close
CímlapEgyetemi életNyílt diskurzus

Nyílt diskurzus

Felnőttkori fejlesztéssel feszegetik a gyógypedagógiai dogmákat, személyre szabott igényre reagáló szolgáltatásokkal, trendek helyi adaptációjával kísérletezve segítik a fogyatékkal élő hallgatókat. Magdali Csabával, a Támogató Szolgálat vezetőjével beszélgettünk.

Milyen tapasztalataitok vannak azon a téren, hogy a tanulásban milyen módszerekkel lehet segíteni a  hallgatókat, illetve milyen típusú problémáik vannak?

A Támogató Szolgálatnál azzal szembesülünk, hogy minden egyes hallgató más és más, emiatt minden egyes hallgatót másként kell kezelni. Ezért jelent kihívást számunkra sokak számára biztosítani ugyanazt a szolgáltatást. Ha például egy mozgáskorlátozottról beszélünk, akkor egyrészt ők jelenleg nincsenek annyian, hogy belőlük csoportot tudjunk alkotni, másrészt mindőjüknek más és más igényei vannak. Ha ugyanezt mondjuk a fogyatékossággal élők skálájának másik végét nézve, a tanulási részképesség-zavarosok szempontjából vizsgáljuk, az sem mutat egységes képet. Eleve az is egy skála: a diszlexia is szórhat ezerfelé, az autizmussal élők sem mind ugyanolyanok, az is egy ún. spektrumzavar. Hogy a spektrumon belül az adott illető hol áll éppen, változó: lehet, hogy kataton, de szociábilis valaki, fejleszthető, akivel lehet eredményeket elérni. 

Ami a tanulási segítséget illeti: mindig megkérdezzük vagy megvizsgáljuk, az adott személynek mire van szüksége. Ugyanez nagy kihívás az oktatók számára is. A hallgató sokszor meg is tudja mondani, milyen segítség lehet számára működőképes - persze, ha el akarja és el tudja mondani,illetve ha az oktató meghallgatja. Éppen ezért azt kell mondanom, hogy

a legnagyobb segítség ebben a témában az, ha valaki nyitott és rugalmas - ez az alapfeltétel.

Mennyire lehet annak a fejlődését segíteni, aki bekerült a felsőoktatásba valamilyen fogyatékkal élőként? Illetve nekik milyen lehetőségeik vannak?

Egy londoni konferencián bemutattak egy olyan oktatási rendszert, melyben feltették a kérdést: lehet-e egy diszkalkuliás informatikus programozó mérnök? Ők azt mondják: nem kizárt.

Én azért egy kicsit szkeptikus vagyok, de azt gondolom, hogy meg kell nézni, hogy mi az, ami nem megy, mi az, amiben az illető jól teljesít, és meg kell vizsgálni, hogyan lehet az akadályokat áthidalni, az adott személyt fejleszteni. A felsőoktatásba természetesen 18 évnél idősebbek érkeznek, és a gyógypedagógia területén van egy olyan paradigma, ami szerint ők már nem fejleszthetők. Mi próbáljuk ezt a az elképzelést feszegetni. Többek között azért, mert azt látjuk, hogy a mozgáskorlátozottak, látássérültek, hallássérültek számára nagyon jól fel tudtunk építeni a szolgáltatásainkat - de ők jelentik a kisebbséget, és kb. 3-szor 4-szer akkora az ún. diszesek száma az egyetemen. Nekik pedig néhány adminisztratív segítséget kivéve nem tudtunk nyújtani semmilyen szolgáltatást. Arra jutottunk, hogy

lehet, hogy  a gyógypedagógiai fejlesztésük hivatalosan 15-16 éves korukban lezárult, de mégis mit lehet tenni ezen a téren!

Így különböző fejlesztéseket biztosítunk a számukra. 

Mennyire tudtok a közoktatásra támaszkodni? Nyilván elsajátított már például tanulási technikákat az, aki bekerült a felsőoktatásba.

Igen, ugye ezért is van az, hogy számtalan megoldás van egy hallgató részéről, amikor a felsőoktatásba jelentkezik. Lehet, hogy be sem jelenti, hogy diszes, hanem azt akarja, hogy hagyják békén. Lehet, hogy bejelenti, de nem kér semmilyen segítséget. Lehet, hogy bejelenti, és valamilyen segítséget kér, mondjuk eljár terápiára, amiket a Támogató Szolgálat biztosít a számára. Vagy bejelenti, de mindössze különféle, a felsőoktatási törvényben megadott kedvezményeket érvényesít - ezek a vizsgázási módjára, a felkészülésre és hasonlókra vonatkoznak elsősorban. Van, aki megkapja ezeket a kedvezményeket a vizsgáihoz, és nem használja föl, van, aki felhasználja, és van, aki visszaél ezzel. Ez a teljes skála.

Végeztünk egy kutatást is, ami pont arra irányult, hogy felmérjük, milyen egy-egy diszes életútja - abból is az tűnik ki, hogy ahány ember, annyiféle sors. Vannak, akiket már az óvodában diagnosztizáltak, de lehet, hogy csak középiskolában derült ki, hogy az illető diszes. Olyan eset is lehetséges, hogy valakit csak az egyetem elvégzése után diagnosztizálnak, ahogy arra is van esély, hogy nem derül ki az élete során - nyilván, erről nem kapunk visszajelzést, mert senki nincs tudatában.

A diagnosztizálás sem jelenti, hogy azután egyfajta standard jellemezné őket,

hiszen volt, aki részesült fejlesztésben, de az már kérdéses, milyen gyakorisággal és  sikerrel. A fejlesztés is különböző, hiszen elsősorban a szülők anyagi lehetőségeitől függ, hogy az iskolai foglalkozásokon túl tud-e fejlesztést biztosítani a gyermekének. Volt olyan hallgatónk, akinek a szülei 6-7 korrepetítort is fogadtak mellé, míg meg nem találták azt a személyt, aki a legmegfelelőbb volt a fiúk fejlődése számára. Ez egy szerencsés helyzet. Óriási energiákat tesznek mások is ebbe, és ez szükséges is, hiszen a hallgató egyedül maradva elvesztheti a motivációját. Amögött, hogy valaki diszesként eljusson a felsőoktatásba, elsősorban a szülő áll, aki hisz a gyerekében, és pedagógus, aki kiemelten foglalkozik vele, és természetesen a hallgató is, mert az előmenetele függ attól, milyen  önérzete van, és például mennyit képes ülni egy tananyag fölött.

Stigma-e, ha valaki diszes? Abból indulok ki, hogy van, aki be sem jelenti…

Volt, aki azt írta, hogy elment magántanulónak, és talált egy magántanárt, akivel tudtak haladni - úgy fogalmazott, hogy annak a pedagógusnak az volt az elsődleges feladata, hogy

“elhitesse velem, hogy nem vagyok hülye, és hogy menni fog”.

Van, aki találkozik olyanokkal a tanulmányi karrierje során, akik lenyomják, van, aki olyannal, aki felemeli. Szerintem erre vonatkozóan mindenki tudna személyes példákat is mondani a saját életéből. Azért példaértékűek ezek a történetek. A kutatással arra szeretnénk rámutatni, hogy ahány hallgató, annyiféleképpen kell hozzáadni a diszesekkel a velük való munka során. Az is lehet, hogy csak ennyi kell a szemléletváltáshoz. De például hogy le lehet ülni az adott hallgatóval, akinek egyébként az intellektusa normál vagy magas, és érdemes megkérdezni őt magát, hogy mely pedagógiai módszert az, ami nála bevált, sikerre vezet.

Tartottunk egy tréninget kifejezetten idegennyelv-oktatással kapcsolatban, és azt mondta a tréner, hogy ő mindent a hallgatóitól tanult. Kereste a módszert, hogyan tudja azt a bizonyos tananyagot átadni, próbálkozott így, próbálkozott úgy, és vagy valamire rátalált és az működött, vagy a  hallgatója mondta, hogy neki mi szokott menni - vagyis voltaképpen ajánlott egy módszert. Ennek a trénernek mára széles módszertani skála áll a rendelkezésére, és mindig megnézi, hogy kire mit lehet használni ezek közül.

Szóval azt kell mondanom, hogy még mindig vannak, akik stigmatizálnak, de vannak, akik nem. A kategóriák megkönnyítik az életünket, ezért is megy olyan könnyen a stigmatizáció. Érdemes mindig a dolgok mögé nézni. Csak egy példát mondok: van egy hallgató-jelöltünk, aki kerekesszékes, és egy bizonyos szakra szeretett volna járni, ahol viszont úgy érezték, hogy ez túl nagy kihívás lesz nekik. Amikor elmentünk, és az oktatók találkoztak vele személyesen, egyből megváltozott a hangulat, és még az is világossá vált, hogy a szakhoz kötődő nem akadálymentesített épületrész sem okoz problémát. Nem szabad a sztereotípiákból kiindulni,

simán lehet, hogy a gyakorlatban az illető alkalmas arra, amire a kategóriák miatt nem gondolták volna, hogy az. 

