A háborús nemi erőszak narratíváját Sántha István antropológus és Ritter György történész doktorandusz vizsgálta az Eltérülő nemiség előadássorozaton szeptember 28-29-én a Civil Közösségek Házában.
A keleti front 1944-ben érte el Magyarországot. A szövetségesként érkező német csapatok, majd a Vörös Hadsereg is olyan mély sebeket hagyott a civil lakosságon, hogy hegeit a ma élő generációk is magukon viselik.
Míg a megdöbbentő német adatok már beépültek a történelmi tudatba, a magyarországi kutatások még gyerekcipőben járnak. Ennek egyik oka, hogy bár 50 – 200.000-re tehető az esetek száma, csak néhány kórházi feljegyzés tanúskodik róluk, a többit az emberek emlékezete őrzi. A másik ok, hogy nálunk “a hallgatás maga vált történelmi ténnyé.”
A bevonuló csapatok által elkövetett nemi erőszakot kollektív csend veszi körül.
A szégyen, ha túlélhető is volt, elmesélhető nem.
De a hatalom nem is engedte volna, hogy megszólaljanak; a korban nem lehetett kimondani, hogy a szovjetek pár éves kislányoktól, terhes nőkön át öregasszonyokig, de akár fiúkig mindenkit meggyaláztak, aki elébük került.
A megkérdezettek nagy része látott szexuális bűncselekményt (Ritter György szemtanúi átlagosan 11 (!) évesek voltak, vagyis a legtöbbjüknek saját rokonaik megbecstelenítését kellett végignézniük), és még többen hallottak róla. Az elmondottak alapján a nők megpróbálták kibeszélni a megrázkódtatást, de a férfiak visszaérkezése után többet nem esett szó ilyesmiről, így kollektív trauma, sorsközösség nem alakult ki.
Az elbeszélések szikárságában mintha az a szabály érvényesülne, hogy ami egy levegővel kimondható, az nem történt meg:
„Két unokatestvéremet erőszakolták meg. Az egyik 14, a másik 16 éves volt.”
„Erőszakoltak-e? Hogyne. Az én édesanyámat is elkapták. De erről nem akarok beszélni.”
Sántha István arról számolt be, hogy a többször elmeséltetett történetekben az események az egyes alkalmakkor teljesen másképp jelentek meg.
Az elhallgatott részek csak érzékelhetőek: fehér tintával íródtak a papírra.
Egyetlen interjúalany sem volt bevallottan áldozat, míg mindegyikük többeket ismert, akiket oroszok hívtak el „krumplit pucolni.”
A háborúk civil hősei azok a nők, akik felajánlották magukat a tisztnek, cserébe hozzátartozóik vagy a társasház sérthetetlenségéért. Sajnos visszatértükkor sok esetben éppen a megmentett közösség bélyegezte őket prostituáltnak.
Az abortusztilalom feloldásra került ebben az időben, mely hozzájárulhatott az abortuszpolitika későbbi liberalizálásához. Az állam vállalta „az ország területén történt átvonulás és az azt követő általános zűrzavart követően” született gyermekek gondozását, valamint intézményes küzdelem kezdődött a nemi betegségek ellen, de mivel a szovjetek megszállóként érkeztek, a magyar hatóságok tehetetlenek voltak, jogorvoslati fórum nem jöhetett létre: a bűnök a legtöbb esetben büntetlenek maradtak.
Rendező:
https://www.facebook.com/ptekvkk/?fref=ts
https://www.facebook.com/P%C3%A9cs-decentrum-Kultur%C3%A1lis-Egyes%C3%BClet-176576509057978/?fref=ts
Ajánló:
