Talán nem állítok valótlant, ha azt mondom, a Paulus Café már-már ikonikus helyszín a pécsi bölcsészek életében. Órák előtt egy energiát adó kávé, szünetben egy finom ebéd, vagy épp egy jó ital a Csütörtök esték utáni beszélgetés mellé. Apropó „Csütörtök este”: ez egy régi (magyar) irodalommal foglalkozó kurzus, mely során meghívott előadók óráin vehetnek részt a hallgatók. Ez a program szorosan kapcsolódik Pálfy Eszter munkásságához is, így nem véletlen, hogy a Paulust választottam beszélgetésünk helyszíneként.
Kezdjük egyből a legelején! Úgy hallottam, nem az a lány voltál, aki mindig is irodalomszakra vágyott. A te utad sokkal összetettebb volt, ha jól tudom, a szabad bölcsészet felől közelítettél az irodalomhoz. Mesélnél erről?
Igen, valóban szabad bölcsészetre felvételiztem 2007-ben, rögtön a gimi után. Úgy emlékszem, ez két dolog miatt alakult így: az egyik ok a középiskolai magyartanárom egy
legyintő félmondata volt, hogy „áh, csak magyar szakra ne menjetek!”.
Mindig is a magyarórák érdekeltek legjobban, sokat is olvastam, szóval azt tudtam, hogy bölcsész irányban szeretnék orientálódni, de a környezetemben nem igazán voltak erre minták: nem voltak bölcsész ismerőseim, és a kőszegi gimnázium, ahová jártam, sem humán beállítottságú iskola volt. Emiatt nyomott olyan sokat a latban, amikor a magyartanárom kifejtette, hogy magyar szakra nem érdemes menni. Azt mondjuk nem mondta, hogy a szabad bölcsészetet is kerüljük el, de utólag visszatekintve szerintem csak azért nem, mert annak a létezéséről valószínűleg nem is tudott. A másik ok, ami közrejátszott a választásnál, bevallom, az volt, hogy én ilyen tipikus stréber jó tanuló voltam a gimiben, és hát a szabad bölcsészetnél magasabb volt a ponthatár, mint a magyar szaknál. Úgyhogy középiskolás fejjel azt gondoltam, az biztos sokkal különlegesebb lehet.
És különlegesebb lett?
Voltak nagyon jó dolgok a szabad bölcsészetben, az ott kapott általánosabb bölcsészalapozást (esztétikából, filozófiából, etikából, kommunikáció- és médiatudományból is voltak óráink) kifejezetten hasznosnak érzem azóta is. Viszont amikor én kezdtem az egyetemet, akkor még nagyon nagy létszámú szakok voltak, több mint százan jártunk egy évfolyamra, és az első félévben például kizárólag előadások voltak – ezt kevésbé éltem meg szerencsésnek. Kicsit elveszettnek is éreztem magam az első évben, amikor egyik tanszékhez sem kötődtünk igazán, nem volt személyes légkör, csak ültünk a C épület legfelső emeleti nagytermében, a katedrán meg állt valaki és beszélt valamiről. De a második évtől már sokkal jobb lett, amikor esztétikára szakosodtam, az ottani barátságos tanszéki közeget nagyon szerettem. Az esztétika mellé választottam végül minor szakként a magyart, ami utólag azért is jó döntésnek bizonyult, mert az elméletközpontúbb szabad bölcsészet mellett erősebb történeti szemléletet is adott. A BA után pedig elvégeztem a magyar és az esztétika mesterképzést is. Az MA-s évek alatt kezdtem intenzívebb szakmai-egyetemi életet élni, leginkább azzal, hogy tagja lettem a Kerényi Károly Szakkollégiumnak.
A Kerényi nagyon fontos tudományos és baráti közösséget jelentett számomra, illetve jelent a mai napig is, mert a kerényis baráti háló azóta is része a mindennapjaimnak.
Mikor döntötted el, hogy jelentkezel PhD-ra? Ez a tudományos közeg volt az, ami a doktori képzés felé terelt?
Igen, a Kerényi volt az, aminek a keretein belül ki lehetett próbálni a tudományos életet, TDK-kra és más konferenciákra is rendszeresen jártunk például. Szerettem ezt a létmódot, ugyanakkor volt bennem bizonytalanság is, hogy az MA-képzés után mihez szeretnék kezdeni, jelentkezzek-e doktorira vagy sem. Utólag visszatekintve már persze az addigiakból logikusan következő folytatásnak tűnik, hogy végül rögtön MA után felvételiztem, de akkor inkább tépelődéssel teli időszakként éltem meg, nem pedig úgy, hogy tudatosan és célirányosan készültem volna a doktorira. Azért is voltak kétségeim, mert nem voltam egészen biztos abban, hogy milyen témában szeretném írni a doktorimat: az MA-s szakdolgozatom régi magyaros volt, egy 17. századi költővel, Gyöngyösi Istvánnal foglalkozott, közben viszont a klasszikus magyar irodalom kérdései is egyre inkább érdekelni kezdtek. A PhD-dolgozatom végül úgy alakult, hogy az első része megmaradt a régi magyarnál, Gyöngyösi István Márssal társolkodó Murányi Vénus című művének történeti kontextusával foglalkozik, a második része viszont a Murányi Vénusban megörökített történet 19. századi feldolgozásait vizsgálja, például Kisfaludy Károly, Arany János, Jókai Mór feldolgozásait.
Gyöngyösi-ügyben egyébként az utóbbi pár évben váratlan fordulatokat vett a kutatás, abban az időszakban, amikor a disszertáción dolgoztam, történészek kiderítették például, hogy
több Gyöngyösi István is élt a 17. században, és mindaddig a többi Gyöngyösi István életrajzi elemei is belekeveredtek a költő ismert életrajzába.
Ennek azért van jelentősége irodalomtörténeti szempontból is, például mert a korábbi kép azt mutatta Gyöngyösiről, hogy protestáns volt, aki az élete vége felé katolizált, most viszont kiderült, hogy a protestáns egy másik Gyöngyösi volt, a mi költőnk viszont mindig katolikus volt – ennek pedig van jelentősége az irodalmi szövegek elemzése szempontjából is.
Említetted, hogy a disszertációdban régi magyaros és klasszikus magyar irodalmi kontextussal is foglalkoztál. Most oktatóként melyik területtel foglalkozol inkább?
Mind a kettővel. Vannak régi magyaros és klasszikus magyar irodalommal foglalkozó szemináriumaim is, de szoktam olyan órákat is tartani, amikor érintkezik a kettő. Például, egy kérdéskör kapcsán megnézzük, hogy hogyan gondolkoztak róla a régi magyar irodalomban és hogyan a későbbi korokban. Ebben a félévben tartok például egy olyan kurzust, ahol a (mű)fordítás története a téma: elindulunk a Biblia-fordításoktól, majd beszélünk a felvilágosodás fordításelméleti vitáiról, például Batsányi János és Kazinczy Ferenc kapcsán, a kurzus vége pedig a nyugatos fordítói gyakorlat elemzése lesz. Szóval arra keressük a választ, hogy a régiségtől a 20. század elejéig milyen elméleti gondolkodás volt a fordításról, és milyen fordítói gyakorlatok működtek. Azt hiszem, ez tényleg a disszertációmból fakad, hogy
szeretek olyan órákat tartani, amelyek történetileg szélesebb rálátást nyújtanak egy-egy részproblémára.
Mi áll hozzád közelebb, a kutatói életmód vagy a tanítás?
A kutatói élet most kicsit háttérbe került, mióta elkezdtem tanítani, az órákra készülés elég sok időt elvesz. Ugyanakkor nehezített is volt az oktatói terep, 2020 februárjában kezdtem el tanítani, majd másfél hónap múlva kitört a covid és az online oktatás. Igazából kutatni és tanítani is szeretek, most persze az utóbbi jelenti a nagyobb kihívást. Azon azért még dolgoznom kell, hogy a kettőt megfelelőképp egyensúlyba tudjam hozni, és mindkettőt párhuzamosan műveljem.
Mivel időmilliomos vagy, mindezek mellett még szerkesztőként is dolgozol. Hogy fér bele mindez a 24 órába? Hogyan jött az életedbe a szerkesztés?
Még az esztétika szakon volt egy olyan kurzus, amelynek a keretében a város valamelyik kulturális intézményéhez kellett menni gyakorlatra. Én és pár szaktársam a Jelenkor folyóiratot választottuk, így kerültem kapcsolatba a lappal. A gyakornoki idő után is közel maradtam a Jelenkorhoz, tartottuk a kapcsolatot a szerkesztőkkel, megjelent néhány kritikám is, majd 2018-ban kerültem oda szerkesztőnek, Mohácsi Balázzsal együtt, miután Szolláth Dávid eljött a laptól – ez már a doktoris évek után volt. De tavaly óta már nem dolgozom ott. Amikor elkezdtem tanítani az egyetemen, egy ideig úgy voltam vele, hogy tudom párhuzamosan csinálni a kettőt, de aztán egyre világosabban látszott, hogy ez hosszú távon nem lesz tartható, végül körülbelül egy éve elbúcsúztam a Jelenkortól. Az is szerepet játszott a döntésemben, hogy
amikor feltettem magamnak a kérdést, mi érdekel jobban: a kortárs irodalom vagy az irodalomtörténet, akkor egyre határozottabban éreztem, hogy inkább az utóbbi.
Ami miatt viszont mégiscsak lehet azt állítani jelen időben is, hogy szerkesztőként is dolgozom, az a Verso folyóirat, amelyet 2018-ban alapítottunk a tanszéken. Ez tudományos szövegeket közöl a régi és a klasszikus irodalom területéről, így közelebb van az egyetemi tevékenységeimhez, ugyanakkor terepet nyújt arra, hogy szerkesztőként szövegekkel molyoljak, amit alapvetően szeretek.
Hol látod magad 5 év múlva? Mivel szeretnél foglalkozni? Tanítani fogsz még?
Ha abból indulok ki, hogy az elmúlt öt évben milyen sok minden változott körülöttem, akkor nehéz erre válaszolni. De arra is hajlok, hogy Szerb Antalnak igaza van, amikor arról ír, hogy az ember előtt fiatalabb korában még sok szereplehetőség áll, de aztán amikor dönt az egyik mellett, onnantól a szerep „befelé kérgesedik”, és a kor előrehaladtával egyre inkább a választott társadalmi szerep, hivatás határozza meg az ént. Szóval nem tudom, lehet, hogy már elkezdtem kérgesedni, mindenesetre most azt gondolom, hogy igen, öt év múlva is ugyanazokkal a dolgokkal szeretnék bíbelődni, mint amelyekkel mostanában.
