Afrika. A kontinens, mely sokakat rabul ejt. Nem volt ez másképp dr. Tarrósy Istvánnal, a PTE Nemzetközi Igazgatóság vezetőjével, a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar professzorával, a PTE Afrika Kutatóközpont alapítójával sem, aki nemrég jeles elismerést, a Filermói Boldogasszony Érdemérem kitüntetést vehette át a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól elismerve több évtizedes munkáját, amelyet a magyar és kelet-közép-európai Afrika-kutatások érdekében végez.
Szívből gratulálunk az elismeréshez! Mit jelent számodra ez a díj?
Az összes díj közül, amit eddig kaptam, talán ez áll a legközelebb hozzám, hiszen az elmúlt közel harminc év munkássága is erről szólt: olyan témákkal foglalkoztam – akár tudományos, akár közéleti szinten –, amelyek a fejlődő térségeket érintik. Azért is áll közel hozzám ennyire ez a díj, mert Afrikáról szól, azokról a tevékenyégekről, ügyekről, amelyek a legfontosabbak számomra és ezek szerint, amik mások számára is nagy jelentőséggel bírnak. Bár nem közvetlenül a szegényekkel dolgoztam, mindig is az volt a célom, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését szolgáló ügyekre irányítsam a figyelmet. Ez a szemlélet a szakmai kapcsolatok építésében is meghatározó szempont volt számomra. Nem számítottam az elismerésre, de borzasztóan nagy megtiszteltetés, hogy elismerik a tevékenységemet.
Miért kezdtél el Afrikával foglalkozni?
Fiatal felnőtt koromban egy ideig Angliában, a Leicesteri Egyetemre járhattam. Inspiráló közegbe csöppentem: kiváló oktatók, izgalmas kurzusok, elismert kutatók és olyan témák vettek körül, amelyek hosszú távon is nagy hatással voltak rám. A hallgatói közeg is rendkívül sokszínű volt, több afrikai fiatal is az évfolyamtársam volt, ami tovább tágította a látókörömet, és még érzékenyebbé tett a globális összefüggések, a nemzetközi folyamatok, dinamikák iránt.
Annak idején létezett a Pécsi Campus nevű egyetemi újság, ami a mostani UnivPécs Magazin elődjének tekinthető. Minden egyetemi újságnak a legjobbika volt szerintem. A '90-es évek végén, Bellai Laci barátom főszerkesztése alatt jelent meg, és akkoriban született meg köztünk az a megállapodás, hogy ha kijutok Angliába tanulni, kvázi tudósítóként fogok funkcionálni. ’98-at írunk, és én már akkor kenyai, kelet-afrikai témákról írtam cikkeket a pécsi egyetemi lapba. Jól eső érzés így visszanézni, milyen korán kezdtem el ezeket a térségeket kutatni, és milyen természetesen szivárogtak be az érdeklődési körömbe.
2000-ben pecsételődött meg a sorsom, amikor először kijuthattam egy a Szaharától délre elterülő afrikai területre, Tanzániába, majd később, az akkori hazaúton, Egyiptomba. Ez az élmény egy összetett megmártózás volt Afrikában. Ekkor belém költözött az “Afrika-vírus”, amiről Széchenyi Zsigmond is ír: az érzés, ami azokat képes magával ragadni, akik egyszer eljutnak a kontinensre. Nálam örök kötődést és örökös érdeklődést eredményezett, afrikai szívem lett.
Olyannyira megtetszett, hogy a PTE-n részt vettél az Afrika Kutatóközpont létrehozásában!
Igen, a néhai Csizmadia Sándor professzor úrral hoztuk létre közösen az akkori Bölcsészettudományi Karon, Fischer Ferenc professzor dékánsága alatt, aki nagyon támogatta egy ilyen egyetemi központ beindítását.
Tavaly decemberben ünnepeltük a kutatóközpont fennállásának 15. évfordulóját, méghozzá egy nemzetközi doktorandusz-konferenciával.
De már ezt megelőzően is volt olyan Afrikával foglalkozó kutatási tevékenységünk, ami szinte predesztinált minket, hogy az ország első, felsőoktatási intézményen belül létrejövő interdiszciplináris kutatóközpontját megalapítsuk. Azóta is töretlenül működik a kezdeményezés, aktívan szervezzük a tudományos, interkulturális és ismeretterjesztő eseményeket és koordináljuk a munkát. Hamar túlnőtte saját határait: mára egy valódi egyetemi, interdiszciplináris részleggé fejlődött, amely a PTE különböző karain, az ország különböző egyetemein dolgozó kollégákat is képes bevonni. Olyan tudáshálózat jött létre, ahol Afrikáról sokféle tudományterület képviselői gondolkodnak együtt, a földrajztól a nemzetközi jogon, a politikatudományon, gazdaságon és antropológián át egészen a nyelvészetig és zenéig.
Jelenleg például az Anglisztika Intézetben kutat egy kenyai doktorandusz hallgató, aki képesített szuahéli nyelvtanár. Idén tavasszal kísérleti jelleggel bevontuk az általam oktatott „Afrikanisztika” kurzusba is, így újra megjelent a szuahéli nyelv az egyetemi oktatásban. Nagyon bízom benne, hogy a jövő évtől ez már hivatalos formát is ölt. Sőt,
Nemzetközi tanulmányok mesterszakon létrehozunk egy „Afrikanisztika” specializációt is, ahol már külön kurzusként fog megjelenni a szuahéli nyelv.
Ez azért fontos, mert nagyjából 200 millió ember beszéli ezt a nyelvet, az egész kelet-afrikai makrorégióban ez a közvetítő nyelv. Ha valaki Afrikával akar foglalkozni, különösen ebben a térségben, akkor nem árt, ha elsajátítja.
A terepen is jelen vagy. Van olyan projekt, eredmény vagy együttműködés, amire különösen büszke vagy?
Vörös Zoltán kollégámmal van egy 2018 óta folytatott kutatásunk. Etiópiában jelenleg két kiemelkedő jelentőségű, kínai finanszírozású infrastrukturális projektet vizsgálunk évek óta terepmunkával. Az egyik Addisz-Abeba villamoshálózata, a másik pedig az Addisz–Dzsibuti vasútvonal, amely mintegy 760 kilométer hosszan köti össze Etiópia fővárosát Dzsibuti kikötőjével. Ez utóbbi azért kulcsfontosságú, mert Etiópia – tengeri kijárat híján – komoly geopolitikai és kereskedelmi hátrányban van. A tengeri hozzáférés elvesztése az eritreai háború következménye, így az ország életbevágóan fontos célja, hogy kapcsolódni tudjon a nemzetközi kereskedelmi útvonalakhoz.
Minden januárban visszamegyünk, és évről évre dokumentáljuk, hogyan fejlődnek ezek a projektek, milyen akadályok merülnek fel a fenntartásban, finanszírozásban, működtetésben.
Ez a fajta hosszútávú, folyamatos megfigyelés ritka kincs a nemzetközi terepkutatásban. Már most kimutatható például, hogy a kínai hitelből finanszírozott vasútvonal visszafizetése jelentős terhet ró Etiópia költségvetésére. Emellett az is kiderül, mennyire működőképes a projekt technológiai és intézményi szinten, például vannak-e energiaproblémák, fenntartási nehézségek, vagy épp politikai akadályok. A kutatás ezért nemcsak a kínai–afrikai kapcsolatok értelmezéséhez járul hozzá, hanem a régió átalakulásának mélyebb megértéséhez is.
Az ebből született tanulmányokat és cikkeket olyan mértékű nemzetközi érdeklődés övezi, ami minden várakozásunkat felülmúlta:
anyagainkat felhasználták amerikai kormányzati háttértanulmányokban, hivatkozták kínai és afrikai szakértők, de ugyanúgy megjelentek európai kutatók munkáiban is. A citációs adatok alapján világosan látszik, hogy ezek a publikációk nemcsak egyediek, hanem hiánypótlók is.
A másik hasonlóan fontos pillér az intézményesítés: a központ, a nyelvi kurzusok, az interdiszciplináris kapcsolódások, amelyek révén ez az egész nemcsak személyes ügy maradt, hanem intézményi szinten is beágyazódott. Tanzániából írtam a doktori disszertációmat. Arra voltam kíváncsi, hogyan alakult ki a mai tanzán államszerkezet, politikai rendszer a függetlenedés, tehát az 1964-es Egyesült Tanzániai Köztársaság megalakulása, óta. Vizsgáltam a kormányzás, a decentralizáció, a nemzetközi beágyazottság és a regionális dinamika alakulását.
A politikatudományi fókusz mellett azonban egy rendkívül súlyos társadalmi probléma is megragadott: az albinizmussal élő személyek üldözése és biztonsági helyzete Tanzániában. A 2000-es évek végén kezdett foglalkozni ezzel a világsajtó, miután kiderült, hogy albínó embereket ténylegesen vadásznak különböző okkult hiedelmek alapján. A projektet 8 éven át vittem: a biztonságpolitikai aspektusoktól a társadalmi beágyazottságon át a helyi közösségekkel való terepmunkáig. A kutatásból született cikk végül megjelent egy vezető afrikanisztikai folyóiratban, ám ez évek munkájának eredménye volt. A publikációs folyamat sokszor kihívásokkal teli, de a cikk mára egy fontos referenciává vált a témában.
A díj nevében szerepel a Boldogasszony, ami egy értékrendet is tükröz. Te hogyan kapcsolod össze a tudományos munkát az emberséggel, a szolgálattal?
Mélyen hiszek abban, hogy minden valódi tudásnak az emberiséget és az emberséget kell szolgálnia. Egész életemben komolyan vettem a szolgálat gondolatát: ha valamibe belekezdtem, azt teljes odaadással tettem. Így vagyok az egyetemmel is, több mint harminc éve szolgálom a Pécsi Tudományegyetemet és annak jogelődjeit. Számomra ez nem egyszerű munka, hanem küldetés. A tanítás is egyfajta szolgálat, méghozzá a tudásnak és annak átadásának elkötelezett szolgálata.
Közel három évtizede foglalkozol Afrikával. Mit látsz: változik az, ahogyan Magyarországon gondolkodunk a kontinensről? Milyen szerepet vállal ebben a Kutatóközpont?
Fontos szerepet vállalunk ebben, de elég nehéz dolgunk van. Az első komolyabb lépés, amellyel Pécsről elindult ez a misszió, az Afrika Tanulmányok folyóirat megalapítása volt 2007-ben. Azóta folyamatosan, megszakítás nélkül jelenik meg. Teljesen open access formában működik, és mára a három éves lapszámból kettő angol nyelvű. Egyre nagyobb arányban publikálnak benne nemzetközi szerzők – különösen afrikai kutatók –, akik számára máshol sokkal nehezebb lenne érvényesülni, részben az angolszász “publikációs tér” zártsága miatt.
Ez a folyóirat már a kezdetektől egyértelműen egy küldetés része: Magyarországon is legyen szerepe annak, hogy bővítsük, fenntartsuk és megerősítsük azt a tudáskorpuszt, amely Afrikáról elérhető. A cél, hogy jobban értsük ezt a sokszínű kontinenst.
Különösen fontos ez ma, amikor a világrend átalakulóban van, és Afrika ismét a globális figyelem fókuszába kerül. A gyarmatosítás történetét mindenki ismeri, de arról már kevesebb szó esik, hogy ma is hasonló logikák mentén próbálnak egyes szereplők viszonyulni Afrikához. Csakhogy az afrikai országok most már határozottan visszautasítják ezt: azt mondják, ha nem tudsz partnerként viselkedni, akkor nem fogunk veled együtt dolgozni. Ehelyett más globális, regionális szereplőkkel – például a törökökkel – építenek együttműködést, különösen azokkal, akik a fejlődő világból, a Globális Délről származnak, és hasonló kihívásokon mentek keresztül.
A Kutatóközpontunk ehhez kapcsolódva több fronton is aktív: nemcsak tudományos konferenciákat szervezünk, hanem nyitott egyetemi előadásokat is, amelyek kifejezetten a helyi lakosságot célozzák. Országosan is jelen vagyunk: korábban például éppen a Máltai Szeretetszolgálattal közösen szerveztünk országos előadássorozatot, és tervezünk még hasonlót. Célunk, hogy Afrikát közelebb hozzuk az emberekhez a maga sokszínűségében. Legyen szó egy izgalmas koncertről, egy kiállításról, vagy egy tartalmas előadásról.
Nagyon fontos, amit említettél. Elvárják, hogy partnerként tekintsünk rájuk…
Igen. Az afrikai országok ma már partnerként akarnak tekinteni a nemzetközi szereplőkre, és elutasítják a nyugati, gyarmatosító szemléletet. Afrikában kialakulóban van egy több százmilliós, stabil középréteg, amely nyugalmat, biztonságot, oktatást és munkát vár el – otthon, nem külföldön. Ha ezt a politikai vezetés nem biztosítja, leváltják a hatalmon lévőket, több esetben látjuk, demokratikusan kiszavazzák őket a hatalmból.
A migrációval kapcsolatos félelmek eltúlzottak: a legtöbb afrikai vándor országon belül vagy a régióban mozog, ha pedig külföldre megy, akkor egyfelől történelmi kapcsolatok mentén választ célországot, így persze, Európa fontos célterület marad, de egyre népszerűbbek a Globális Dél országai, így Kína és Törökország is.
Az Afrikai Unió jól képzett delegáltjai már egy új szemléletet képviselnek, és a 2063-as célkitűzésük egy saját vízió mentén fejlődő kontinensről szól. Ebben a magyar felsőoktatás is partner lehet:
újabb tréningeket szervezünk majd az AU kérésére, és tervezzük, hogy a Magyar Rektori Konferenciával kooperálva egy magyar egyetemi delegáció utazik Afrikába 2026 folyamán.
A cél, hogy további konkrét oktatási-kutatási együttműködések jöjjenek létre afrikai intézményekkel, akár olyan országokkal is, mint a régi Szváziföldi Királyság, mai hivatalos nevén Eswatini.
