close
CímlapEgyetemi életAz egyik legnagyobb magyar szurkoló is a PTE-n végzett!

Az egyik legnagyobb magyar szurkoló is a PTE-n végzett!

Földvári Zoltán a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karán végzett testnevelő szakon. Azóta tanított Máriakéménden, majd a Pécsi Bártfa Utcai Általános Iskola népszerű tanára lett. Igazi PEDAGÓGUS, így, csupa nagybetűvel. Ha kell, tábort szervez, ha kell, ünnepi műsort rendez, de az igazi terepe és a szíve közepe a sport. Idén az ő felkészítésével meg is nyerte az iskola a Mező Ferenc Szellemi Diákolimpia országos döntőjét. Zoli három olimpián is ott volt szurkolóként. Volt, hogy úgy „bújt el” a sportcsarnokban, hogy részt vehessen egy olimpiai döntőn, és olyan is volt, hogy „véletlenül” együtt reggelizett a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti Györggyel, akivel kielemezték az aznapi vízilabda-döntő esélyeit. Így mi más lett volna beszélgetésünk fő témája, mint az ötkarikás játékok szellemisége, és a szurkolók nélküli sportünnep.

- Ott voltál Athénban, Pekingben és Londonban is, mint magyar szurkoló. Rióba a drága útiköltségek miatt nem jutottál el, most pedig nem is lehetnek az eseményen nézők. Fáj a szíved?

- Igen, nekem furcsa a kanapéról szurkolás, jobban szeretem a helyszínen buzdítani a magyar versenyzőket. De sebaj, azzal vigasztalom magam, hogy majd Párizsban ott leszek, és reményeim szerint a feleségem és két gyermekem is velem tart majd. Megvan tehát a szurkolói utánpótlás is – mondja nevetve Zoli.

- Általános iskolában osztálytársak voltunk, és arra emlékszem, hogy már akkor, gyerekként hihetetlenül tudtál szurkolni egy-egy magyar csapatért vagy sportolóért. Honnan jött a sportért való rajongásod?

- Úgy emlékszem, hogy gyerekként néztem egy kajak-kenu világbajnokságot a tévében, ahol tönkrevertük a világot.

Akkor éreztem, hogy mekkora büszkeség is az, ha egy honfitársunk a legjobb valamelyik sportág bármelyik számában.

Onnantól nemigen lehetett megrendezni úgy jelentősebb sporteseményt, hogy ne tájékozódtam volna róla valamilyen formában. Aztán ahogy egyre nagyobb lettem, úgy kezdtem járni a helyszínekre is, és rájöttem, annak egészen magával ragadó a varázsa, ha az ember ott van, és nem a tévén keresztül szurkol. Más az atmoszféra, hallod a szurkolók morajlását, érzed a szotyi és tökmag illatát, akár a fű szagát. Ez az érzés semmivel nem összehasonlítható. Ha pedig a végén még magyar győzelemnek is örülhetsz, na, az a non plus ultra…

Kabalafigurák között

- Gondolom, érdekes élményekben, kalandokban sem volt hiány a három olimpián, amelyeken ott voltál!?

- Rengeteg ilyen meghatározó élményem volt. Pekingben például egyszer csak a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó legenda, Kárpáti György mellé kerültem reggelizés közben. Hihetetlenül közvetlen és kedves volt, pedig ha valaki, ő megengedhette volna magának, hogy nem vegyül a szurkolókkal, az „átlagemberekkel”. De nem így tett, sőt. Kielemeztük az esti vízilabda-döntő várható esélyeit. Mondanom sem kell, minden úgy alakult este, ahogy ő levezette nekem, hogyan verjük majd meg az amerikaiakat. Arra a vízilabda-döntőre eleve igencsak kalandosan jutottam be. Nem volt jegyem rá, pedig, mivel a magyarok bejutottak, hát én is nagyon szerettem volna bejutni.

Mit tesz ilyenkor a leleményes magyar szurkoló? Elbújik a vízilabda-csarnok vécéjében délelőtt, és estig ott marad. A terv jó volt, de a szervezők persze számítottak az ilyen trükkökre, hát megtaláltak, és udvariasan kivezettek.

Kint a magyar szurkolótábortól hatalmas ováció fogadott engem, mert én voltam az utolsó, akit a sok „bújkáló” magyar közül megtaláltak. Mondhatni, én nyertem a bújócskát. Aztán megtudtam, hogy van egy utca, kb. olyan hosszú, mint a pécsi Király utca, aminek a két oldalán végig állnak a jegyüzérek. Mondanom sem kell, találtam az esti meccsre szóló jegyet. Így végül, ha nem is a legolcsóbban, de bejutottam. Ja, és az esti döntőn ki ült mögöttem a szurkolók között? A pár nappal korábban olimpiai aranyérmet szerző Vajda Attila.

Vajda Attila néha "megpaskolta" a vízilabdát a tanár úr fején

Az első Szécsi-védésnél (a magyar vízilabda-válogatott akkori kapusa – a szerk.) rávert egyet a vízilabda-formájú sapimra. Meglepődve hátranéztem. Erre vigyorogva így szólt hozzám Attila: „Na, ez lesz innentől a kabala, minden védésünknél rácsapok a fejedre, jó!?” Mondtam volna nemet erre a remek „felajánlásra” egy olimpiai bajnoknak!? Mondjuk a meccs után már kicsit zsongott a fejem a sok csapkodástól, de ez mit sem vont le az örömömből!

Szintén Pekingben ért még egy kellemes meglepetés.

Amikor mentem az egyik sporteseményre, egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik helyi önkéntes Rubik-kockával játszik. Büszkeséggel töltött el, hogy egy magyar találmány a világ másik végén, egy teljesen más kultúrában is örömet szerez az embereknek.

A Rubik-kocka Pekingben is hódít

Athénban sokkal kevésbé volt szervezett az olimpia, de nekem az volt az első ötkarikás játék, amin személyesen ott lehettem, ráadásul rengeteg magyar olimpiai aranyéremmel, és az első kettőt kivéve mindegyiken ott tudtam lenni a helyszínen. Az tehát ezért kedves a szívemnek.

Londonban még a gépfegyveres rendőrökkel is lehetett fotózkodni, mindenki kedves volt és közvetlen, miközben nagyon profi volt a szervezés.

 

Összességében mégis azt szerettem a legjobban ezen a három olimpián, amin részt vehettem, hogy

bő két hétig egy ideális világba csöppenünk. Senki nem acsarkodik a másikkal, nincs gyűlölködés.

Rivalizálás persze van, de az is inkább poénkodva, vidáman. Volt, hogy az ausztrál szurkolókkal összebarátkoztunk, aztán ők is szurkoltak a magyaroknak, mi is az övéiknek. Csak úgy, mert szimpatizáltunk egymással. Mindenki segít mindenkinek, ha kell, jegyhez jutni, ha kell, szállást találni, vagy épp fotózkodni az ismert sportolókkal, vagy a legviccesebb öltözetű szurkolókkal. Ez a hangulat nyilván most hiányzik Tokióból, de bízom abban, hogy Párizsból már nem fog hiányozni, három év múlva.

A kétszeres olimpiai bajnok birkózóval, Hamza Yerlikayával a londoni metróban fotózkodott Földvári Zoltán

- Testnevelőtanárként hogy látod az utánpótlásképzést Magyarországon?

- Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy ambivalensen. Ez alatt azt értem, hogy a versenysport támogatása és infrastrukturális háttere nagyon jó és erős, az utóbbi években sokat fejlesztettek ezen a téren, az utánpótlás-korosztályoknál is. Azonban az iskolák és a tömegsport lehetőségei már korántsem ilyen rózsásak. Vegyük csak példaként a pécsi uszodai helyzetet – alig tudnak a nem élsportolók medencéhez jutni. Vagy például a Bártfa suliban olyan kicsi a tornaterem, hogy egy harminc fős osztályt már nem lehet úgy megtornáztatni, megfuttatni, hogy az ne legyen balesetveszélyes.

Szóval véleményem szerint ahhoz, hogy még több gyerkőc megszeresse a sportot, és magát a sportolást, az kellene, hogy több és jobb felszereltségű tornaterem legyen az általános iskolákban. Itt még bőven van hova fejlődni…

- Az eredmények ezzel együtt, vagy ezek ellenére igen kimagaslóak. Az interjú pillanatában 15. Magyarország az olimpiai éremtáblázaton, ami az ország méretét és lakosságszámát nézve hatalmas eredmény.

- Egyetértek. Ezért is furcsállottam, hogy az olimpia első napjai után számos fanyalgó véleménnyel találkoztam: „még alig van aranyérmünk”, meg „többet vártam”, stb. Pedig véleményem szerint egy olimpiai teljesítményt messze nem szabad csak az éremtáblázat alapján megítélni. Hogy egy konkrét példát is mondjak: Bicsák Bence (a PTE korábbi hallgatója – a szerk.) hetedik helyezése triatlonban van akkora szenzáció, mint mondjuk egy másik sportágban az aranyérem, olyan erős és sűrű abban a sportágban a mezőny.

És bocsánat, de azért a világon a hetedik legjobbnak lenni hatalmas eredmény, legyen szó bármilyen sportról, vagy egyéb tudásról, teljesítményről!

Pekingben, kijátszva a biztonságiakat, a fotó erejéig az atlétika pályára is beszökött...

- A szurkolók hiánya mindenképp rányomja a bélyegét a hangulatra. Ez vajon a teljesítményekben is megmutatkozik?

- Szerintem ez sportáganként változik. Úszásban, ahol eleve ki kell zárni a külvilágot, és csak az úszás technikájára, meg legfeljebb a melletted úszóra kell koncentrálni, szerintem kisebb hátrány, mint például a csapatsportokban. Ott egy vízilabda vagy egy kézilabda csapatot ki tud rángatni egy jó szurkolótábor a gödörből, el tud mozdítani a mélypontról. Nem egy ilyen esetnek voltam már részese.

Hagyományosan nagyon jó a magyar szurkolótábor, legyen szó olimpiáról, foci Eb-ről vagy épp vizes vb-ről.

Volt olyan eset, hogy bár jóval kisebb létszámú volt a magyar tábor, mint az ellenfélé, mégis sokkal hangosabbak és egységesebbek voltunk, amit utána a sportolóink is megköszöntek nekünk. És még egy érdekesség, amit megfigyeltem. Szinte minden nemzet szurkolóinak csak egy rigmusa van, amit minden eseményen skandál. Ehhez képest a magyar szurkolók repertoárja sokkal színesebb, legalább négy-öt féle szurkolást váltogatunk, mikor melyikre van épp szükség. Bízom benne, hogy ezt a sokszínűséget, a szurkolás magasiskoláját Párizsban már be tudjuk majd mutatni! Rajtam nem fog múlni!

Kottász Gergely

Kottász Gergely

PTE sajtóreferens

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni