close
CímlapTudományFrontális ütközés a webbel

Frontális ütközés a webbel

2016. december 20.

A hétköznapjainkat már el sem tudjuk képzelni internet, Google, Facebook, You Tube és elektronikus kütyük nélkül, így a felsőoktatást is egyre jobban áthatja, alakítja a digitalizáció. Pankász Balázs, a PTE KPVK tudományos munkatársa doktori disszertációjában („Online oktatási környezet”) azt kutatja, a rohamos változásokkal lépést tudnak-e tartani a felsőoktatás szereplői (oktatók, hallgatók).

 

Dolgozatod elején többször megemlíted, hogy az internet megjelenése mennyire megváltoztatta az oktatást, illetve a tanárok szerepét. Hol kezdődött a folyamat és hova jutottunk?

A technológiai változások – amelyek a körülöttünk lévő világ folyamatos átalakulásából születnek – egyre inkább beszűrődnek a felsőoktatásba. Külön kiemelném az információ-kommunikáció technológia (IKT) térhódítását. A kérdés, hogy azok az eszközök, hálózatok és technológiai lehetőségek, amelyek magánszemélyként is elérhetőek, hogyan alakítják a felsőoktatás világát, hiszen az, hogy a hétköznapokban mindenféle digitális kütyüket, okostelefonokat, tableteket használunk, megjelenhet az egyetemi közegben is.

 

 

Egyrészt a felsőoktatás szereplői, így például maguk az oktatók is használják ezeket, másrészt a technológiai lehetőségeket fel lehet használni oktatási célra is. Az én kutatási kérdésem erre vonatkozott: túl azon, hogy ezek az eszközök rendelkezésre állnak, vajon az oktatásban felhasználhatók-e, és ha igen, milyen mértékben. Az ún. web 2.0 lehetőségek, tehát a közösségi hálózatok és tartalmak közös megosztására, létrehozására szolgáló felületek egyre népszerűbbek.

Szinte mindenki használ Facebook-ot, YouTube-ot, Google termékeket, de egyelőre kevés jel utal arra, hogy a felsőoktatásban ezeket direkt módon felhasználnánk, például úgy, hogy támogatjuk magát az oktatási alaptevékenységet.

Tehát azt mondod, hogy a Facebook oktatási célra is felhasználható?

Generációs megközelítésből, életkori rétegződés alapján is vizsgáltam a kérdést. Beszélhetünk X, Y, Z generációról, és a kutatások alapján elmondható, hogy a különböző generációk másképp használják a technológiai lehetőségeket is.

 

 

A kutatás is markáns különbségeket mutatott: az egyetemen már jelenlévő fiatalabb hallgatói csoportok (a Z generáció) valóban intenzívebben használják a különböző netes felületeket, sokkal rutinszerűbben, automatikusabban csatlakoznak közösségi oldalakhoz, mint az idősebb hallgatók. A felsőoktatási környezetnek ehhez (is) kell igazodnia, különben nem lehet eredményes és hatékony. Az már összetettebb kérdés, hogy a felsőoktatás ki tudja-e használni e tendenciákat, hogy napjainkban intenzíven használunk közösségi oldalakat, videó portálokat és egyéb web 2.0 eszközöket. A felsőoktatásnak van egy belső szabályozórendszere és vannak előírások arra is, hogy milyen eszközök, csatornák javasoltak a résztvevő felek számára. Magyarországon a tendenciák egyelőre kevéssé szólnak arról, hogy hogyan lehet kiaknázni a közösségi oldalak népszerűségét. Ellentmondásos a helyzet, igazolni is nehéz, hogy például a Facebookot egyáltalán lehet eredményesen oktatási célra használni. Jómagam is szkeptikus vagyok. A kutatás azt igazolja, hogy a diákok sok esetben átlátják azt, hogy bizonyos általuk használt rendszerek szabadidős tevékenységekre kiválóak, de oktatási célra már kevésbé hatékonyak. De használhatók lehetnek oktatástámogató célokra: például létrehozhatunk csoportokat, megoszthatunk egymással olyan tartalmakat, amelyeket más közegben nem biztos, hogy megosztanánk. A YouTube videókat is fel lehet használni oktatási célra, vagy egyéb wiki tartalmakat szintén. Ugyanakkor az sem jó, ha kivisszük a felsőoktatásból ezeket a csatornákat és lehetőségeket.

