close

JESZ 20

jesz, Tóth András Ernő, Mikuli János
2016. november 14. 1513Megtekintés

Húsz éves a Janus Egyetemi Színház. Mikuli Jánossal és Tóth András Ernővel beszélgettünk, a színház vezetőjével és a művészeti vezetővel. A húsz évről, a költözködésekről, a stílusról, darabokról és az egyetemistákról.

Elöljáróban a 20 évről számokban: 68 bemutató (3,4 évente), kb.100 ezer néző (évente átlag 5ezer), összesen 210 munkatárs, 21 rendező (ebből Mikuli János és Tóth András Ernő 39 előadást rendezett, de rendezett a JESZ-ben Szilágyi Eszter Anna, Sramó Gábor, Szabó Attila, Katona Imre, Mészáros Péter, Rosner Kriszta, Kányádi Szilárd, Solténszky Tibor, Köles Ferenc, Laboda Kornél, Fábián-Benkó (K2 színház), Kelemen Kristóf.

 

Mikuli János, a Janus Egyetemi Színház vezetője

A Harmadik Színház alatti pincében láttalak először, a Vincze János rendezte Mrozek: Emigránsok című előadásban. Mikor köteleződtél el a színházzal és az egyetemi színjátszással?

Még középiskolában. Sárbogárdon egy országos hírű színházrendező – Leszkovszky Albin – vezette a diákszínpadot. Rengeteg díjat nyertünk, egy jó generációba kerültem. A középiskolás életem darabról darabra, fesztiválról fesztiválra működött három éven keresztül. Nem volt kérdés, hogy ha egyetemre kerülök, akkor folytatni fogom. Albin Bagossy Lászlót ajánlotta, el is mentem az Ifjúsági Házba, emlékszem, hogy nagyon építettek valamit, és a kutya sem volt rám kíváncsi. Én meg nem voltam elég bátor, hogy szóba elegyedjek bárkivel. Néhány hónap múlva a Nyitott Színpad felvételit hirdetett, ott megkérdezték, ki vagyok.

A Nyitott Színpad az előzménye a mai Pécsi Harmadik Színháznak?

Igen, az akkori Ságvári Endre Művelődési Házban működött, a Tanárképző Főiskola fenntartásában dolgozó egyetemi színpad volt. Vincze János korábbi csapataiból és az akkori egyetemistákból állt össze, az első bemutatónk a Pisti a vérzivatarban volt, amivel nevet és hangos szakmai visszhangot szereztünk. Az Emigránsok már a negyedik bemutató volt a sorban, ez képezte az átmenetet a Nyitott Színpad és a Pécsi Harmadik Színház között.

Az a pince komoly élményt jelentett, akkor vettem észre, hogy nem csak Kaposváron van izgalmas színház, hanem Pécsett is.

Naturalista színház volt: Ittuk a valóságos bort, törtük a borosüveget… véreztünk, ha belenyúltunk az üvegbe. Haraptuk a valóságot, fiatalok voltunk.

A mából visszatekintve a rendszerváltás előtti egyetemi színházak keményebbnek tűnnek. Szókimondóbbak, botrányosabbak voltak, és az ellenkultúra részének számítottak. Mi volt jobb akkor az egyetemi színjátszásban, mi rosszabb?

Az ellenkultúra része volt az alternatív és amatőr, egyetemi színjátszás is ’60-as ’80-as években.

Sok misztikum lengte körül ezt a világot,

de nem volt az egész annyira erős, de a legendái azért megvoltak. Szegeden a Paál Isti-féle JATE-t betiltja a hatalmasság a nagy előadásokat követően. Más együtteseknél is be lehet mutatni a hatalom és a művészet konfliktusát, ahogy nálunk is. Bemutattuk Örkény Forgatókönyvét, ami ’56-tal foglalkozott a ’80-as évek közepén. A Pártbizottság kivonult, megnézte, gondolkodott, hogy mi legyen ezzel. Ez így zajlott akkor. A rendszerváltás után megváltozott a közeg, válságba is került az alternatív színház, meg kellett találnia újra a helyét. De az az attitűd, amivel én csináltam – hogy belekerültem a színjátszásba középiskolásként, és nagy lendülettel szerettem volna ezt folytatni egyetemistaként is- az nem változott. Itt jön az azonosság: A megmutatni vágyás, a másokkal való közös cselekvésre vágyás megmaradt. Ebben semmi politikum nincs. Önmagában is létező dolog. Ez régen is jelen volt és ma is jelen van az egyetemi színjátszásban. Voltak és lesznek is olyan fiatalok az egyetemen, akik meg akarják magukat mutatni. A közösségbe tartozás is fontos és az is, hogy közösen meg akarnak fogalmazni egy közös mondandót. Ez a vágy nem fog kiveszni. Ha nem így gondolnám, akkor nem lenne értelme továbbcsinálni. Mert mi erre építünk.

Ma a közélettel kapcsolatban is annyira érdeklődök az egyetemisták, mint ti voltatok anno?

Ahogy az egész társadalomban, a fiatalokban is mások már a kérdések. A vélemények többféleképpen és sarkosabban fogalmazódnak meg, és sok fiatal el is fordul az ilyen kérdésektől. Nem foglalkoznak sem a politikával, sem közügyekkel. A színház azonban csapda. Ha a szerelemről beszél egy színdarab, akkor is megfogalmaz olyan kérdéseket, amelyek aktuálisak, az adott kor lényeges és fontos problémáit hozzák felszínre, akár politikait is.

Ezért szép és fontos a színház,

ezért jó tanulási terepe a fiataloknak.

A mai körülményeket nem lehet összevetni a régiekkel. Mi változott?

A Janus Egyetemi Színház színészei a mai alternatív közegben is kiváltságos helyzetben vannak. Saját próbaterem, professzionális világítás, műszak, iroda, professzionális szervezés… Ez egyedülálló az országban. Amikor a ’80-as években egyetemi színjátszó voltam, akkor én a felépíteni, lejátszani, lebontani hármasságában léteztem. Ma a színészek belépnek az öltözőbe, ott várja őket a jelmez, kiszolgálják őket minden tekintetben. Ez óriási előrelépés.

De mégis, ez nem árt a színháznak, az ügynek? A saját színházi múltam alapján mondom, hogy többet lehet tanulni abból, ha nincsenek kiszolgálva a színészek, többet lehet megtanulni saját magukról, a világ működéséről, az alázatból…

Igyekszem, hogy a dolog ne billenjen át a profi világot idéző szeparáció irányába, mert ott megvannak a felelősségi területek. Egy lámpát az állíthat, akinek az a dolga, az söpörhet a színpadon, akinek az a dolga. Ez egy professzionális üzemmenetet idéz elő – de itt azért nem tartunk. Azért az ne legyen gond, hogy egy egyetemista színész söprűt fogjon. Ha szükség van rá, megteszik. De a ’80-as években egy fénypult kezelése egyszerűbb volt, ma nagyobb szakértelmet igényel.

A hangos botrányok, a kemény provokáció nekem hiányzik az egyetemi színházszerűségből. Mindig azt várom, hogy kapok egy méretes nagy pofont. Ami előadást láttam, azoktól ezt nem igazán kaptam meg. Fejjel a falnak menni akaró egyetemisták ma már nincsenek, vagy ti nem szeretnétek a botrányt?

Mi színháznak érezzük magunkat teljes joggal. Nem mondanám, hogy teljesen elkerül minket a botrány.

Mondok egy példát. Egyetemista koromban elmaradt egy bemutató, mert a rendező szerelmes lett és nem jött próbálni. Ilyenről én nem hallottam nálatok!

Attól még léteznek ilyen ügyek. Csak nem megy ki a színház berkein kívülre. Az elmúlt 20 évben számtalan harc volt azért, hogy létrejöjjön egy-egy produkció, akár egymással is harcoltunk művészi kérdésekben, akár emberi konfliktusokat is említhetnék. Volt már olyan rendezőnk, aki két kiváló rendezés után az akkori társulattal nem tudta megtalálni a hangot, ezt pár hetes küzdelem után látta be. Színészi konfliktusok is előfordultak. Volt főszereplőnk, aki pszichésen elbizonytalanodott és konfliktusok után kikerült a társulatból, ezek komoly drámák! A színház léte ebből áll. Tóth András szokta mindig azt mondani, hogy 

a színház alapja a konfliktus.

Anélkül nem megy. A konfliktusnak örülni kell, feladatot jelent: meg kell fogalmazni a színpadon vagy kezelni kell.

A JESZ történetében volt szennyvízzel elárasztott díszletraktár, leszakadt födém és számtalan költözködés. Hogy emlékszel vissza ezekre?

Húsz év a stációk története. Most megjelentetünk egy könyvet, ebben leírtam a húsz év történetét. és helyszínekhez kötöttem a színház egy-egy korszakát. Az első egy pincében zajlott. Hősi korszak volt, mindenki fizikailag is részt vett a színház létrehozásában, festettünk, kárpitoztunk… Nagyon erős közösség jött létre. Megvolt a cél, meg is tudtuk valósítani. Alkalmatlan színházi tér volt, de három olyan évet töltöttünk ott, amikor valódi művészi értékeket tudtunk létrehozni, nagyon sikeres előadások születtek, s ezt a szakma és a közönség egyaránt visszaigazolta. Ez a hősi korszak stabilizálta a társulatunkat. Aztán a fejünk felett megrepedt a födém – lehetetlenné vált, hogy a pinceszínházunkban tovább dolgozzunk. Két és fél évig a Pécsi Nemzeti Színházba kerültünk – Balikó Tamásnak köszönhetően. Ez is fontos korszakunk volt, két és fél éven át benne éltünk egy professzionális közegben.

A vége felé szinte stúdiószínházként működtetek, elszipkázták a tehetségeket, statisztáltak a színészeitek a nagyszínházban…

Igen, megjelent egy perspektíva, hogy van hová előrelépni. Köles Feri, Domonyai András, Tóth András, Rajnai Attila, akkor került a színházba, többen epizódszerepeket játszottak: Rosner Krisztina, Szabados Tímea… Egyértelművé vált, hogy az egyetemi színjátszásnak van egy további útja a profi színházak felé, ha jó vagyok, ha kitűnök valamiben, akkor észrevesznek és hívnak, szerződést kaphatok. Ez ösztönző volt a színészi teljesítmények vonatkozásában, de a magunk egyetemista létét, gondolkodásmódját egyre jobban elvesztettük, és tényleg stúdiószínházként kezdünk működni, ezért „elmenekültünk”. Sikerült helyet kapnunk a Szántó Kovács János utcában. Egy olyan termet, amelyben egy oszlop is magasodott. Minden rendezőnek ki kellett találnia, mit kezd vele, mert állandó szcenikai problémát jelentett. Egy nyugodt és művészileg értékes előadásokat eredményező korszak kezdődött el ott új színészgenerációkkal.

Közel volt a kollégium, akár papucsban is át tudtak jönni az egyetemisták, a közönséget könnyebb volt elérni, mint ma.

Igen, de a FEEFI, a későbbi FEEK terjeszkedési törekvései miatt elforgatták a termünket, amikor már tudtuk, hogy előbb-utóbb kiköltözünk ide a Zsolnayba. Kapálóztunk az átépítés ellen, de végül is tágasabb lett az irodánk, és az oszloptól is megszabadultunk. Onnan költöztünk be, a szinte paradicsomi állapotok közé.

Az egyetemistákat ide, a Zsolnay Negyedbe hogyan tudjátok kicsábítani?

Az én időmben voltak egyetemi csoportok, csoportvezetők, patronáló tanárok… Ma csak folyosón lézengő egyetemisták vannak, sem csoportokról, sem közösségekről nem beszélhetünk. Az egyetemisták inkább magányos farkasok, akik nem találnak maguknak barátokat. Vagy csak nehezen. Ezért nem könnyű elérni az egyetemistákat. Nagy létszámú előadásokat is szoktunk csinálni, hogy az egyetemisták bevonzzák a barátaikat, és aztán terjed a hír. De keressük az új módszereket is, hogy a hallgatók találkozzanak velünk. Most már elektronikus eszközöket vetünk be, nem csak e-mailen, facebookon, saját honlapon, hanem a karokon, könyvtárban is kijelzőket helyezünk el, előadásrészleteket vetítünk majd, spotokat a színházunkról. Nem könnyű elérni a fiatalokat, de fontos feladatunk. A PTE az élen jár abban, hogy hallgatói közösségeket hozzon létre, ilyen a JESZ, a Táncoló Egyetem, ilyenek a zenekarok, és a hagyományosan működő tudományos diákkörök vagy szakkollégiumok.

Mennyire érzed magad pedagógusnak?

Nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy számomra ez az alap. Pedagógus családban nőttem fel, apám is Pécsett tanult, a nővérem is – nem gondolkodtam én sem, hová menjek tanulni. Ma már nem tanítok, csak a színház van, de a pedagógus gondolkodásmód életem végéig el fog kísérni.

Lesz 20 éves buli?

Buli nem lesz, eseménysorozat lesz. Az új honlap, a fesztivál, a könyv, a fotókiállítás, újabb bemutatók, estek a volt JESZ-esekkel… Olyanokkal, akik egy-egy generáció legjobbjai voltak. Nem nosztalgiázunk, hanem arra kérjük őket, hogy csináljanak egy estet, utalhatnak a régi időszakra, vagy mutassák meg, hol tartanak most. Buli nem lesz. Az év végén vagy év elején szoktunk egy összejövetelt tartani és karácsonykor. Az évadzáron, idén nyáron Kuti Gergő kecskepörköltet főzött. és együtt szurkoltunk az EB-n szereplő magyaroknak, de itt beszéltük meg az elmúlt évadot és itt mondtuk el a társulatnak, hogy mit tervezünk a következő évadban – a huszadikban.

Tóth András Ernő művészeti vezető

Hogyan találkoztál az egyetemista színjátszással?

Anna utca! Még végzős gimnazista voltam, amikor, mint esztétika szakos felvételizőt elhoztak a Bécsy Tamáshoz professzorhoz, bevittek az Anna utcába - ahol ő volt az akkori Egyetemi Színpad „szellemi vezetője”, - hogy elmondjon ezt-azt a pécsi egyetemről. Nekem ez volt az első, már nem gyerekkori élményem a városról, az első az egyetemről és a legelső az egyetemi színjátszásról. Rá egy évre már ott játszottam én is, és azóta is folyamatos a „jogviszonyom” az egyetemmel, szereztem itt két diplomát és dolgozom a PTE színházában, amit Mikuli János barátommal én alapítottam, természetesen részben az Anna utcai alapokon.  Az, hogy színész lettem nagyban múlt azon, hogy az akkori „ egyetemi sztárok” egyike, Besenci Árpi, aki ma a zalaegerszegi színház igazgatója, a bátyám jogász csoporttársa volt, így ismertem, és amikor az én egyik csoporttársam, Ottlik Ádám, jelenleg az Operettszínház művésze megkérdezte, kinek lenne kedve színészkedni, mert lenne egy egyszerű feladat: leütni a Besit a Hegedűs a háztetőn-ben, nem sokat gondolkodtam, jelentkeztem! Hogy tovább tekerjem a gombolyagot, az akkori főszereplővel, Stenczer Bélával – aki már akkor legenda volt és csak kussolva lestük, ahogy komótosan felcaptat a lépcsőn, akár egy westernhős - most éppen együtt próbálok a Pécsi Nemzetiben. Persze ahhoz, hogy most legyen egy ilyen „kerekerdős” történetem, évekig kellett kitartóan tolni a szekeret, és ahol az ember kitart, szép lassan előrébb kerül a palettán. Az igazgatók, előbb Bagossy László, majd Mikuli János, akivel ott barátkoztam össze, értékelték az elkötelezettségemet, hogy ügyet láttam ebben a sok tekintetben az akkori struktúráktól szabadabban működő színházi formában. Aztán, ahogy diplomát szereztem, meg is kaptam a lehetőséget a Jánostól, hogy építsek fel egy már a mi ízlésünk szerint való csapatot, akikkel sikerült is készítenünk egy olyan avantgarde estet, ahol megfogalmazódtak azok az alapvetések, amiket azóta is a jó színházról gondolok úgy esztétikai, mind morális értelemben. 

Ha azzal a szóval ébresztenek, hogy JESz, akkor mi jelenik meg a fejedben?

Sosem voltam angolos, úgyhogy nem az, hogy igen, hanem a logónk, a bordó, szürke, amit a Szántó Kovács János utcába terveztettünk Werner Józsi barátunkkal. Amikor ezt a szót, hogy JESZ kimondom, szinte mindig ez villan be az agyamba.

Mára beleőszültél a JESZ-be, nem bánod, hogy nem a tudományos pályát választottad? Magyar–esztétika szakon végeztél… Mégis humánerőforrással, színészekkel dolgozol.

Sokszor felteszem magamnak én is a kérdést, szerettem a tudós könyveket olvasni, nagyon vonzottak a szellemi kihívások, még a jogi egyetemet is elvégeztem ezért, viszont azt is tudtam magamról, hogyha a művészi pálya lehetősége megérint, akkor azt választom. Talán lustaságból, mert itt ki lehet, sőt ki kell várni, amíg megérnek bennem a dolgok. Igaz, hogy gyorsan ellentmondjak magamnak: nagyon-nagyon sok gondolkodás után….

A klasszikus avantgarde színház a szívügyednek tűnt sokáig, ma is az?

Színház szakosként sokáig ezzel foglalkoztam. Palasovszky Ödönnel és a ’20-as, ’30-as évek magyar avantgarde színházával. Sokkal européerebb dolog volt ez, mint amit ma erről gondolnak, egy akkor nagyon modern formanyelven! Engem ráadásul mindig átfűtött egy fajta – jó és/vagy rossz értelemben vett – antikapitalista gondolkodás, erősen egyenlőségpárti vagyok, mindig a gyengébb melletti kiállás lehetősége érdekelt – a jogot is részben ezért végeztem el. Nagyon vonzott az, hogy az embernek lehet esztétikai alapú beleszólása abba, hogyan alakuljon a társadalom. Tetszett, ahogy az avantgarde művészek a mondanivalójukhoz megtalálták azt a módot, formát, hogy erre mások kötelezően figyeljenek oda! Ez összevágott az ízlésemmel!

De közben eltelt húsz év.

Még mindig örömmel tölt el, hogyha azt látom, hogy a fiatalok elmondhatják a véleményüket. De én ma már a társadalmi változások szükségessége helyett jobban szeretek beszélni a hitbéli és szerelemi kérdésekről. Hit alatt bizonyos elvekhez való hűséget is értek. Az avantgarde darabok megfelelő időben születtek, de ma nagyon fontos lett az elvekhez való hűség kérdése, és a szerelemben, mint entitásban való vak hit sem érdektelen, sőt.

Mire vagy a legbüszkébb?

Vannak művészi sikereink, idehaza és külföldön is. Két éve például Göppingenben egy nagy hagyományú egyetemi fesztiválon, ahol 1999 óta rendszeresen vendégeskedünk megkaptuk a jubileumi nagydíjat! De ennél jobban megragadható, hogy a JESZ-nek van egy kiváló szervezeti, felépítése, épülete, működési mechanizmusa. Ezt tartom fontosnak. Bármikor történhet bárkivel bármi, ezért ne személyfüggő legyen a dolog, hanem struktúrája legyen, hogy akkor is működjön, és ne legyen gond, ha véletlen nyerek a lottón, és lelépnék Hawaira, hogy akkor is legyen helye az egyetemistáknak a színházon keresztül mesélni az égető problémákról. Egy jó előadást bárhol létre lehet hozni, de ezt a struktúrát mi hoztuk létre itt, ezt már tőlünk senki el nem veszi.

A szakmai sikereket számon tartod?

Persze. De csak baráti beszélgetésekben. Volt egy jó Kassák előadás, a Csongor és Tünde, Hamlet, Mizantróp

A Nagy Romolusz is nagy siker volt…

Színészként az egyik legfontosabb. Mostanában pedig az öreg Tarzant szerették a nézők a Szerelmem, Majomúrban. De pereceléseim is voltak. Nem vagyok egy szépen beszélő színész, ez néha frusztrált. Ha kell választanom, a legjobb a Tartuffe-ben voltam Orgonként.

A JESZ eddigi tagjai: http://jesz.pte.hu/tarsulat/volt_tagok

Balogh Robert

Balogh Robert

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni