close
CímlapKultúraIn memoriam David Bowie

In memoriam David Bowie

David Bowie
2016. január 15.

„Seeing more and feeling less
Saying no but meaning yes
This is all I ever meant
That's the message that I sent”

Ennek is eljött az ideje. Az én életemben még nem volt példa arra, hogy mindenféle személyes kapcsolat nélkül ennyire megérintsen valakinek a halálhíre: soha nem találkoztunk, nem beszéltünk, rajongói levelet sem írtam, nem is kaptam.

Mindezek ellenére erős kötelék alakult ki közöttünk az elmúlt évtizedekben, ami akkor is igaz, ha ez a vonzalom egyoldalú, kölcsönösnek aligha mondható. Egy vagyok David Bowie milliónyi rajongója közül, mégis, a kapcsolatunk ennél jóval mélyebb. Gyorsan megérkeztünk az első paradoxonhoz – a hatalmas életmű bővelkedik ezekben. Mondhatnék teljeset is, hiszen ez a legutolsó albumával, a Blackstar-ral elvileg lezárult. De ha jobban belegondolok, ebben sem vagyok olyan biztos: az elkövetkező években bizonyosan felbukkannak majd „elfeledett” dalok (albumok?), klippek, fotók, festmények, interjúk, és ki tudja mi még: aki annyi területen kipróbálta magát mint Bowie, az biztosan tartogat meglepetéseket az utókornak. Most én sem tehetek mást, búcsúzom a magam módján, a teljesség igénye nélkül.

bowie_eyes.jpg

De kitől is? David Bowie-tól? Ő is csak egy perszonája – első és utolsó alteregója – David Robert Jones-nak, aki 1947. január 8-án London Brixton nevű elővárosában látta meg a napvilágot. Ő hozza létre Bowie-t, majd Bowie szüli meg perszonáit, Ziggy Stardust-ot, Alladin Sane-t, Thin White Duke-ot és a többieket  – csak hogy a leghíresebbeket említsem – miközben hivatalos okmányaiban változatlanul David Robert Jones-ként szerepel. David Jones és Bowie ugyanaz a személy? Az embertől búcsúzom vagy a perszonáitól? Kibogozhatatlan. Talán nem is fontos. Ahogy egy interjúban ő maga mondja:

Gyűjtő vagyok. Perszonákat gyűjtök.

Alteregók jönnek-mennek, változik a maszk, a divat, a ruhák, de Bowie tulajdonképpen ugyanazokról az emberi problémákról énekel: magányról, elidegenedésről, szorongásról, aminek feloldásában maga a művészete a terápia.

Ha fáj, játszd ki magadból!

– említi valahol.

Első találkozásunkkor gyerekként az a határozott érzésem volt, hogy ez a fazon furcsa. Azt sem tudtam mit énekel annak a félvér makarónihajú nőnek, aki a nagymamámat egész megjelenésével taszította, amikor esténként néztük a magyar televízió egyes csatornáját. A 80-as évek globális popkultúrája lassan bekúszott a mindennapjainkba. Nem egy nyelvet beszéltünk. De ez sem igaz: nagyon is egy nyelvet beszéltünk, még ha nem is értettem, azt azért kihallottam a „Tonight” sorai közül, hogy „I love you”. De ment még a tévében a Dancing in the Streets Mick Jagger-rel, és a Lets’ Dance is a halódó szocializmus éveiben. Meg a China Girl. Számomra csak egy évtizeddel később derült ki, hogy ez a korszak Bowie-nál – saját bevallása szerint is – a szakmai mélypont időszaka, a kiüresedés első jeleivel… Érdekes: nálam a mélyebb ismerkedés Bowie-val a 80-as években a már megidézett Tonight és a Never Let Me Down albumaival kezdődött és ezek hatottak rám olyan erővel, hogy ettől datálom a teljes addigi életmű behatóbb „vizsgálatát”. Volt még egy élményem ebből az időszakból: nyáron a fonyódi kertmoziban láttam a Fantasztikus labirintust. Lenyűgözött a manók királya.

ziggy_eyes.jpg

Tíz éves voltam, amikor először nézett rám a képernyőről; elhittem, hogy más bolygóról érkezett. A Marsról vagy azon túlról, ki tudja? Földlakó lehet ugyan, de legfeljebb csak vendégségben. Titok és misztikum lengi körül. Ha figyelsz te is megtudhatsz valamit, mert ha valaki ismeri a nagy titkot, az Ő, nincs mese – vagy nagyon is van! – követned kell, figyelj rá!: Turn and face the strange!2– énekli a Changes-ben a XX. század legjobb lemezei között nyilvántartott Honky Dory-n a hetvenes évek hajnalán.

davidbwoie.jpg

Generációk választanak el minket egymástól, teljesen más utat jártunk be térben és időben, más hatások értek minket, mégis olyan érzésem van, hogy az én életemről énekel. Apám lehetett volna. Az elmúlt két évtizedben ritkán telt el úgy hét, hogy valahogy ne lettem volna kapcsolatban vele. Mellettem volt két évtizeden keresztül. A társam, ha úgy tetszik. A dalszövegein nőttem fel, mondhatni legnagyobb hatású oktatóm gyönyörű londoni angoljával. Tőle tanultam, hogy kell ízesen azt mondani: changes. Mert ez fontos szó, ezt gyerekként is tudtam. De inkább így: Ch-ch-ch-ch-changes.  A mai napig külön dossziéban tartom azokat a dalait, amiket otthon játszani szoktam. Zenekar híján kihangosított koncert felvételekre szállok be torzított gitárral – leggyakrabban Mick Ronson mellé. Ilyenkor énekelek is. Ha nem tudom kiénekelni, David kisegít. Mindig számíthatok rá.

