Valójában több. 1990-ben szereztem Pécsen diplomát, magyar irodalom – nyelvészet szakon. A diplomámhoz egy akkor igen különösnek számító toldalék tartozott: „kommunikáció specializációt” végzett. Kötelező volt szakosodni a nyelvészeten belül és az igazat megvallva két okból választottam a kommunikációt. Egyrészt Horányi Özséb személye miatt, akinek szemináriumai nagyon fontosak voltak számomra (és persze még sokunknak), másrészt, mert nem akartam se nyelvtörténetre, se anyanyelvi nevelésre szakosodni, egyéb lehetőség pedig nem volt. Ily módon előbb mint diák, később mint oktató belekeveredtem egy olyan diszciplína egyetemi oktatásának történetébe, mely mind az akkori, mind a mai akadémiai-egyetemi keretek között meglehetősen ellentmondásos helyet foglalt-foglal el.
Horvát János és Horányi Özséb
Ezen a specializáción – melyből a szak kinőtt – sok mindenről szó esett: kognitív nyelvészetről, médiaszociológiáról, kulturális antropológiáról, képelméletről, szövegnyelvészetről, néha még politikáról is. A sokszínűséggel sokan nem tudtak mit kezdeni, a program akkori csíraformájában igen távol esett az újságíróképzéstől, amivel akkortájt akár a szakmai, akár a laikus közvélemény a kommunikáció szakot leginkább azonosította. Ez részben Horányi nézeteiből következett, aki szerint a kommunikáció társadalmi részvétel, társadalmi cselekvés – a kommunikáció „problémamegoldás”, ahogy hangsúlyozni szokta –, részben pedig abból, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években még nem vesztette el varázsát az interdiszciplináris tudományfelfogás. Ezt tükrözte az is, hogy az első évfolyamokban mérnök, matematikus, gyerekorvos is megfordult. Hozzátehetjük, hogy a program interdiszciplináris karaktere a pécsi képzésben mind a mai napig érvényesül.
A pécsi Kommunikációs Tanszék 1991-ben jött létre az akkori Nyelvi és Kommunikációs Intézetétől önállósulva, a „kommunikációs szakember” diplomát nyújtó képzés pedig 1992-ben indult. Rövid időn belül hasonló szakok tűntek fel az ország egyetemein. A túljelentkezés olyan mértékű volt, hogy a sajtó figyelmét is felkeltette.
„Ostrom alatt a kommunikációs tanszékek”
– harsogta a Magyar Nemzet valamivel később, amikor a kommunikáció- és médiatudomány egyértelműen „divatszakká” vált. A jelentkezők tódultak, az egyetemek-főiskolák pedig egyre másra indították a különféle kommunikációs képzéseket. A rendszerváltás után gyorsan átrendeződő felsőoktatási színtéren mindenki igyekezett valahogy megvetni a lábát, olyan képzést indítani, mely népszerű, nyereséges. Ez egyes esetekben a szak felhígulásához vezetett, valamint felerősítette a vele kapcsolatos, már a kezdetektől meglévő ellenérzéseket is.
Sokan nem tudták hová tenni a szakot, már a kezdetektől. „Akkor mi most kommunikálunk?” kérdezték iróniától csöpögő mosollyal, begörbített ujjaikkal idézőjelet mutogatva még magasan képzett értelmiségiek is, ha bemutatkozáskor kiderült, melyik tanszéken dolgozom. Sokakat zavart a képzés interdiszciplináris jellege: miért nincs jól körülhatárolt terület és módszer? Nehéz volt elfogadtatni, hogy a kommunikációtudomány több, mint amit a híradástechnika világából átemelt „adó, vevő, csatorna, üzenet” modell sugall. Sokan a kommunikációs képzés alatt személyközi kommunikációt, üzleti kommunikációt, mások kizárólag újságíróképzést értettek. És végül, de nem utolsósorban (ismét a felsőoktatási piacon élesedő versenyre utalva), sokan irigykedtek is a betölthető húsz-huszonkét helyre főre jutó, akár négyszáz fő feletti túljelentkezés miatt.
Szijártó Zsolt
Hol tartunk most? Itt említhetném a Gondolat kiadóval közösen kiadott, de tanszékünkön gondozott „Kommunikáció és kultúra” sorozat több mint húsz kötetét, az angol nyelvű BA képzést, a sikeres pályázatokat, a kollégák remek könyveit, doktori programunk munkáját, a docensi és professzori kinevezéseket, a külföldi meghívásokat. Közben sok minden változott is, és ezek a változások – hát, mit is mondjak – nem a tanszékünkön múltak. A szaknak sok kihívással kellett szembenéznie az elmúlt években, a folyamatosan változó kormányzati, felsőoktatási, egyetemi elképzelések közepette nem volt egyszerű stabilizálni a képzés helyzetét. Most úgy érezzük, sikerült és reméljük, így is marad. Nagyrészt sikerült elfogadtatni mind a közvéleménnyel, mind az egyetemi világgal, hogy a kommunikáció- és médiatudomány alapvetően társadalomtudomány, és nem tanfolyamokon, hanem a tudományegyetemi képzés keretei között van a helye. Ugyanilyen fontos (ha nem fontosabb), hogy esetleges „elméletieskedő” jellegére ellenére is jó elhelyezkedései lehetőséget biztosít, mind a médiaiparban, mind azon kívül. Minden bizonnyal azért is, mert nem csak (vagy nem elsősorban) arra készít fel, hogyan tartsuk a mikrofont, és hová tegyük a kameraállványt.
Interjú az évfordulóról Maksa Gyulával, a tanszék jelenlegi vezetőjével.
