Millió emlék köti a Pécsi Tudományegyetemhez dr. Kanizsai Pétert. Itt tanulta a szakma alapjait, aztán mintegy bumerángként eltávolodva és visszatérve külföldi és hazai intézményekben vált a szakma mesterévé, két éve pedig - megérkezve az origóhoz - a Sürgősségi Betegellátó Osztály (SBO) vezetőjeként 140 emberével küzd a betegek életéért. Szenvedélyes, impulzív, a hülyeségtől falnak megy. Jó szívvel gondol az alma materben töltött évekre.
Miért épp orvos akart lenni, és miért erre az egyetemre jelentkezett?
Már 11 évesen - amikor megoperáltak sérvvel - tudtam, hogy én inkább a szike tompa végén akarok állni. A gimnáziumban különórákra jártam, mindent ennek a célnak rendeltem alá.
Az nem volt kérdés, hogy Pécsre felvételizek, tudtam hogy jó egyetem, jó professzorokkal,
ismertem is pár embert, több barátom tanult a felsőbb évfolyamokban. Nem merült fel B terv.
Mit adtak az egyetem évek?
Lényegében itt váltam felnőtté. Tanultunk, barátkoztunk az első komoly kapcsolatom is akkor bontakozott ki. Mellette dolgoztam, az Apáczai Nevelési Központban tanítottam biológiát angolul és még tédékáztam is, Vértes Marietta és Garai János volt a témavezetőm. Nekem még volt szerencsém ott lenni Romhányi professzor úr „Előadás az előadásról” című prezentációján. Zseniális fickó volt, 40 év távlatából is emlékezett a hallgatók nevére. A POTE énekkar tagja voltam, még a szegedi kórusfesztivált is megnyertük, a magyar zenei élet meghatározó egyéniségei, Várdai István, Lakner Tamás, Kutnyánszky Csaba vezetésével. Sőt, még a medikus vonósnégyesben is muzsikáltam. A csoportunkkal kirándultunk, buliztunk, azóta is minden nyáron találkozunk.
Harmadéves koromtól segédápoló voltam az intenzíven. Itt megtanultam, hogy
a betegekkel türelmesen és empatikusan kell bánni,
főképp egy intenzív osztályon, ahol teljesen kiszolgáltatva, mindenkitől elzárva, becsövezve fekszenek, sokszor heteken át. Ez nagy tapasztalás volt számomra.
Persze azért kezdő orvosként hamar kiderült, hogy az együttérzésről van még mit tanulnom… Altatóorvosként kezdtem, éjjel-nappal dolgoztunk a traumán. Mester Sanyival ügyeltem, aki akkor fiatal, de már tapasztalt szakorvos volt. Az egyik hajnalban jött egy csípőtáji törött, akit a traumatológusok annak rendje és módja szerint el akartak látni. Fáradt voltam és ingerült, puffogtam, hogy én ezt a beteget nem altatom el, műtsék meg reggel. Sanyi behívott az orvosi szobába, és a maga sajátos stílusában azt kérdezte: Szerinted ez a beteg miért jött be, hogy te elaltasd? Dehogy. Szerinted azért, hogy megoperáljam? Nem. Azért mert elesett és eltörte a csípőjét, és te vagy annyira intelligens gyerek, hogy meg fogod érteni… és akkor megértettem, hogy az altatóorvos egy láncszem a gépezetben. Onnantól nem volt problémám. Az aneszteziológia és az intenzív terápia párban jár, az akut ellátás királyainak is neveznek minket, mert ha valamit nem tudunk megcsinálni, akkor innen már nincs hova vinni a beteget. Itt nem a sebésznek, nem a traumatológusnak, nem az altatóorvosnak, hanem
a beteg érdekeinek rendeljük alá magunkat.
Milyen egy sürgősségi orvos élete, hiszen ez a terület sokkal "pörgősebb", mint mondjuk egy háziorvosé, mi vonzotta ide?
Volt minta a családban: a nagynéném anesztes volt. De csak amikor Pécsett az intenzíven kezdtem dolgozni, akkor ütött be nálam igazán a “nullahuszonnégyes készenlét” világa. Olyan egyéniségekkel találkoztam, akik ezeket a kihívásokat egyfajta „maverickként” vették, sőt szinte várták. Ez rám is átragadt. Jött a politraumatizált (többszörösen sérült - a szerk.), a vérző, a csípőtörött, a tüdőn lőtt beteg. És jött az adrenalinfröccs. Amikor egyszer hajnali 3 körül behoztak egy szíven szúrt embert, nem volt kérdés, hogy ezt a beteget műtőasztalra tesszük, és hogy elaltatom. A Farkas Gábor-Naumov Pisti kettős megnyitotta a mellkast, megfogták a szívet, és bevarrták a pitvart, merthogy lyukas volt. Ez számomra azt jelentette, hogy ők istenkirályok, azonnal átlátják a helyeztet, van bátorságuk, kézügyességük, és elég gyorsak.
Ezek az élmények nem adatnak meg más szakterületen.
Ma, ennyi év után is ugyanezt érzem, most is megdobban a szívem, ha jön egy baleseti sérült, ugyanúgy felpörgök akkor, amikor van egy nehéz légút, egy égett beteg, ezek számomra mind a mai napig stimulánsok. Ilyenkor megnézem, mi a helyzet és azonnal felállítok egy stratégiát magamban, annak mentén, hogy a betegnek mi a legjobb.
