Hogyan jutottunk el az épületvetítésekig? címmel tartott előadást Bordos László Zsolt október 2-án, a Fényfesztivál keretében. Jobb helyszínt erre Pécs legrégebbi mozijánál, az Apollónál keresve sem lehetett volna találni. Hogy miért?
Napok, sőt, szerencsénkre évek óta csodálhatjuk a fesztiválnak köszönhetően a fénnyel létrehozott alkotásokat. Közben
ennek a művészeti ágnak sem leírt történelme, sem rendes archívuma nincs.
A festőszakos hallgatóból lett VJ (video jockey) Bordos László Zsolt az elsők között figyelt fel a fénynek köszönhető új művészeti lehetőségekre hazánkban a 2000-es években (a cikk címlapképén Fényformák című alkotása látható, amit a Nádor Galériában lehet megtekinteni ma még - a szerk.). Előadásában a fényművészethez kapcsolható technikai és tudományos előzményeket próbálta egybefésülni, néha évszázadokat ugorva, míg az épületvetítés körüli fejlemények a 2000-es évek közepétől, majd a 2010-es évektől nem kapcsoltak nagyobb sebességbe.
“Szokták hangsúlyozni, hogy a térbeli vetítés új műfaj. Hát, nem az.”
- szögezte le rögtön Bordos László Zsolt. Egyes elméletek szerint a camera obscura élményét már az ősemberek is ismerték, így elképzelhető, hogy átélték a mozgóképek élményét. “Ez persze csak elmélet, de a barlangrajzokon fejjel lefelé ábrázolt állatokra magyarázatot ad.” (A camera obscura a szem működéséhez hasonlóan megfordítja az alakokat - a szerk.) - tette hozzá Bordos, majd megemlítette: az ókori Egyiptom megalitikus kamráit is a fényfestészet előzményének tekinthetjük, hiszen tudni lehet, hogy a Nap járásához igazították az épületek tájolását: pontosan kiszámolták, hogy mikor mi válik majd láthatóvá. “Ahogy mondani szoktam: a legerősebb projektor a Nap.” - fűzte még hozzá Bordos. És csak sorolta a művelődéstörténet talán kevéssé ismert, de a fényhez, vetítéshez és mozgáshoz kapcsolódó elemeit az eleusziszi rituálétól a hagyományos kínai árnyékszínházon át a japán mágikus tükrökig.
A mozgókép és a fényképezőgép technikatörténete mind felfoghatók a fényfestés előfutáraiként.
“A laterna magica csodának számított. Mutatványosok utaztak a felszerelésükkel a világ legeldugottabb részeibe, és az emberek már attól el voltak dőlve, ha kivetítettek egy állóképet. Sokat gondolkodtam azon, hogy
vajon miért lehet ez? Miért nyűgöz le minket, embereket a vetített kép?
Arra jutottam, hogy amiatt, mert a gondolkodásunk is egy projekció.” - folytatta eszmefuttatását Bordos László Zsolt.
Erőteljes a magyar vonal is e téren. Bordos László Zsolt kutatta fel Esterházy Fényes Miklós egyik alkotását, aki 1760-ban 1. József Frankfurtban tartott koronázási ünnepségére valami olyan látványosságot tervezett és kivitelezett, ami meglepően hasonló a mostani épületvetítésekhez. Hogy milyen eszközöket használt (gyertyákat talán?!) és pontosan hogyan kivitelezte? Ezek részletei nagy valószínűséggel már sosem deríthetők ki.
De ha a fényről és a művészetről/épületfestésről van szó, akkor
az origót világszerte Moholy Nagy László jelenti.
Ő 1931-ben alkotta meg a fény-tér-modulátort, ami voltaképpen egy olyan, vegyes anyagokból létrehozott mozgó szobor, ami a rá vetített fény révén fényjátékot vetít a falakra. Látás mozgásban című könyvét Bordos László Zsolt alapműnek tartja.
Moholyt megelőzően egy Alexander Scriabin nevű orosz zeneszerző próbálta a színesztéziát úgy megjeleníteni, hogy ún. fényszimfóniát írt az 1910-es években. “A zenei hangokhoz színeket kapcsolt, ráadásul a közönség magában a változó fényárban ült, vagyis azt is figyelhették, hogy játszik a saját és a közönség többi tagjának testén a fény.” - jegyezte meg Bordos. Az 1920-as években egy fénnyel is játszó zongorát talált fel a dán Thomas Wilfred.
Moholy mellett a fényművészet másik nagy magyar doyenje Kepes György. “A jövő művészét a festői szem, a költői szív és a mérnöki agy kell, hogy jellemezze” - parafrazálta Kepes György mondását. De sorolhatnánk még a nagy hatású alkotókat, mint például Schöffer Miklóst (Chronos 8 című fényszobra Kalocsán látható, egyébként 5 éve újították fel); Csáji Attilát, vagy Mengyán Andrást, akinek a 2018-es pécsi Fényfesztiválon is volt kiállítása.
Az első, a mai fogalmak szerinti épületvetítésre 2006 körül került sor, és Neimark nevéhez kötődik. A vetítés történetéhez visszatérve: 1969-ben a Disney próbálkozott meg először azzal, hogy animációkat vetítettek szobrokra. 2001-ben Ramesh Raskar 3d animációt festett fénnyel 3d-s felületekre. Az, hogy
“ráleheljük a tartalmat valamire”
újabb művészeti utakat indított el. Ilyenek például azok az alkotások, melyeknek lényege, hogy csak egy adott nézőpontból válik láthatóvá a tartalom. Peemoeller ortografikus vetítéssel készült anyagai például ilyenek. De példa erre Julian Beever alkotói tevékenysége is: ő járdarajzok révén játszik percepciónkkal.
Ide sorolható a szintén a 2000-es évek elején virágzásnak indult vj-kultúra - a partikon való fényjátékok -, mely végül a szórakoztatóipar része maradt.
Bordos dolgozott a Pálmasziget megnyitójának műsorán 2008-ban. Az előadás során bevallotta, hogy ez az esemény elgondolkodtatta:
vajon művészet vagy szórakoztatás a 3d mapping? Vagy a projektorgyártókat reklámozó megnyilvánulás?
Bordos nevéhez fűződik egyébként a 2013-tól létező lökösházi állandó vetítés is, mely Európa első állandó kültéri épületvetítése, és a mai napig látható:
A jövő technikai oldalról a projektorok fejlődésétől is függ - bár most vagy tíz évig égőcserék nélkül elketyegnek a gépek magukban. Viszont a fenntartásuk költséges. A következő a sztereo 3d-tartalomban, az interaktív mappingban, az ál-holografikus vetítésekben nyilvánulhatna meg, illetve a köztéri fényszobrok sokasodó jelenlétében. Utóbbit Bodros Vasarely színes városok projektjéhez hasonlította.
Csak míg Vasarely burkolatokkal akarta ezt elérni, ma már mindez fényekkel lenne lehetséges.
Bordos László Zsolt szerint a középületek állandó megvilágítása lehet ehhez az első lépés: ezek a fények változhatnának.
Összegzett szakirodalmat, és a fényművészethez kapcsolódó további anyagokat szeretne a közeljövőben a weben közzétenni Bordos László Zsolt. A hiánypótló vlog vagy blog elérhetősége még nincs meg, így érdemes figyelni, és a közösségi médiában követni az alkotót.
