Volt egy osztályfőnököm. Hívjuk O.-nak. Nem értett a munkájához. Legalábbis a kínkeserves részéhez biztosan nem. Első osztálytól negyedikig velünk volt. Igyekezett a legkülönbözőbb módokon porig alázni mindenkit, akin a gyengeség, vagy a kirekesztettség jeleit észlelte. Én állandóan elkéstem a legkülönfélébb iskolai ünnepségekről. Először csak véletlenül, később már tudatosan. Szegénynek mindig habzott a szája. Egyszer még anyámat is emlegette. Azt az embert, aki annak idején, amikor első osztályba indultam, leült velem és elmondta, mire számítsak. Elmondta, hogy lesznek, akik majd bántani, zrikálni, vagy megalázni akarnak. Elmondta, hogy mit kell tennem. Tudtam, hogy nem alázkodhatok meg, és hogy lesz idő, amikor akár az ökleimre is szükségem lehet, de ami a legfontosabb: a pofámra. Amit ki kell nyitnom és meg kell védenem magam, ha igazságtalanság ér engem vagy másokat.
Eleinte nehézkesen ment, bele kellett tanulnom, mint első sittesnek a börtönéletbe. Kivárásra játszottam, ami így visszatekintve azt kell, mondjam, be is jött. Az Általános Iskolában töltött éveim alatt szinte minden körülöttem lévő tudta, hogy nem tudnak megtörni, sem a tanárok, sem a diáktársaim, és persze azt is, hogy ha úgy érzem, ki kell állnom értük, megteszem, még azokért is, akik nem éppen a csókosaim. Az igazat megvallva nem éreztem ott jól magam, inkább csak egy-egy pillanat volt, amit szívesen újraélnék, meg egy pár, amit soha többé. Az egyik akkori osztálytársam, Cs. egy saroknyira lakott tőlünk. Kicsit izgága gyerek volt, mondhatnánk, hogy problémás. Apa nélkül nőtt fel, a faterja megpattant. Az egyik tanórán, azt hiszem nyelvtanon, maga alá hugyozott.
Stresszes napja volt, ahogy sokan másoknak. Gondoljatok csak bele. Egy tizenegy-két éves gyereknek stresszes napja van az iskolában? A szorongástól maga alá hugyozik. Akkoriban így láttam a tanáraimat. Felsősként ötödik és hatodik között olyan tanárom is akadt, aki a menzán addig ült mellettem, ameddig meg nem ettem a tejbedarát. Görnyedtem, zokogtam az állott massza fölött, a gyomrom másodpercenként fordult egyet, öklendeznem kellett már az étel szagától is. Csak abban bíztam, hogy becsengetnek, és visszaenged az osztályomhoz. Nem tette. Ott ültünk ketten a síri csendben, amit a néha feltörő öklendezésem és sírásom tört meg, és vártunk. Ő énrám, én arra, mikor szabadulok meg végre tőle. A becsengetés után húsz perccel elzavart a tantermünkbe. A tejbedarától a mai napig kiráz a hideg. A történelemtanárokkal sikerült többször is ráfáznom.
A hetedikes tanárom B. az ebédlőben egyszer annyira megtépte a fülemet valami piszlicsáré csibészség miatt, hogy úgy maradt. Azóta ferde a bal fülem. Az eset után a fiú WC tükrében vettem észre a furcsaságot, emlékszem, akkor azt gondoltam, pár napon belül biztosan visszaáll a helyére. Sajnos, ez a mai napig nem történt meg.
Miután beléptem a pécsi Mandulafa Waldorf Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola kapuin, hogy elkészítsem a „Nem csomagoljuk be a gyereket…” című interjút, körülbelül 10 perc alatt eloszlottak a kételyeim azzal a vélekedéssel kapcsolatban, hogy ezek az intézmények „burokban” nevelik a diákjaikat. Beszélgetnek velük. Órán és órán kívül is. Ismerős? Tegyük kezünket a szívünkre… Persze biztosan mindenkinek akad egy szívet melengető történet a tarsolyában a tanárról, aki egy keserű nap után leszólította az egyszeri diákot a folyosón és elbeszélgetett vele a problémáiról, lelkivilágáról, megpróbáltatásokról, szorongásról, félelmekről.
Csepp a tengerben… A Mandulafánál ez mindennapos, bevett szokás, melynek eredményeképp a diákok nyitottak, sőt mi több magabiztosak, mernek hibázni, önálló véleményt alkotni, s kiállni gondolataik mellett. Mi ez, ha nem az a fajta mentalitás és szemlélet, amelyre a nagybetűs életben szükség van? Mosolygó diákok hada fogadott az órákon és a szünetekben egyaránt. Nincs bennük félelem, nincs bizonytalanság. Ha arra gondolok, hogy az általános iskolai alsó tagozatos éveim alatt, nyugtatót kellett szednem, hogy el bírjam viselni az engem körülvevő légkört egy izzadtság- és megaláztatás-szagú matematika órán 10 évesen, nem lepődöm meg, hogy miért vettük tervbe a párommal, hogy a leendő gyermekeinket Waldorf iskolába járassuk. Mert a gyerek nem felejt.
Pedagógiai kérdésekben írt további anyagaink:
Morzsák Homérosz asztaláról - interjú Pethőné Nagy Csillával