De vajon keresztül tudja-e verekedni magát a hallgató azokon a szűk keresztmetszeteken, amiket néha az egyetem állít? Mert elképzelhető, hogy egyszerűen csak azért teljesít rosszul, mert stresszforrás az egyetem, és ő ilyenkor másként teljesít. Mint amikor megtanulunk autót vezetni: amíg mellettünk van az oktató, szorongunk, és rá utaljuk magunkat, de ahogy megvan a kellő kompetenciánk az autóvezetéshez, és friss jogsival egyedül is elboldogulunk, fellélegezve gyakorolhatunk - úgy emlékszem vissza, akkor tanultam a legtöbbet. Az egyetem is hasonló: felvértez minket a tudással, készségekkel, de számon is kér, vagyis a stresszforrásként is működik. Van, akinek számára ez a stressz nagyobb, és már nem fog megfelelően működni a dolog. 

 

Elkezdtétek a hallgatók véleményét összegyűjteni arról, hogy a számukra mi, és milyen típusú tanári hozzáállás jelent segítséget.

Így van, előremutató, ha a hallgatók elmondják, ők mit értékelnek pozitív hozzállásként vagy támogatásként. Azt remélem, hogy ha be tudunk mutatni néhány tanárt, adunk nekik is visszajelzést, pozitív visszacsatolást arról, hogy a humánus, értékes hozzáállásuk és a megfelelő pedagógiai eszközeik mennyit lendítettek a hallgatókon. Utóbbi azért is fontos, mert a bevált módszertanukat közkinccsé tudjuk tenni, alkalmazható mintákká a többi oktató számára.

Az a fontos, hogy egy olyan tanári-hallgatói viszony jön létre, melyben a hallgató ki tud teljesedni. 

Milyen, akár fejlesztő szolgáltatásaitok vannak, amiket kifejezetten a diszeseknek ajánlotok föl? Gondolom, például egy mozgásában korlátozottnál a segítség könnyebben definiálható.

Persze, például azért, mert a “diszesség” nem látszik. Érdemes azon elgondolkodni, hogy látható vagy láthatatlan fogyatékosság esetén, ki milyen előnyben vagy hátrányban részesül. Nyilván lehet, hogy valakiről sosem derül ki, hogy diszes. Jelenleg több mint 200 diszes szerepel a  statisztikánkban, de a kutatásainkban, megkeresésünkre nem mind reagálnak. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy ez kinek fontos igazán - nekünk vagy valóban a hallgatóknak is. Ezt azért mondom, mert vannak kevésbé sikeres próbálkozásaink is. Például a szegediek egy zsonglőrkurzust indítottak kifejezetten a diszeseknek. A zsonglőrködés különféle agyterületek együttműködését fejleszti, ami kihat a tanulási képességekre is.

 

Vagy mondjuk, ha valakinek helyreteszik az egyensúlyát, az a tanulási kompetenciáját is erősítheti, vagy ha sorozatokat gyakorol - mondjuk egy tánclépéseket -, akkor az jótékonyan hat a memóriájára. A szegedi példa alapján arra gondoltunk, összegyűjtjük a fentiekhez hasonló, a PTE oktatási portfóliójában szereplő képzéseket. Kiküldtünk egy kérdőívet az oktatóknak, hogy az ő adott kurzusa mit fejleszt, egyensúlyt, jobb- és baloldaliságok, irányorientációt, verbális kommunikációt, stb. Ezt a listát minden szemeszter elején kiküldjük a diszes hallgatóknak. Ebbe a folyamatba természetesen még be lehet majd vonni egy szakértőt, aki személyre szóló ajánlásokat tudna tenni, mert a listából jelenleg a hallgató választhat magának, vagyis minden azon múlik, jól tudja-e értelmezni a saját állapotát, mert csak úgy tudja összenézni a lehetőségeket a számára megfelelő fejlesztő kurzusokkal. Tervezzük, hogy az oktatóknak is segítséget nyújtunk, hogy felkészülten tudjanak reagálni az órán megjelenő speciális igényekre a diszes hallgatók részéről, de még nincs meg a szakmai eszközünk hozzá.  Lehet fejlesztésre járni hozzánk, amit már említettem. Ráadásul ezt dokumentáljuk is, ami azért is fontos, hogy a gyógypedagógiai szakma számára is bemutassuk, hogy a van 16 év fölöttiek számára is esély a fejlődésre. Lilla kolleganőm eddigi tapasztalata szerint egyébként valóban van a felnőttkori fejlesztésnek is értelme! 