A hazai felsőoktatásban az a helyzet, hogy vannak ugyan olyan fejlesztések, amelyek azt próbálják elősegíteni, hogy az oktatók is használjanak internetes e-learning és egyéb web 2.0 felületeket, azonban ezek sok esetben az oktatási szereplőkre rákényszerített rendszerek, nem felhasználóbarát a kialakításuk, így sem a tanárok, sem a diákok nem használják szívesen.

Ezt tapasztaljuk a Neptun esetében is. Ennek következtében az a típusú népszerűség és tömegesség, ami egyéb közösségi oldalakon és felületeken megjelenik, itt nem tud kialakulni és érvényesülni.

A magyar felsőoktatás mennyire tart lépést a technológiai újításokkal?

Jelenleg a  legelterjedtebb módszertan az oktatói munkában a projektorhasználat és a slide-ok (ppt) vetítése. Tehát még akkor is, ha a technológia lehetőséget adna arra, hogy használjunk multimédia tartalmakat, videókat, különböző tanulástámogató segédanyagokat – és itt még nem is arról beszélek, hogy realtime videót adjunk, hiszen streamelni is lehetne órákon, hogy az a hallgató is megkapja az anyagot, aki nem tud jelen lenni –, a gyakorlatban az dominál, hogy frontális oktatás van a képzések többségén, a tanár kiáll, bekapcsolja a projektort és leadja az anyagot.

 

 

Az olyan, pedagógiailag nagyon eredményesnek tartott módszerek pedig nem terjedtek el szélesebb körben, mint például a kollaboratív tudásmegosztás, ami web 2.0 technológiára (is) épülhet és az interakciót, a hallgatók bevonását, tevékeny részvételét részesíti előnyben. Ennek számos oka van, nem csak arról van szó, hogy az oktatók esetleg motiválatlanok és nem szeretnének változtatni. Sok esetben az oktatók körében digitális kompetenciahiány áll fenn, egyszerűen nem tudják hatékonyan használni ezeket az eszközöket és módszereket. Van, aki egy projektort még be tud kapcsolni vagy slide-okat kivetíteni, de nem biztos, hogy videót vagy podcast hanganyagot el tud készíteni, nem beszélve arról, hogy tudná azt, hogy egy hatékony online oktatási anyagot hogyan kell kialakítani, felépíteni.

A felsőoktatás jelenlegi formájában nem támogatja, hogy az oktatók körében is népszerűek, elterjedtek legyenek e technológiák, és ez jelentős hátrányt, lemaradást eredményezhet hosszú távon.

Miért nem változtatnak ezen a helyzeten?

Nincsenek rákényszerítve az egyetemek, az oktatók. Amíg a felsőoktatásban nincs egy olyan szintű kontroll, ami elvárná az oktatóktól, hogy a hatékonyság érdekében korszerű módszereket és technológiákat használjanak, addig a tanárok egy része a könnyebb utat választja, és ugyanazokat az anyagokat szinte ugyanabban a formában adja le -akár évtizedeken keresztül. Egy fóliás kivetítő már 10 éve is kihalásra ítéltetett eszköz volt IKT szempontból, de nincsen olyan kényszerítő erő, ami eltüntetné ezt az oktatási módszert, így még most is használják helyenként. Nincsen valódi visszacsatolás, hiába véleményezhetik a hallgatók minden félévben az oktatók munkáját: az esetleges negatív véleményeknek sincs tényleges következménye.

Mi a tapasztalatod, a hallgatók mennyire nyitottak a web 2.0-es eszközök oktatási célú használatára?

Kutatásaim szerint a hallgatók optimisták és nyitottak, tehát szívesen vennék, ha több web 2.0 technológia és korszerű eszköz kerülne az oktatásba. Megint más kérdés, hogy a gyakorlat igazolná-e az elméletet.

Az e-learning formában történő oktatás több, folyamatosabb befektetést igényel a hallgató részéről is, egy más típusú tanulási környezetet hoz létre, mint az a paradigma, ahol a hallgatók a félév nagy részében passzívan lehallgatják az anyagot, majd vizsgaidőszakban valamilyen formában gyorsan elsajátítják. Egyébként a felmérés azt mutatja, hogy a hallgatók körében is a legmagasabbra értékelt IKT eszközök ugyanúgy a projektor és a ppt slide-ok, hiszen ehhez vannak hozzászokva. 

Gondolod, hogy a frontális oktatás elavultságában kereshető annak az oka, hogy látszólag egyre kevesebb hallgató jár be előadásokra?

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tarthatatlan és meghaladott az a típusú tömegoktatás, ami arra épül, hogy a diák meghatározott időben és helyen fizikailag ott legyen, hogy a tudást megkaphassa. Ezt felismerve sok campuson egyre népszerűbbek az online kurzusok. Több egyetem ún. MOOC (massive open online course) oktatási rendszereket alakított ki, ahol az előadások online is követhetőek, így ha a hallgató nem tud részt venni személyesen, mégis elsajátíthatja az anyagot. Ezek a kurzusok pedig a világ bármely pontjáról, akár sok ezer hallgató számára elérhetőek, így akár jó nevű felsőoktatási intézményekben lehet tanúsítványt is szerezni. Természetesen ennek a rendszernek is megvannak a maga problémái, de népszerűsége és maga a tendencia vitathatatlan. A magyar felsőoktatásban is észlelhető, hogy a hallgatók egy jelentős része nem megy el személyesen az adott időpontokra, de az anyagok digitalizációja segíthet abban, hogy őket is elérjük. Ennek nyilván költségvonzata is van, tehát csak egy bizonyos szint felett éri meg a felsőoktatási szereplőknek áttérni az ilyen típusú aktivitásra.

Mi a helyzet az infrastrukturális feltételrendszerrel? Van összefüggés ennek fejlettsége és az oktatók hozzáállása között?

Ez többrétű kérdéskör. Vizsgálható egyrészt, hogy adott-e egyáltalán a feltételrendszer, rendelkezésre állnak-e az IKT eszközök, mint a laptop, projektor, interaktív tábla, stb. Ezek különböző mértékben vannak jelen a PTE esetében, bizonyos karoknál, képzésekben nagyon jó az infrastrukturális háttérrendszer, máshol már ezek használata is problémát jelent. A másik kérdés, hogy az oktatóknak megvan-e a kompetenciája ezeknek az eszközöknek a használatára, képesek-e hatékonyan, a hallgatók tudásához mérten használni az IKT eszközöket. A harmadik tényező pedig az elvárt és megvalosuló oktatási tevékenység, hiszen bizonyos karokon elvárás, hogy például Neptunon megjelenjenek a kurzushoz kapcsolódó információk és e-learning anyagok, míg máshol szinte egyáltalán nem tartják fontosnak ezek használatát.

Mi mondható el a Pécsi Tudományegyetemről e tekintetben?

