close
CímlapKultúra„Ferdére húztam a szemem”

„Ferdére húztam a szemem”

Az 1944-es születésű Vihar Judit műfordító, irodalomtörténész, haikuköltő a másik műfordító díjazottja a Janus Pannonius- díjnak, egyszerre ruszista és japánkutató. Ő a Magyar-Japán Baráti Társaság elnöke, de kezdeményezője is a Magyar Haiku Napnak. Ő fordította Futball lázadást és az Észak ösvényeint magyarra.

A Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat 2012-ben alapította a Magyar PEN Club, melyet minden évben Pécsett adnak át, a Nagydíj az első ismert magyar költő nevét viseli. Több mellékdíja is van a Janus díjnak, így a kiemelkedő műfordítói munkáért járó díjak egyike a magyarról más nyelvre, másika pedig az idegen nyelvekről magyarra történő fordítói teljesítményt jutalmazza, a díjazottakat nemzetközi zsűri választja ki.

Ön az orosz vagy a japán nyelvet szereti jobban?
Mindkettőt. Idegen nyelvek, de mintha két gyerekem lenne. Oroszul beszélgetni szerettem jobban, japánból meg fordítani. Mára beszélni is.
Honnan ered a japán szerelem?
Édesapám író volt, ezért gyerekkoromban nagy könyvtárunk gyűlt össze, rengeteget olvastam, megtetszett a japán irodalom. Az egy nagyon nehéz korszak volt, elvágyódtam innen, oda, ahol minden olyan gyönyörű. Ez akkor nekem Japánt jelentette.

Kislányként a tükör előtt állva ferdére húztam a szemem, hadd legyek én is japán!

Hogy lett valaki akkoriban japán szakos?
Mikor az egyetemre bekerültem –egy nagyon jó gimnáziumból, a Radnótiból érkeztem – megdöbbentem, hogy a tanáraim hibásan beszéltek oroszul. Nem akartam végiglógni az egyetemet, harmadik szakként felvettem a japánt, a szakdolgozatom is Japánról szólt. Akkoriban nem lehetett japán szakosként elhelyezkedni, de mindig tarthattam japán szakkört például.


Mi volt az első szöveg, amit lefordított?

Egyetemista koromban prózát fordítottam. Hani Kjóko a japántanárnőm biztatott fordításra, a kezembe adta Óe Kenzaburo novelláskötetét 1964-ben. Ez az író 1994-ben Nobel-díjat kapott. Akkoriban nem sok helyen jelenhetett meg nyugati irodalom, így a Nagyvilágban adták ki. Eleinte novellákat fordítottam, vershez csak később mertem nyúlni.
Melyik fordítására a legbüszkébb?
365 publikációm van összesen, tanulmány, esszék, s irodalom vegyesen. Háromra vagyok a legbüszkébb. Nem tudok választani közülük. Csikamacu Monzaemon, a japán Shakepeare egy darabja, egy kettős szerelmi öngyilkosságról szól Amijima szigetén – ezt a rádióban is leadták.

Amikor ezt fordítottam, csak negyven fokos lázban bírtam a szöveggel megbirkózni.

A másik Akutagava Rjúnoszuke egyik leghíresebb novellája, a Pokol kínjait fordítottam le, ez is egy csodálatos mű. Végül Macuo Basó, a 17. század legnagyobb költője egy kötete, az Észak ösvényein. Ezt sem volt könnyű feladat, gyönyörűen illusztrálva jelent meg.
Mit dolgozik mostanában?
Kawamura Genki könyvével készültem el a nemrég: Ha a macskák eltűnnének a világból címet viseli. Ez a japán Kisherceg. Sokszor elsírtam magam, annyira szép.
A mai japán kultúrában tudnak mit kezdeni a saját hagyományaikkal?
Ők okosabban csinálják, mint mi. Büszkék a hagyományos múltjukra. Több mint hétszáz éven át elzárkóztak a világtól. Kiotóban a villamoson utazva tapasztaltam, hogy máig is bemondanak egy olyan kapunevet, amely a 11. században létezett, a 12. században egy háborúban megsemmisítették, de azóta őrzik az emlékét. Leomlott fal a japán rajzfilmek előtt a világban. A manga és az anime világába beszivárognak a japán mítoszok, a fiatalok így más formában, de tovább viszik a hagyományokat.
Mekkora munka a műfordítás?
Gyakran értékelik helyén ezt a tevékenységet. Fontos, hogy beleéljem magam a műbe, az író lelkébe és a magyar lélekbe is. Olyan puzzle, amelyben nem az a feladat, hogy az eredeti képet lemásoljuk, hanem egy gyönyörű, hasonló képet kell összeraknunk.

És gyakran kiderül, hogy a fordító jobban ismeri a művet, mint maga az író.

Balogh Robert

Balogh Robert