Péterfy Gergely tanít egyetemen, ír cikkeket, filmforgatókönyveket, drámát, s nem utolsósorban regényt. A nagy sikerű Kitömött barbár című munkája elnyerte az Aegon művészeti díjat, e regénye kapcsán beszélgettünk pécsi estje előtt, arról, hogyan állt neki a regényének.
Hogyan vált a tankönyvi alak Kazinczyból - aki egy papírízű figura, nyelvújító és nagy levelező - élő eleven ember, aki ráadásul a mához, a máról szól.
Határozott szándékom volt, hogy a máról szóljon. Nem úgy akartam regényt írni, hogy az egy lezárt, régi időszak esztétikai feldolgozása legyen, mint egy lektűr. A régebbi könyveim nem értek el elég nagy sikert, sokat gondolkodtam, hogy csinálhatnék egy olyan könyvet, amely sokakhoz elér, és úgy verjen hullámokat maga körül, hogy ne nekem kelljen botrányhősnek lennem. Szakmai és író szemszögből izgatott ez a feladat. Felmértem, mi az, amire ma a magyar értelmiség kíváncsi, milyen értelmiségi sorskérdésekkel szembesülünk, milyen történelmi traumákat kell átbeszélnünk és kihez tudok kapcsolódni az irodalomban. Fontos része egy könyv „megképződésének" az irodalomban, hogy kapcsolódjon egy hagyományhoz, személyhez, de abból valami nagyon mást hozzon ki. Erre az Angelo Soliman és Kazinczy története nagyon alkalmasnak mutatkozott. Egy olyan történelmi időszakról írtam, amelynek nagy reményekkel indult neki egy generáció és ezek a remények széthullnak és megsemmisülnek. Egy nagy ívű kudarctörténetről van szó, mert szerintem ami Magyarország mostanában történt, az is az. Az idegenség problémájáról nem tudtam tíz évvel ezelőtt, hogy ennyire fontossá válik majd, ez akkor a posztkoloniális nyugati kultúrában volt eleven kérdés. A magyar közélet számára maximum a cigánykérdésben jelent meg, de ott is eléggé artikulálatlanul.
Elég extrém, hogy Kazinczynak volt egy fekete bőrű barátja?
Volt. Senki sem tudta ezt eddig, csak néhány tudós. Ez a történet eddig a periférián rekedt, én a centrumba tettem. Ezzel kimozdítottam egy beállt Kazinczy képet, s egy olyan másik oldaláról mutatom meg ezt az embert, amelyre mindenki, akinek legalább a neve mond valamit, újként tud rácsodálkozni.
Te nem Kazinczyt szólaltattad meg, hanem a feleségét. Miért? Csak áttételesen tudjuk meg, mit mondott Kazinczy, mert a felesége mondja el azt, hogy Kazinczy szerint mit mondott Angelo...
Ez egy ékszeres ládika, amelyben találunk egy másik ládikát, amelyet ha kinyitunk, találunk benne egy újabbat. Ezek a ládikák önmagukban is kimunkált tárgyak, a legvégső ládika valóban rejt is egy tárgyat, az Angelo-elbeszélést. A három közvetítőből álló rendszer nekem nagyon tetszett, régóta szerettem volna kipróbálni ezt az ókorban kialakult elbeszélő technikát, ennek nagyon nagy hagyománya van. Ez a többszörös keretes történet legszebben Mátyás király kedvenc regényében Heliodorus Aethiopica-jában található meg.
Hogy választottad ki az elbeszélő személyét?
Egy olyan személy kellett, aki erre az egész történetre úgy tud ránézni, hogy nagyjából minden fontos részlete látszik számára, mindenhez van személyes élménye. Ezáltal az olvasót egy olyan érzelemvezérelt elbeszélésmód mentén tudja kézen fogni, amivel magával tudja ragadni.
A gyászoló asszony belső monológja adja a történetet, aki mindent tud.
Igen, és kihasználom azt a gnosztikus, rózsakeresztes, szabadkőműves szimbolikát, amely a mindent tudó Sophia alakjához kötődik, akit a gnosztikus mítoszokból ismerünk. A görögök régen ezt Múzsának nevezték, itt egy sokféle kulturális szűrőn áteresztett múzsát használok.
A nyelvet hogy találtad ki? Kazinczyék nem így beszéltek.
A gondolatnak van nyelve? A gondolatok nem artikulálódnak mondatok formájában. Szimbólumok, logikai kapcsolódások mellett a gondolat nem tartalmazza a nyelv csillogó bőrét. Én egy fordítását adtam egy általam rekonstruált belső monológnak, s fordítóként ez a saját nyelvállapotomba ültethetem át, mai magyar irodalmi nyelvbe. Ha archaizáltam volna, akkor bezártam volna őket egy ládikába, és a kulcsot pedig elhajítottam volna. Nem engedtem volna belenézni a ládikába senkit. Ez olyan lenne, mint a múzeumi tárlókban az üveglap. A műtárgy a tárlóban hever az üveglap alatt, s te, a néző el vagy zárva a tárgytól, egy olyan hatalmi diskurzusba helyeznek bele, ahol te mindig lent vagy, s a tárgy fönt, mert az a múlt megszentelt hatalmából részesült. Nem akartam egy ilyen struktúrát felépíteni. Én egy nagyon demokratikus regényt akartam írni. Az olvasó szabadon lófrálhat a saját jelenével együtt a regény terében.