A PTE nagyjából országos átlagba simul, nincsen elmaradásunk, de nem is járunk előrébb, mint más felsőoktatási intézmények. Az a típusú innováció és előrelépés hiányzik a PTE stratégiájából, ami versenyelőnyt jelenthetne az online tényezők használatát tekintve. Az e-learning anyagok fejlesztésére nagyobb hangsúlyt kellene fordítani, erre egy központi szervezeti egységet is szükséges létrehozni, ami segítené azokat az oktatókat, akik digitalizálni szeretnék a tananyagokat. Hiányzik az a kényszerítő erő, ami magasabb szintre emelhetné az oktatók digitális kompetenciáit. Akár szervezett formában lehetőséget kellene biztosítani az oktatóknak arra, hogy megismerjék, tudatosabban és ennek következtében hatékonyabban kihasználják a technológia adta lehetőségeket. Jelenleg ott tartunk, hogy helyenként akár évtizedek óta nem történt pedagógiai szemléletváltás sok oktató tevékenységében. Azok a pedagógiailag fontos fogalmak, amik az utóbbi időkben képbe kerültek, mint például a kollaboratív típusú tudásmegosztás, ami a web 2.0 technológiára épül, ismeretlenek számukra, mert nem részesültek ilyen oktatásban, továbbképzésben. Lehet, hogy használnák ezeket, ha tudnák, hogyan kell.

Felmérésünkből kiderül, hogy az oktatók jelentős része nagyon is nyitott a változásra, csak segítséget és támogatást kellene biztosítani nekik.

 

 

Ezt jó tudni, hiszen sok hallgató azt gondolhatja, hogy az oktatók elzárkóznak az ilyen típusú fejlődés elől.

Ez kényes helyzeteket teremthet. A felsőoktatásban dolgozó oktatók jelentős része frusztrációval éli meg azt a helyzetet, hogy egy Z generációs diák magabiztosan használja az új technológiát, ő pedig sok esetben az alapvető funkciókat nem tudja kezelni. Ezért kellene nekik egy képzést biztosítani, támogatni őket. Fontos megemlíteni, hogy bár a diákok nagy része intenzíven használja a web 2.0 lehetőségeit és nagymértékben jelen van különböző közösségi oldalakon, ez nem jelenti azt, hogy kompetenciaszintjük is kiemelkedően magas lenne. Szintén karunkon működik egy kutatócsoport, amely kimutatta, hogy ha a hallgatóknak összetett keresést kell lefolytatnia a Google keresőjében – tehát szűrőket alkalmazva –, az már jelentős nehézségeket okoz. Hasonló a helyzet a Facebook-kal. Nagyon sokan napi több órán keresztül használják Facebook oldalukat, viszont nem biztos, hogy be tudnának állítani bizonyos alapvető adatvédelmi beállításokat. Tehát miközben nagyon erős az internethasználat és igen népszerűek ezek az oldalak, addig nem feltétlenül van mögötte magas szintű digitális kompetencia hallgatói részről sem.

Miben más a kollaboratív oktatási módszer, mint a hagyományos, frontális?

A kollaboratív módszer azért is fontos, mert interaktivitást hoz az oktatásba. Nem egy aszimmetrikus tanár–diák viszony áll fenn, hanem van egyfajta folyamatos visszacsatolás, és a tartalom létrehozásában, megosztásában a diákok is aktívan részt vesznek, sok esetben hozzájárulnak, hogy a többi tanuló hatékonyabban sajátítsa el az anyagot.

Erre vannak különféle pedagógiai módszerek, mint például az ún. mozaik módszer, amelyet bizonyos általános és középiskolákban alkalmaznak is. A felsőoktatásban azért lenne fontos ez a kollaboratív, tanulássegítő környezet, mert a hallgatók használnak olyan webes felületeket, amelyek széles körben lehetővé teszik tartalmak megosztását. Erre például a Facebook is megfelelő lehet: ha egy oktató semmi mást nem csinál, mint létrehoz egy Facebook-csoportot, ahol a diákok közösen, az adott kurzushoz kapcsolódó tartalmakat tölthetnek fel, már az is egy nyitás, hiszen változtat azon a visszacsatolás nélküli, egyoldalú oktatási helyzeten, ahol erre még lehetőség sincsen. 

Amon Daniela

Amon Daniela