Magyarok Dél-Ázsiában címmel rendezett hibrid konferenciát a PTE TTK Földrajz és Földtudományi Intézet Ázsia Központja november 19-én az MTA PAB székházban.
Lóczy Dénes professzor, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke köszöntötte a résztvevőket. Elmondta, hogy a szervezet jövőre ünnepli fennállásának 150. évfordulóját, melyre programokkal és közösségi eseményekkel tarkított jubileumi ünnepséggel készülnek. A Magyar Földrajzi Társaság volt az, mely kezdetektől anyagi támogatásokkal járult hozzá az expedíciókhoz, és lehetőséget adott a beszámolók, illetve tudományos eredmények publikálására is - ez száznegyvenkilenc éve is így volt, és ma is ez a gyakorlat.
Miért is fontosak számunkra ma azok a 19. századi utazók, akik Indiában jártak?
Egyrészt azért, mert néhányuk elképesztő tudományos örökséget hagyott hátra, ami még a 21. században sem kopott meg és nem megkerülhető, másrészt mert az ázsiai országról alkotott képet, ami a magyar általános közvéleményben kialakult, még mindig az ő történeteik határozzák meg.
Ki számít magyar utazónak? - tette fel a kérdést Bangha Imre professzor. A romantika előtti nemzetfelfogás különbözött a ma használatostól, vagyis az emberek többes identitással rendelkeztek. Így a magyarként számon tartottak közül korántsem biztos, hogy mindenki valóban hazánk fiának vallotta volna magát. Huszti Györgyöt például, akit az első magyar India-utazóként tartunk számon, Horvátország ugyanúgy magáénak érzi, mint mi. Az utazók között voltak jezsuita hittérítők, rabok, katonák, inasok, arisztokraták. Dr. Zagyi Nándor azt a kérdést feszegette, hogyan lehet a sokféle indíttatás között rendet tenni. A legtöbben ugyanis komolyabb (tudományos) érdeklődés nélkül, turistaként jártak Indiában. Ott volt például a Bangha professzor által említett első és egyetlen női utazó - a legtöbb magyar nem vitte magával Indiába a feleségét - Mocsáryné Fáy Mária, aki vagyonos özvegyként látogatott el Dél-Ázsiába. Útleírásában olyan látványosságokat ír le Kalkuttában, melyeket ma sem hagynak ki a turisták, de csak
szolgákkal és európaiakkal érintkezett.
Sokan - például Gróf Esterházy Mihály - vadászkalandok kedvéért jártak Indiában.
Vitathatatlan, hogy a legismertebb magyar Kelet-kutató Kőrösi Csoma Sándor. Elképesztő teljesítményt tudhat magáénak: borzongató csak abba belegondolni, hogy az utat Indiáig Kőrösi Csoma jórészt gyalog tette meg, mínusz 20 fokos teleket túlélve, sivatagon és hágókon átkelve úgy, hogy nem volt GPS, sem mai modern meleg hálózsák. Ahogy dr. Kubassek János megjegyezte: sem a korabeli, sem a mostani biztosítótársaságok nem vállalnak hivatalos védelmet egy ilyen hajmeresztő útra. Dr. Zagyi Nándor szerint Kőrösi emlékét őrzik a magyarok: elképesztő mennyiségű szervezet, ösztöndíj, utca, oktatási intézmény stb. viseli nevét.
Kőrösi Csoma mellett viszont van egy hasonlóan nagy tudományos eredményeket elért magyar a korszakból, akiről mindössze egy balatonfüredi utca van elnevezve.
Ő Stein Aurél. “Ez egyfajta emlékezet-deficit” - jegyezte meg dr. Zagyi Nándor, aki az eltérő társadalmi háttérben látja a különbség okát. A Pest-Budán született Stein a brit adminisztrációnak dolgozott Indiában, 1900-tól 1943-ig több nagy jelentőségű régészeti expedíciót vezetett Belső-Ázsiában. Földrajzi-régészeti felfedezései elsősorban szövegek elemzésén alapultak - erről dr. Jeney Rita tartott előadást.
Mit gondolunk Indiáról? Dr. Wilhelm Zoltán egy teljes század Indiáról magyarul megjelent könyveit tanulmányozta át. A 19. században Indiát megjárt országgyűlési képviselő Latinovits Géza művét hozta például: a szerző az országot Ázsia gyöngyeként írja le, ami
“csodás, érdekes”, de veszedelmes is:
a klíma elképesztő, és sokan halnak bele a kolerába. Utóbbi azért fals, mert ugyanebben az időben a mohácsi szénmunkások között nagyobb volt a kolerában való megbetegedés aránya, mint a Latinovits Géza által leírt korabeli Kalkuttában. Ez nyilván arról is képet ad, mennyire figyelt egy magyar úr a lakosság kevésbé tehetős részére. Az olyan hangzatos, ám hamis szófordulatok, mint hogy India “a 33 millió isten országa”, vagy a “900 hindu templom országa” mind e korból erednek.
Napjainkban az Indiával foglalkozó művek nagy számban jelennek meg - sok a fordítás, és mivel az utazási kedv megnőtt, megugrott az útikönyvek iránti igény is. Az utazók egy része pedig meg is írja tapasztalatait.
“Ezekben az útleírtásokban sokszor olyan kalandokat olvashatunk, amik biztosan nem történtek meg” - szögezte le dr. Wilhelm Zoltán, olyasmiket emelve ki, mint az ágyakba bemászó kígyók; krokodilok, amikkel puszta kézzel kell megküzdeni; vagy hogy a szerző csodatévő szentekkel teázgatott, stb.
“Sokan humoros megközelítésre éreznek késztetést, és ez elsősorban a vendégszeretet kapcsán nyilvánul meg, és sokszor válik gunyorossá.
Az embernek összeszorul a szíve, amikor ilyesmit olvas: azok az emberek kiteszik a lelküket, erre vicceskedve írnak az erőfeszítéseikről!”
- jegyezte meg dr. Wilhelm Zoltán. A világra érzekényebb művészek beszámolóit - például Orbán Ottóét - viszont léleküdítőnek tartja.
A korai indiai utazási irodalom megszabta a későbbi irodalmat is: a kinyílt világ sem hozott valóságközelibb India-képet, inkább vadhajtások, és a korábbi sztereotípiák élnek tovább napjainkban is.