 

A tanulásmódszertan-fejlesztési szolgáltatásunkat mindenkinek ajánljuk!

Szerintem nemcsak a diszeseknek, hanem mindenkinek fejlődnie kellene ezen a téren. Már szerveztünk olyan képzést, melynek keretében az egyetem mentorhálózatából az oktatókat hívtuk el. Meggyőződésem, hogy minél nagyobb felületen, minél több ponton (karokon, épületekben) kell megjelenniük ezeknek a szolgáltatásoknak, hogy a rászorulók megtalálják, és könnyen tudjanak kapcsolódni hozzájuk. Mindenkinek az a jó, ha nem hullanak ki az egyetemről a hallgatók, hanem sikerrel elvégzik a tanulmányaikat.

Nekiálltunk egy hallásterpáiának is. Az egyik fogyatékossággal élőket ellátó helyi civil szervezettől hallottunk először arról, hogy modulált zenével ingerlik az idegrendszert. Részt vettünk egy képzésen, van hozzá saját eszközünk, tavaly ilyenkortól kezdtük felajánlani az érintett hallgatóknak. Kíváncsian várjuk az eredményeket.

Továbbá irodai szolgáltatásaink vannak, ha kell, nagyítunk, fénymásolunk, sárga alapú papírra nyomtatunk. Van egy kifejezetten diszlexiások számára hasznosnak mondott fontkészlet is. Amikor utóbbiról egy képzésen a PTE ECL Nyelvvizsga Központja értesült, a nyelvvizsgára felkészítő kötetüket kiadták ezzel a diszlexia-barát fontkészlettel szedve is. A papír színe is más, a betűk alja van kivastagítva, és nem sorkizárt. Persze erről is vannak viták, hogy ez kinek jó, kinek nem - szerintem jó, hogy próbálkozunk.

Nem értem, miért nincs több ehhez fogható kiadvány, hiszen akinek nem gond olvasni, annak majdnem mindegy a betűtípus. Tankönyvek is elérhetőek ezzel a fontkészlettel?

Ez nem tipikus, de az sem, hogy ezt kérik a hallgatók. Még azt is állítanám, hogy ők sem mind ismerik ezt a fonttípust.

Úttörő dolgokat hoztok az életükbe! 

Inkább szétnézünk, hogy mi a trend, és kipróbáljuk, hogy nálunk, velük működik-e.

Nyilván nem költségbarát kevés hallgató számára sokféle szolgáltatást indítani, de cserébe van, ami csak jószándék kérdése.

A nyelvtanulás mennyire jelent kihívást a diszesek számára? 

Ez az egyik legnagyobb problémájuk. Kerestünk a módszereket, hogy mivel lehetne segíteni őket. Például azért van nálunk minden évben külföldi önkéntes, mert ez a csoport az átlagnál is nehezebben szánja el magát arra, hogy külföldi ösztöndíjas programokra jelentkezzen. Arra gondoltunk, hogy ha ők nem mennek, akkor hozzunk ide valakit. Úgy gondolom, hogy idegen nyelvet beszélni maga a csoda, hiszen ezáltal kinyílik a világ. Az a hallgatónk, akik az egyébként sportoló külföldi önkéntesünkkel együtt szervezett egy integrált sportrendezvényt, megtapasztalta, milyen egy külföldivel együtt dolgozni - és ez nyilván áttörte a saját elképzeléseit is arra vonatkozóan, hogy ő soha nem lesz képes idegen nyelven kommunikálni. 

Volt kurzusunk a nyelvtanulással kapcsolatban, amit az Angol Tanszékkel közösen hirdettünk meg, de persze nem a diszesek jelentkeztek, hanem mindenki más. Viszont az a kurzus itt, a Támogató Szolgálat központjában zajlott, vagyis az órán kapott tudás mellett rejtett kurrikulumként az elfogadás is jelen volt, annak révén, hogy közben bejött ide egy kerekesszékes, vagy egy hallássérült...

A tanárképzés során mennyire készítik fel a leendő pedagógusokat a diszesekre, és más fogyatékkal élő hallgatókra?

Pont emiatt nyújtunk tanulásmódszertannal kapcsolatos szolgáltatást, a Neveléstudományi Tanszék biztosít ilyen kurzusokat.

Mi befolyásolja azt, hogy egy diszes milyen szakra járhat?

Törvény szabályozza, hogy óvodapedagógus és tanító nem lehet diszes - de tanár például már lehet. Az viszont nem tisztázott, hogy pontosan mit kell egy ilyen pályára készülőnek egy diszesnek teljesítenie, és hogyan reagál erre a szakma. Egyébként meggyőződésem, hogy az a diszes, aki eljutott a felsőoktatásba, vagyis

megtanulta, hogyan hidalja át a nehézségeit, számos pedagógia módszert kipróbált már magán, lehet, hogy sokkal érzékenyebb és elkötelezettebb lesz a tanításban.

Vagyis a tapasztalataira erőforrásként is lehetne tekinteni!

Azt gondolom, erről is fontos nyílt párbeszédet folytatnunk. A közelmúltban a Dél-dunántúli Regionális Pedagógusképző Fórum aktuális témája is ez volt. Nagyon előremutató és ígéretes folyamatoknak lehet ez kiinduló pontja, annál is inkább, mert a képzés átalakítás előtt áll. Nagyon jó, hogy a PTE Tanárképző Központ is magáénak érzi a témát és a fórumot megszervezte. 

Ahhoz, hogy valaki kimondja, hogy például egy adott szakra nem vesznek fel diszes vagy bármely más fogyatékkal élő hallgatót, kellenek a nyílt diskurzusok. Főleg, mert

egy diszes diplomája nem érhet kevesebbet, nem rendelkezhet kevesebb szakmai tudással, mint az ép társai.

Az előbb említett  konferenciához készült statisztikák, különösen a 2020 nyelvvizsga moratórium kapcsán kapott adatok arra is rámutatnak, hogy mekkora a látencia lehet a témában. Valószínű, hogy sok esetben fel nem ismert tanulási zavar állhat a nylevizsga meg nem szerzése mögött.  Ezért arra gondoltunk, hogy szívesen segítenénk azoknak, akik úgy gondolják, hogy vannak olyan tanulási kihívásaik, ami miatt felmerülhet, hogy valamiféle tanulási zavar állhat a nehézségeik hátterében, hogy ajánlunk egy online gyorstesztet, ami az érintettség valószínűségét tudja megmutatni. Ha a teszt eredménye szerint lehetséges, hogy tanulási zavar okoz nehézséget, akkor irodánk gyógypedagógusa szívesen segít a továbblépésben, további tesztekkel, és fejlesztésekkel. Az érintettség vizsgálatról a honlapunkon lehet tájékozódni. 

A felsőoktatásban hogyan lehet érzékenyebbé tenni az oktatókat arra, hogy segítsék a diszeseket?

Nagyon sok lelkiismeretes oktató van. És beszélni kell velük erről a kérdéskörről. Gondolkodtunk  - és nemcsak a diszeseket érintő témákban - hogy összeraktunk szemléletformáló tematikákat, és érzékenyítő foglalkozásokat tartunk. Ezeket nagyon ajánljuk, és örülünk, ha ilyen megkeresés érkezik hozzánk. Szerencsére kevés olyan esetünk van, ami közbelépést igényel a részünkről, és azok általában már igen elvadult szituációk. Általában ilyenkor mediációt, vagy a jogi utat szoktuk ajánlani a hallgatónak. Az, hogy pl. diszes valaki, felruházza olyan speciális jogokkal is, melyeket érvényesíteni kell tudnia. Vagyis igyekszünk rávezetni őket arra, hogy ne szoruljanak ilyen téren sem külső segítségre. Örülök annak, hogy minden ilyen ügyet a tanulmányi bizottságon belül tárgyalunk, tehát nem én döntöm el a kedvezményeket, hanem ott van rajtam kívül a tanulmányi osztály vezetője, és oktatók és a hallgatói önkormányzat képviselői is. Bevallom, alig várom, hogy vitatkozzunk egy-egy dilemmás eset kapcsán.

A nyílt párbeszéd és kommunikáció mindig előre visz. 

Arról van visszajelzésetek, hogy hogyan tudnak elhelyezkedni a diszesek?

Sajnos a Diplomás Pályakövetési Rendszer alapkérdései között nem szerepel erre vonatkozó rész. Pedig célszerű lenne, ha külön rákérdeznénk, hogy az adott végzett valamilyen fogyatékossággal él-e. Mi külön utánkövetést nem folytatunk, mert nem panaszkodnak a végzettek arról, hogy ne tudnának elhelyezkedni.

Harka Éva

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni