close
CímlapEgyetemi életAz opera minden, csak nem unalmas

Az opera minden, csak nem unalmas

Miért volt fontos számodra a tehetségköveti cím?

Az operát sokan tartják unalmasnak, mert egyből arra gondolnak, hogy ez az, amikor nagydarab énekesek külön hangosítás nélkül magas hangon énekelnek, és az egész nagyon sokáig tart. Én viszont úgy gondolom, hogy ez nem unalmas műfaj, hanem nagyonis élő, van vicces és drámai oldala. A tehetségköveti cím révén is az operát szerettem volna közelebb hozni az emberekhez, úgy gondoltam, hogy arra használom, hogy felhívjam az operára a figyelmet.

Mióta foglalkozol az operával?

Mióta az eszemet tudom! (nevet) Konkrétan

másfél éves koromban ért az első élmény: egy operaénekest hallottam skálázni, azonnal megálltam, figyeltem, és én azóta énekesnő akarok lenni.

A szüleim is észrevették, hogy mennyire megérintett akkor az éneklés. Hétévesen kezdtem el zenélni tanulni, akkor zongoráztam, 13 éves korom óta pedig énekelek, klasszikus hangképzést kaptam. Hat éve vettek fel a Művészeti Karra alapszakra, onnantól behatóbban foglalkozom az énekléssel. Elvégeztem a magánének művésztanár szakot, illetve tavaly végeztem az operaének szakot is, így 3 diplomával, egy alap- és kettő mesterdiplomával a zsebemben tanítok és meghallgatásra járok. Mindig nagy örömmel tölt el, ha szerepelhetek, de emellett a tanítás vágya is fontos a számomra. Jelenleg az Eck Imre Alapfokú Művészeti Iskolában vagyok magánének tanár, 20 növendékem van, köztük gimnazisták és általános iskolások is.

 

 

Az operában mi az, ami nem unalmas?

Minden egyes karakternek megvan a saját zenéje, amit az még tovább árnyal, hogy mindenki a saját felfogásmódjában játssza el az adott szerepet. Úgy gondolom, hogy ebben nagyon sokat számít az, hogy mi mit gondolunk az egyes karakterekről, hiszen ettől lesz olyan személyes. Mondjuk, ha eljátszom Susannát a Figaro házasságából az az én Susannám, az, ahogy én látom őt, s legtöbbször beleszövöm a személyiségem egyes jellegzetességeit is. A karaktereken túl maga a zene az, ami sosem unalmas – sőt, szerintem egyenesen fantasztikus, imádom!

Azt mondod, keveseknek adatik meg az, hogy rácsodálkozzanak a az operára, ahogy te tetted – szerinted hogyan lehetne ezen változtatni?

Szerintem minél korábban meg kéne ennek a műfajnak a szépségeit ismertetni a gyerekekkel, akár már óvodában is. Vannak erre ún. Ringató foglalkozások, amikre 3-4 éves gyerekeket viszek és népdalokkal és gyermekdalokkal ismertetik meg őket, de általános iskola első osztálytól kezdve akár mindig csak egy picit lecsípve az énekórából be lehetne mutatni, hogy

az opera egyáltalán nem veszélyes műfaj.

Vannak kifejezetten erre írt operák, például Mozart Varázsfuvolája, ami kifejezetten gyerekek számára jelenthet jó talajt, amin megvethetik a lábukat. Ilyen beavatás-jelleg volt például a Pécsi Nemzeti Színház Mesés operasorozata, amiben én is több alkalommal szerepeltem: az operák legismertebb részeit válogattuk ki, majd narrátorral kísérve kerek történetet szőttünk belőlük. Beöltöztünk a jelmezekbe. Amikor gonosz boszorkány voltam, egy óriási nyalóka volt a varázspálcám – ez is nagyon tetszett a gyerekeknek. Élővé tettük számukra ezt a műfajt.

Ha operát énekelsz, az mennyiben más, mint amikor más dalokat adsz elő?

Az operában az énekhang és a színészi képesség egyrangúak egymás mellett. Személyiségeket játszunk el, és én éppen ezt szeretem benne. Voltak olyan szerepek, amik távol álltak attól, mint amilyen én a való életben vagyok. Nagyon élveztem, hogy meg kellett találnom az utakat a tőlem távol álló szerepekhez. Például volt, hogy egy kurtizánt játszottam, és mutogatnom kellett magamat, ami rám egyébként nem jellemző. Volt, hogy gonosz boszorkányt játszottam és azt, hogy gyerekeket eszem – ebbe is belejöttem. Szeretek utánaolvasni a szerepeimnek, így akkor például annak jártam utána, hogy miért nem kedvelték a boszorkányokat az emberek.

Olvastam arról, hogy vannak olyan ázsiai színpadok, ahol feliratozzák az operákat. Erről mit gondolsz?

