi. Nagyon szeretek ezzel foglalkozni, ugyanúgy ahogy az életemben sok más területtel: a társadalmi felelősségvállalással, a zenével, a nyelvekkel.

Számomra a kutatásnál fontosabb az, hogy egy tartalmas életet éljek. És a tartalmat ebben az életben például az emberi kapcsolataim, meg azoknak a minősége adja.

Ezek nekem nagyon fontosak, még ha a látszat nem is ezt tükrözi az előbb említett korszakok miatt. Egyébként is, ha az ember nem tudja kinevetni magát meg két buszmegálló között nem tudja elmondani, hogy ő mivel foglalkozik, akkor ott már baj van.

Úgy sejtem, rengeteg terved van a közeli és a távoli jövőre is.

Így van, és ennek nagyon örülök. Intenzíven foglalkoztam a svéd nyelvvel és kultúrával, ez körvonalazta az ötletet, hogy nyelviskolát szeretnék alapítani. A nyelvtanulás a kutatáshoz hasonlóan mindig is inspiratív feladat volt számomra. Ez egy nagyon szerteágazó terület és rendkívül izgalmas, vagy általam izgalmasnak vélt részletei vannak: kultúra, történelem logika, emberi kapcsolatok, tájak, ételek. Mindezt együtt lehet megismerni. Ráadásul egy másik kódrendszerrel, amit előtte el kell sajátítani, szóval van egy ilyen érdekes belépőkártya hozzá, ez nagyon tetszik.

Úgy néz ki, szívesen látnak és várnak doktori hallgatóként, remélem, hogy ezt a pályázatot sikeresen fogom tudni benyújtani és bízom a pozitív elbírálásban. Szeretnék Pécsen maradni és továbbvinni a témám bizonyos aspektusait. Szeretnék oktatni is, amennyiben erre lehetőség nyílik.

A társadalmi felelősségvállalás szintjén szeretnék a lakhelyemért, Siklósért tenni. Oktatásüggyel szeretnék foglalkozni, összefogni a pedagógia területén dolgozó ottani szakembereket, pszichológusokat, pedagógusokat. Fórumot szeretnék teremteni, érdekképviseletet létrehozni. Emellett szeretném folytatni egy lelki elsősegély-szolgálatban végzett önkéntes munkámat. Az is benne van a jövőképemben, hogy továbbvigyem a hangszeres zenét és a szólamvezetőséget, egy jó csapat része legyek.

Aktív tagja vagy a Szakkollégiumi Mozgalomnak is. Mi a célod ezzel a tevékenységgel a továbbiakban?

Szeretnék a Kerényi Károly Szakkollégiumban szerepet vállalni mentortanárként, hogy átadjam azokat a megismert fogásokat vagy műhelytitkokat, amiket nekem elmondtak vagy magam fedeztem fel. Szeretném a hallgatókat, a szakkollégistákat, a Szakkollégiumi Mozgalmat támogatni ezzel. Egy emberarcúbb pszichológiát képzelek el. Ahol fontos lesz a kvalitatív kutatás, fontos lesz a kritikai gondolkodás, fontosak lesznek újra az emberi kapcsolatok.

A mostani pszichológia kevéssé szól az emberről. Inkább problémák megoldásáról szól.

Újra meg kellene fogalmaznunk a pszichológia tárgyát. Ez pedig az ember kell legyen. És nem az embernek az agya, az embernek az érzelmei, az embernek a gondolkodása. Hanem az embernek a társas, kulturális és történelmi szövetbe ágyazottsága. Arra kell törekedni, hogy ennek a rengeteg változónak legalább a jelenlétéről tudomást vegyünk, még ha nem is tudjuk mérni. Szeretném ilyen irányba elmozdítani azt a profilt és azt a hagyományt, ami eddig uralkodott. Ez az út pedig az említett szerepvállalásokon át vezet.

Szabó Bianka

Szabó Bianka