A hiány, a tudat, hogy nincs, még nagyon friss, fáj. De ha szétnézek a környezetemben, ott van mindenhol. Felbukkan az unokaöcsém pirosra festett hajában, a holdjáró cipőkben, a nőies férfiakban, a férfias nőkben, az utcán, buszon, villamoson, hogy a globális és helyi zeneipar szereplőinek felsorolásába már bele se kezdjünk terjedelmi okokból kifolyólag.

A pop kaméleonja – olvasni sok helyütt vele kapcsolatban. Van benne valami, mégsem kedvelem ezt a metaforát. A kaméleon a természetben megtanult tökéletesen alkalmazkodni a környezetéhez, ám Bowie-nál ez pont fordítva van: átváltozásaival ő diktálta a tempót és nyitott olyan távlatokat, amit előtte soha senki.

Annál jobb a másik:

Rock and Roll Picasso-ja

És tényleg: Bowie, csakúgy mint a nagy katalán mester, sokoldalú pionír, megfoghatatlan, fölötte áll minden más stílusnak, nem lehet címkét ragasztani rá. Mire a környezete észbe kap, már rég mást csinál.

db-transformation-colour.gif

Bowie egész élete felfoható egy műalkotásként is, és az életművet lezáró Blackstar★, pedig az utolsó nagy dobás. Szívszorítóak a dalok, a történtek fényében egyértelmű, ez bizony búcsú ettől a világtól, a rajongóktól, az utolsó üzenet, amelyben keretbe foglalja a közel fél évszázados(!) karrierjét. „Beteg klipek” – gondoltam a Blackstar videoklipjeiről (ezek pár héttel megelőzték az album megjelenését), amikor először megnéztem, nem is sejtve, hogy a felvonultatott szimbolika most nem játék, tényleg Bowie közelgő halálát vetítik előre. Nehéz szavakat találni a Lazarus-ra, ahol Bowie a bibliai Lázárként jelenik meg. Van ebben valami hátborzongató: január 8-án megjelenik az új album, és a rá következő negyedik napra meghal a Mester. Mi tudjuk, Lázárt a negyedik napon támasztja fel Krisztus, és reménykedünk, ez nem lehet igaz, hiszen annyiszor „átvert” már minket, hogy most is csak arra várunk, valaki cáfoljon, mondjuk ő maga: Áááááh megint bedőltetek, nem minden az ám, aminek látszik!, de nem, nincs több cáfolat. David Bowie meghalt.

Most van vége a XX. századnak.

S ha már üzenet: kinek mi, nekem ez: legyél bátor, higgy magadban, abban a képességedben, hogy tudsz változtatni, és ha kell, mindent újrakezdeni. Az újrakezdés pedig nem jelent visszalépést; a feladat nehéz, de van segítséged – You are not alone! – nem vagy egyedül – énekli a kultikus Rock’n Roll Suicide-ban.

Ha valaki nekem szegezné a kérdést – gyakran előfordul –, hogy melyik a kedvenc David Bowie dalom, zavarban vagyok, mint alighanem mindenki, aki tíz dalnál többet ismer tőle. Melyik albumról? Melyik korszakból? Ez kicsit szerénytelen, mert nem mindegyiket ismerem azonos mélységében, de így sem könnyebb. Ennek a kérdésnek Bowie esetében nincs sok értelme. Minden változik. A dalok is formálódnak a korral, az élethelyzetekkel, sokszor a hang mélyülésével érnek be igazán. Ha most ebben a pillanatban, ennél a mondatnál kéne egyet választanom, akkor az a Life on Mars lenne, az a párizsi koncert 1999-ből, ahol Bowie, a régi zenésztárs, a zongorista Mike Garson-nal, elementáris erővel adja elő az ikonikus dalt a hálás közönségnek.

Egy évtizede tervezem, ha lesz koncert megyek, kerül amibe kerül. A Next Day 2013-as megjelenése után rövid időre még fel is merült ennek a lehetősége… Jobb híján végigjártam azokat a helyszíneket, amik valamiképpen kötődnek hozzá: Londonban sokat sétáltam a ma már szinte csak bevándorlók lakta Brixtonban, felkerestem az első fellépések helyszínét, a Madame JoJo's klubját és persze nem hagyhattam ki a 2013-ban Londonban útjára indított ”David Bowie is” vándorkiállítást sem, ahol minden pénzemet elköltöttem. Negyvenedik születésnapomra testvéreimtől különleges ajándékot kaptam: New Yorkban tölthettem el pár hetet, (a tárgyilagosság kedvéért: nem csak DB nyomában!) bejártuk a Soho környékét – hátha felbukkan valahol az álruhás Bowie! – benéztünk a harlemi Apolló filmszínházba, az éppen felújítás alatt álló Chelsea Hotelbe és még jó néhány kultikus helyszínre, sőt, láthattam Lou Reed-et is, aki bebörtönzött írók műveiből olvasott fel a PEN America rendezvényén.

London: valahol a Regent's Canal mentén / Fotó: Aknai Péter

Tulajdonképpen szerencsések vagyunk: olyan korban éltünk mi e Földön, mikor láthattuk őt. Mindig is maradandót akart alkotni. Nyomot hagyni. Már életében klasszikussá vált.

A(z) (égi)test kihúnyt.

De ez lehet, megint nem igaz: csak visszament oda, ahonnan jött, a Marsra vagy azon túlra, az Univerzum fényesen ragyogó csillagai közé.

AKNAI Péter

AKNAI Péter