Magyarországon is van ilyen. Úgy gondolom, hogy vígoperát érdemesebb magyarul énekelni, hogy a közönség ne fáziskéséssel olvassa, hanem egyből megértse az elénekelt poénokat.

Szerintem a magyar nyelvű operajátszás nagyon fontos, bár eredeti nyelven sokkal egyszerűbb énekelni, hiszen a zeneszerző kifejezetten arra az adott nyelvre írta a darabot.

Az operaénekesi képzés során tanultátok ezeket a nyelveket is?

Nagyon komplex volt a szak. Egyrészt énekeltünk is különböző nyelveken, voltak például idegen nyelvű szerepgyakorlat óráink franciául, oroszul németül, olaszul, latinul. Voltak színpadi játék óráink, amikor a színészi mesterséget tanultuk meg. Például azt, hogyan kell elesni a színpadon úgy, hogy valójában ne üsse meg magát az ember; hogyan kell színpadi pofont adni; hogyan kell megcsókolni úgy a másikat, hogy ne csókoljam szájon, de a közönség úgy lássa, mintha valóban megcsókoltam volna az illetőt. Voltak magánénekórák, amiken a hangképzést, a technikát tanultuk a mesterekkel, illetve mellette alapszakon szolfézs, összhangzattan.

Mi a kedvenc operád?

Mozart-tól a Figaro házassága, és a már említett Susanna. Nagyon közel érzem magamhoz ezt az operát. Állítólag édesanyám, amikor terhes volt velem, rengeteg Mozartot hallgatott - én hiszek az ilyesmiben, szerintem ez hatással volt az én operajátszásomra, talán emiatt a szívem csücske minden Mozart-ária és -opera.

 

 

Milyen szerepálmaid vannak?

Az első operaélményem Verdi Rigolettója volt, ott Gilda szerepe nagyon megfogott, egyszer szeretném elénekelni. Verdi Traviatajából a címszereplő Violettát, és a Denevérből Rosalinda vagy Adél szerepét szeretném – de estig tudnám sorolni... olyasmiket szeretnék énekelni, amikről úgy érzem, közel állnak a karakteremhez.

Most szinte csak klasszikusokat említettél. A 21. században milyen operák vannak?

Ma is írnak operákat, általában nehéz dallamvilággal, de érdekes témákban. Hogy egy korábbi példát mondjak: Menotti 1946-os Telefon című húsz perces, egyfelvonásos operája arról szól, hogy Ben hiába szeretné megkérni Lucy kezét, nem tudja, mert állandóan csöng a telefon – végül telefonon teszi fel a lánynak a nagy kérdést. Szerintem abszolút a zeneszerző fantáziájától függ, hogy mit hoz ki ebből. Ha jó rendezővel akad össze az ember, aki a helyén kezeli az adott operát, akkor igen érdekes előadás lehet belőle. De bevallom, komplett kortárs operát még nem énekeltem, csak áriákat egy-egy darabból.

Énekesnek lenni mennyire életmód?

Sok mindent megkíván, amit, ha civil foglalkozásom lenne, nem kéne betartanom, figyelek arra, hogy egészségesen étkezzem, hogy mozogjak, a hideg üdítők, nagyon meleg dolgok tiltottak, télen is állandóan orrig érő sállal megyek mindenhova, hogy nehogy valamit elkapjak. Ez egy különleges életforma.

Ha példaképet kéne mondanod, kiket mondanál?

Példaképet azért nem választottam magamnak, hiszen minden egyén más és más személyiség, így különböző utakat járunk be. Akit szívesen hallgatok, és akinek a hangját, technikáját, játékmódját igyekszem ellesni, az az Edita Gruberova. Van most egy orosz származású hölgy, akinek most ível föl a karrierje, Venera Gimadieva, aki fantasztikus, mind előadásban, mind színészi játékban, egyszerűen lenyűgöző. Persze szeretem a klasszikusokat, Joan Sutherlandet, Luciano Pavarottit is hallgatni. Ha nem énekest kellene mondanom, akkor édesanyám a nagy példaképem: ő sok mindenen ment keresztül az életben, nagyon tisztelem és szeretem, ő pedig mindenben támogat engem – nekem ez nagyon sokat jelent.

Ha az ember végez egy ilyen szakon, a pályája viszonylag determinált. Mennyire van esélyed a nagyok közé bekerülni?

Azon vagyok.

Sok mindenen múlik, jókor kell jó helyen lenni, szerencsésnek kell lenni, hogy pont akkor egy olyan embert keressenek egy szerepre, amilyen én vagyok.

Meglátjuk, hogy mit hoz az élet. Mindenesetre nagyon nyitottan állok mindenhez, igyekszem magamhoz mérten a legtöbbet adni, és nagyon elhivatott vagyok mind a tanítással, mind az operaénekléssel kapcsolatban.

Harka Éva

Harka Éva