close
CímlapTudományJárt utat a járatlanért

Járt utat a járatlanért

Flach Richárd az egyik legértékesebb beszélgetőpartner, akit valaha ismertem. Kedvenc könyve A Mester és Margarita, kedvenc pécsikuma a Niké szobor, furcsa szokásai között említhetjük, hogy svéd rádiót hallgat zuhanyzás közben, kedvenc étele a svéd húsgolyó, a bakancslistáján pedig hangsúlyos elem, hogy egyszer majd Svédországban kutathasson és oktathasson. Ricsi ugyanis végzős MA pszichológus hallgató, többek között az önsértés jelenségének kutatásával foglalkozik, széleskörű tudományos és közéleti tevékenységéért a közelmúltban vehette át a Kézdi Balázs Díjat a Klinikai és egészségpszichológia szakirányon. Beszélgetés azon a bizonyos járatlan úton egy irányba mutató táblákról és annak tanulsága, hogy

aki bemegy a malomba, az előbb-utóbb tényleg lisztes lesz.

Flach Richárd neve kapcsán rengeteg pozitív előjelű kvalitás és gondolat jut eszembe. Most azonban az érdekelne, te mit tartasz a legfontosabbnak magadról.

Szerintem én egy érdeklődő ember vagyok. Akinek talán van érzéke megosztó kérdéseket kiválasztani a társadalomban. Van egyfajta fogékonyságom a kevesek által járt utakra rátenni a lábamat – ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

A Kézdy Balázs Díj számodra különösen is nagy elismerés, hiszen kutatásod szorosan kötődik az intézetalapítóhoz.

A kapcsolatot én vélem felfedezni, habár Balázs engem soha nem tanított, csak áttételesen, mert Nagy László mentorom mentora volt. Kézdy Balázs hívta Nagy Lászlót huszonöt évvel ezelőtt az intézetbe tanítani. Mentorom anekdotáin keresztül ismertem meg másodkézből az intézetalapító személyiségét, hozzáállását a klinikumhoz, a gyakorlathoz, az emberekkel való munkához. Nagyon sok szempontból megkerülhetetlen öngyilkosságkutató volt. Nem csak ezen a területen volt különösen tehetséges, de ami engem mégiscsak összeköt vele, az ez a problémakör: miért bántja magát az ember? Miért kívánja saját vesztét, halálát? Ezek azok a megosztó kérdések, amik őt is foglalkoztatták hosszú időn keresztül. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy a róla elnevezett díjjal tüntettek ki a közelmúltban.

FLACH RICHÁRD, KÉZDY BALÁZS DÍJ

Ahogy a Pszieszta megnyitóján a méltatásodban is említették, olyan hosszú a publikációs listád, hogy meg sem próbálták felolvasni az összes tételt róla. A közelmúltban pedig szülővárosod is a Siklósi Gyémánt díjjal jutalmazott. A közösségeid tehát nagyra értékelnek, számolnak az eredményeiddel. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések? Mindig olyan érzésem van, hogy kényelmetlenül érint, ha ezekre az eredményekre emlékeztetnek.

Ha az ember komolyan veszi azt, amit csinál, elkerülhetetlen, hogy a személyiségét is belevigye. Aki elmegy a malomba, az tényleg előbb-utóbb lisztes lesz, kicsit hozzánő a témájához. Identikussá válik, a téma beleépül az identitásába. Érdemes azon elgondolkozni, hogy az a figyelem, amit kapok, az mennyiben szól a témámnak és mennyiben az eredményeimnek. Tehetséges vagyok – rossz nyelvek szerint. Engem ez kényelmetlen helyzetbe hoz. Ezt legtöbbször a finneken láttam, amikor kint voltam Helsinkiben. Amikor szembesítik őket például azzal, hogy ügyesen megoldottak egy feladatot, akkor az amúgy is zavarba jövő természetük még jobban összekuszálódik. Nem nagyon tudnak mit kezdeni az ilyen szituációkkal.

Emellett persze, jól esik az elismerés. Álszerénység lenne azt mondani, hogy nem. Azért esik jól, mert az embernek így nem kell folyamatosan vívnia a legitimitásharcokat, nem kell folyamatosan megkérdeznie magától, hogy biztos jó az, amit csinálok? Biztos jó irány az, amin járok? Biztos jók azok a célok, amiket kitűztem? Szerintem rengetegen vannak, akik hozzám hasonlóan megkérdőjelezik a saját munkájukat. Ezek húsbavágó kérdések és az elismerések, díjak arra engednek következtetni, hogy a cél, az irány jó, már csak végig kell menni az úton.

Az elmúlt években többféle témát is kutattál. Mik voltak ezek pontosan?

Az önsértésen kívül reumás betegekkel foglalkoztam, elsőéves koromtól MRI-s kutatócsoportban vezettem jegyzőkönyvet, EEG-vizsgálatokra kéretőztem be, agyi képalkotó eljárásokkal meg pszichoanalítikus sorselemzéssel foglalkoztam. Aminek most a legnagyobb aktualitása van, az pedig a Párhuzamos univerzumok című kötet. Nagyon sok területen próbálhattam ki magam, aztán ezek szép lassan háttérbe kerültek és kezdenek egy irányba mutatni a táblák.

A Párhuzamos univerzumok több szempontból is érdekes vállalkozás. Hogyan hozhatók például emészthető összefüggésbe a különböző tudományos eredmények a Marvel-univerzummal?

A kötetben tizennyolc kutató nyilatkozik és publikál a populáris kultúra által képviselt tartalmak és az általunk képviselt tudományterületek lehetséges metszéspontjairól tudománynépszerűsítő szándékkal. Ez számomra egy nagyon pezsdítő vállalkozás, ráadásul Magyarországon a tudományos ismeretterjesztés gyenge lábakon áll, ebből  a szempontból is hiánypótló a Párhuzamos univerzumok. A kötet rendkívül szerteágazó témákat fog közre. Teszi ezt azért, hogy hidat építsen egy átlagos ember és az úgynevezett tudományterület közé. Megszerettesse, más nyelven próbálja megfogalmazni, újragondolni vagy önreflexíven visszaadni azokat a találásokat, amiket eddig csak nagyon kevesen olvastak. Ha megnézzük, hogy hány emberhez jut el a Pszichológiai Szemle, az elenyésző ahhoz képest, hogy hányan olvasnak mondjuk fantasyt. Ez a kötet összeköti a populáris irodalmakat mint például a Harry Pottert, a Star Treket, a Star Warst, a Marvel-univerzumot, vagy a Doctor Whot a való életből származtatott problémákkal, mint az emberi kapcsolatok, az érzelmek, egy társadalom berendezkedése. Az alapkérdések a következők: hogyan lehet megvizsgálni tudományos szempontból ezeket a világokat és milyen érdekes következtetésekre lehet jutni a vizsgálatuk alapján?

Miről szól a kötetben szereplő tanulmányod?

A szerkesztőnek, Nagy Ádámnak az volt az elképzelése, hogy a szerelmet, a szerelem koncepcióit próbáljam meg elemezni egy általam választott fantasy univerzumon keresztül. Én egy olyan spinoffot választottam, amiben – megint csak a járatlan utak – megjelenik a szerelem, egyébként elég markánsan, habár nem erről szól a film elsősorban. Az viszont érdekes, hogy annak idején Valentin-napon érkezett a mozikba. Szóval a Marvel-univerzumban és elsősorban a Deadpoolban megjelenő szerelemkoncepciókat elemzem és próbálom ráirányítani a figyelmet arra, hogy a szerelem, a szeretet mennyire érzés, mennyire döntés, hol vannak a határok, hol vannak agyi kémiai folyamatok, hol szociokulturális hatások, egyáltalán hogy van ez az emberrel. Azt hiszem, ez egy rendkívül kurrens téma, de be lehet öltöztetni egy nagyon érdekes szuperhősjelmezbe mint amilyen a Deadpool, hogy többek számára érthető legyen. Ez nem egy empirikus kutatás volt, hanem inkább egy rendhagyó könyvtáras, cikkolvasós, szintetizálós munka.

FLACH RICHÁRD, KÉZDY BALÁZS DÍJ

Gyakran hangoztatod magadról azt, hogy boldog ember vagy.

Igen?

Igen, tényleg sokszor mondod, hogy elégedett vagy az életeddel. Mitől van ez pontosan?

Sokszor ezek reflexiók önmagamra. Megállapítom, hogy én boldog vagyok. Hogy miért van ez? Ez mindig annyira eseti, meg annyira szituatív. Persze, el tudom mondani, hogy ez meg ez történt velem, de az, hogy tényleg a megelégedettség és az öröm állapotában vagyok, talán azért van, mert az a szubjektív benyomásom, hogy jó időben, jó helyen vagyok. Nem tudom, ebből mennyi az önrész, ezt biztos lehetne elemezgetni. Boldog vagyok, mert azt és úgy csinálhatom, amit és ahogy akarok, ráadásul ez még másoknak is tetszik. Azért vagyok boldog, mert a körülöttem lévők is azok.

Ez nagyon szép volt.

De igaz.

Ha egy jó tanácsot adhatnál a körülötted lévőknek, akkor mi lenne az?

Ez problémás, lábjegyzettel kezdem. Az én szakmámban pont az van, hogy általában nem szabad tanácsot adni.

Akkor fogalmazzunk másképp: mondj valami olyat, amit hasznos lenne tudni minél szélesebb körben.

Ebben a mi műfajunkban ami leginkább kifizetődő, az az, ha az ember tud késleltetni, tud várni. Nagyon sokszor nem látszanak közvetlen eredmények, sikerek, következmények.

Sok folyamat a maga természete miatt nem látható előre. 

Emiatt az embernek nagyon meg kell tanulnia azt, hogy bírja a feszültséget és legyen türelmes.

Természetesen nemcsak a pszichológusnak kell tudni várni, hanem a páciensnek, a magánembernek is. A téma amivel én foglalkozom kapcsolódik a depresszióhoz, öngyilkossághoz, ami nagyon sokszor egy kritikus pont. Fontos, hogy az ember képes legyen magában tudatosítani, hogy oké, ez most szar. És lehet, hogy három hónapig vagy évig szar lesz. De soha nem fogom tudni, hogy mikor jön a postás. Tehát mindig meg kell adni az esélyt arra, hogy lehet jobb annál, ami éppen most van: változni fognak ezek az állapotok, az érzelmek alakulnak, találkozunk másokkal. Ez nagyon sok erőt tud adni, pozitív irányba tudja lendíteni az ember aktuális hangulati állapotát.

Szabó Bianka

Szabó Bianka