A jelenlegi munkáját miért szereti?
Egyrészt szakmailag imádom. Másrészt itt, a 400 ágyasban lettem tapasztalt alapellátó, barátaim, kollégáim kötnek ide. Lehet, hogy kicsit patetikusan hangzik – nem annak szánom -, ha éjszaka végignézek az épületen, akkor minden ablaknak története van számomra, ez egyfajta időutazás. Arról nem is beszélve, hogy ez egy baromi jól felszerelt sürgősségi, iszonyatosan elkötelezett csapattal. 140-en dolgozunk itt, szinte olyanok vagyunk, mint egy család. A kollégáim már 2010-ben is úgy hívtak, hogy Apa. Nagyon innovatív a társaság, különösen a vezető ápolóm, András. Állandóan előáll valami olyan ötlettel, ami megvalósítható, a betegbiztonságot szolgálja, vagy azt, hogy a kollégák még jobban érezzék itt magukat. Szerencsére a vezetőség is mögöttünk áll, teret ad, nem blokkol minket.
A COVID-19 milyen plusz feladatokat ró Önre?
Amikor beütött a krach, fogalmunk sem volt, hogy mi következik. De minden várakozásunkat felülmúlta az, ami jött. Azonnal lépnünk kellett. Kaptunk bedolgozókat és önkénteseket, kettészedtük a sürgősségit. A csapatból azok, akik több időt töltöttek a sürgősségi ellátásban, átkerültek a Koronavírus Ellátó Központba (KEK). A bedolgozók, önkéntesek maradtak itt, az SBO-n. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy összesen 45 szakorvosi műszak és 21 ápoló „tűnt el” a KEK-re. És ebben a helyzetben is meg kellett oldanunk azt, hogy az SBO-n ugyanannyi vagy adott esetben több beteg mellett is megfelelő színvonalú maradjon az ellátás. Megoldottuk. Én is beálltam havi 14-15 műszakra. Korábban csak pár műszakot vittem, mivel főleg szerveztem, oktattam. Most örülök, ha van egy szabad hétvégém. Néha muszáj vállalnom 24 órás műszakot, de minden kollégámon nagyobb a terhelés, az újak - ha csak 2-3 műszakkal is- besegítenek. Az önkéntesek rengeteget segítenek, köztük Dani fiam is, aki orvostanhallgató.
Folyamatosan hajtunk. De azt meg kell mondanom, hogy sokszor marhára elegünk van, főként a sok hülyeségből. Ostobaságok terjednek az interneten, például, hogy az embereknek elegük van a lezárásból. Milyen lezárásból?! Mikor mindenki jön-megy, mint a távirat. Meg hogy “korlátozva vannak”… szóval ezektől néha elszáll az agyunk.
Hogyan vezeti le ezt a fajta stresszt, hogy tartják egymásban a lelket?
Ma már tudatosabban, mint korábban, erre nemzetközi irányelvek is vannak.
A nap végén megbeszéljük, mi volt jó, min lehetne változtatni.
COVID-19 előtt ilyenkor elmentünk sörözni. Most viszont sokkal szorosabb lett a munkakapcsolatunk, többet beszélgetünk, dühöngünk egymásnak, közben elindult az a pszicho-hálózat, amely az egészségügyi dolgozók számára ad segítséget a rengeteg stressz feldolgozására. Emellett kialakítunk egy rekreációs szobát is, ahol evezőpad, pingpongasztal, bokszzsák is található - kosárpalánkot is szerettünk volna, de azt nem lehetett. Ilyen apróságokkal próbálkozunk, de lassan elveszítjük a fogást. Most már hazaviszem ezeket az érzéseket, pörög az agyam, latolgatom a lehetséges kimeneteleket.
Minden alkalmat megragad, hogy az utca emberét érthetően tájékoztassa, most épp járvány kapcsán. Rendszeresen szerepel rádióban, televízióban, az egyetemi tévében megválaszolja a leggyakoribb kérdéseket, beszél a post-COVID szindrómáról, legutóbb egy francia kórház COVID-osztályán forgatott film kapcsán hívták meg egy beszélgetésre. A közösségi médiában heti rendszerességgel jelennek meg „intelmei”. Van ennek látható eredménye?
Mindenhova megyek, ahova hívnak, rádióba, tévébe, hátha ezzel fényt gyújthatok a sötétségben. Sajnos gyakran érzem azt, hogy szélmalomharcot vívok. Amikor egy-egy becsületsértő komment megjelenik, úgy érzem, hogy az ostobaságnak és a rosszindulatnak nincs határa. Tudom, hogy nem kéne felvennem, de iszonyúan felidegesít. Viszont fontosnak tartom a tájékoztatást, mert ha csak egy embert meg tudok ezzel védeni, már megérte.
Mi lesz, ha véget ér a COVID?
Beülök a vitorlásomba, elmegyek vitorlázni, elmegyünk a haverjaimmal sörözni, a gyerekemmel körbebringázom, a legjobb barátommal pedig körbesétálom a Balatont. Hogy mikor? Ősszel? Majd egyszer? Egyre halványabb a remény, nyakunkon a 4. hullám. De azért reménykedem…
