close
CímlapEgyetemi életMűvészet és kihívások

Művészet és kihívások

Az év vezetőtanára cím díjazottja 2020-ban Eszteri Zsolt, a PTE Gyakorló Általános Iskola, Gimnázium és Óvoda 1. Számú Általános Iskola vezetőtanára.

Azt olvastam, hogy eredetileg mérnökként végzett.
A tanári pálya nem szerepelt a pályaképeim között, de valahogy idekeveredtem. Az Iparművészetire szerettem volna menni, de abban az időben az zárt lehetőség volt, mindössze néhány embert vettek fel évente. Mivel mindenáron művészettel szerettem volna foglalkozni, a földrajz-rajz szak egyértelmű volt. A Janus Pannonius Tudományegyetemen végeztem tanárként. Nem azzal a szándékkal kezdtem el, hogy tanítani fogok, de valahogy közben jött meg az étvágyam, de azt gondoltam, érdemes megpróbálni, mert ez egy különleges pálya. Tanítani kezdtem, de szerettem volna továbbképezni magam, és mivel Horváth Dénes tanárom és atyai jóbarátom bevezetett a színek világába, és színdinamikával foglalkoztunk jelentkeztem és, elvégeztem egy szín- és formatervező szakot, másoddiplomásként a BME-en.

Olyan mintha egyre erősebb hangsúlyt kapna az életünkben a vizualitás. Van-e emiatt, ezzel kapcsolatban bármilyen változás a diákjaiban?
Azt gondolom, hogy az életünkben a vizualitás alkalmazott része valóban nagyon erős. De a tudásunk még messze mögötte kullog, nem csak diszciplinárisan, hanem úgy gondolom, hogy

az esztétikai érzékünk is messze van attól, ahol lehetne.

Valószínűleg más tantárgyakat oktató kollégáim is hasonlókat mondanának, mint amit most én: az utóbbi években az óraszámok csökkenése igen komolyan visszavetette a művészetre fordítható idő arányát, még az alapképzésben is. Felgyorsult a világ, és egyszerűen bele vagyunk kényszerülve ezekbe az alkalmazói helyzetekbe, de a lehetőségeinkhez képest a tudásunk aszinkron.

Módszertani értelemben mennyire jelent kihívást művészeti tárgyat tanítani?
A módszerrel kapcsolatban meggyőződésem, hogy nincsenek standardok. Mert ahányféle az alapműveltség, ahányféle a személyiség, annyiféle alapról kell indulnunk, és annyiféleképpen kell érzékeny pedagógiai stratégiát választani. Érdekes volt megfigyelni például, hogyan szorította háttérbe a koronavírus-járvány az eddig favorizált csoportmunkákat. Nincs egyetlen módszer. Azt gondolom, a tanárság egyik legfontosabb kritériuma, hogy e hivatás művelőjének sokféleképpen kell tudnia alkalmazkodni.

Van még egy fontos problémakör, ami engem talán már kevésbé fog zavarni, de az biztos, hogy a következő generációkat markánsan érinti majd. Ez az, hogy nincs arra vonatkozóan semmiféle tudásunk, hogy 20 vagy 25 év múlva mi lesz igazán fontos. Nagy ütemben haladunk előre, a pedagógiai módszereink és stratégiáink pedig csak araszolnak. Húsz éve van internet, de ki gondolta volna az indulásakor, hogy mindenki okostelefont hord majd a zsebében, és azok a tudások, amelyek két évtizede mondjuk egy könyvtárban vagy néhány ember polcán voltak csak hozzáférhetők, ma szinte bárkinek a rendelkezésére állhatnak. Ebben a helyzetben azt gondolom, hogy készségeket, képességeket lehet csak fejleszteni, és mellette közösséget kell építeni.

Egyedül a jó közösségek, készségek és képességek révén remélhetjük, hogy 20 év múlva a tanítványaink tudnak majd valamilyen választ adni az adott kor kihívásaira.

Úgy tudom, nagyon szeret találkozni volt hallgatóival… Ki tudna emelni valakit vagy valakiket, akikre nagyon büszke?
Kérdés, hogy legyen-e az embernek kedvenc tanítványa. Egy közösségben mindig érdekesek azok, akik a periférián vannak, vagy azért, mert tehetségesek, vagy azért, mert fel kell zárkóztatni őket. És van a többség, az együttműködők, a jó diákok. De egyik csoportból sem tudok kiválasztani neveket, de ha szembejönnek az utcán, mindig megismerem őket. Jó érzés akár 25 év után találkozni, főleg, ha egy kisgyerekkel az oldalán sétálgat az illető és bemutatja a családját, elmondja, hogy éppen hol tart. Vannak olyan tanítványaim, akik komolyan megállták a helyüket a nagyvilágban, akár művészeti területen is ott vannak az élen. Vannak, akiknek a sors úgy hozta, hogy egy családdal és egy tisztességes szakmával boldogulva élnek -  úgy gondolom, arra ugyanúgy büszkének kell lenni. Olyan hosszú idő után, mint amit a pályán töltöttem, úgy gondolom, hogy sokfélék a volt tanítványok, növendékek. Van, akit tanítottam általános iskolában, középiskolában és egyetemen is - nagyon érdekes ebből a  szempontból a szakmám, mert mindhárom szinten lehetőségem volt kipróbálni a tudásomat és magamat.

A tanítás mellett sem adta fel, hogy fessen.
Elsősorban festőnek tartom magam. Amikor a pedagógiáról kérdeznek, mindig el is mondom, hogy

festő vagyok, aki tanít is.

Külföldi kiállításaimon tapasztaltam, hogy festőművészként vagy grafikus művészként kezeltek, és amikor megtudták, hogy mellette tanítok is, mindig mintha emelkedtem volna a szemükben, mert ez különleges státuszt jelent. Azt nem tudom, hogyan lehetne a művészetet tanítani anélkül, hogy valaki művelné. Elképzelhető, hogy lehetséges, de ezt én nem próbáltam. A tanítás mesterségéhez sok minden szükséges - például érzékenység, alázat, fegyelem - de el lehet sajátítani. A művészetre viszont születni kell. Tudóssá, tanárrá lehet képezni embereket, de tehetségessé nem - ez vagy van, vagy nincs. Azt gondolom, hogy ha valaki rátalál egy olyan mesterségre vagy olyan képességre, amihez tehetsége is van, azt kutya kötelessége művelni is, továbbadni is. A törekvés a fontos, hogy az ember a lehetőségeihez képest próbálja kamatoztatni a képességeit - a pedagógiában ugyanúgy, mint a művészetben.

Rákerestem Önre a neten, és egy képet láttam, ami elképesztően gyönyörű színei vannak, ez az Ablak. Mik a kedvenc műfajai? Inkább grafika?
Határterület, alapvetően a festészet és a grafika az, amit művelek, mindkét műfaj technikáit használom, és sokszor keverem is. Pályámat tekintve grafikusként indultam, és amikor a műegyetemre kerültem, ott olyan nagy szerencsém volt, hogy a Párizsból frissen hazatérő Konok Tamás volt a mesterem. Akkoriban még kerestem az utamat, és a korábbi tanáraim, de Konok Tamás is - akit atyai mesteremnek tekintek - nagy szerepe volt abban, hogyan látom a világot és hogyan festek, gondolkodom és élek.

Mi a kedvenc színe?
Nincs ilyen. Gyerekkoromban nagyon szerettem a narancssárgákat és a kékeket.  Aztán a különböző életszakaszok hoznak súlyokat is, könnyedségeket, levegőt is az ember életébe, úgy hogy ez nagyon változik. Azt a fajta alkotó folyamatot próbálom megvalósítani, ami nem statikus: mindig valamiféle interakció van köztem és a világ, köztem és az emberek között. Most is egy kiállításra készülök (ami novemberben lesz a Zarándok Galériában - a szerk.) - és ahogy visszanéztem a néhány évvel korábbi anyagaimra, mindig látok változásokat, amik számomra is nagy tanulságok. Az ablak visszatérő motívum nálam, egyébként Matisse vagy Motherwell is kötődött ehhez a témához. Úgy érzem, hogy

a kint és a bent köztiség különleges állapotot képvisel a számomra,

az ablak ürügy ennek megjelenítésére.

A festményeiket megálmodja, vagy a vásznon alakítja ki?
Különböző stratégiák vannak: van, ami ösztönös és expresszív, és van, ami inkább az impresszióra, a benyomásra épít. Én a harmadikat gondolnám magaménak, konstruktív szellem vagyok, és - a kultúrtörténetre visszatekintve - a konstruktivitás mindig meg tudott újulni. Nem az ösztönből, hanem a gondolatból való építkezés itt a domináns, az impresszióból a színt hozom át, így a klasszikus festőiség is része a műveimnek.

Miért fontos a művészettel foglalkozni ma Magyarországon?
Két dologgal érdemes foglalkozni: tudománnyal és művészettel. Pascal azt mondta, gondolkodó nádszálak vagyunk. Egy nádszál jelentéktelen kis valami az univerzumhoz képest. De gondolkodók is vagyunk, tehát tudjuk, hogy létezik ez az univerzum, vagyis érdemes a művészeten és a tudományon keresztül kutatni ennek a szerkezetét, értelmét, célját. Azt gondolom, hogy ez a két terület az, ami alapvetően arról szól, hogy az ember megpróbálja megérteni önmagát és a világot, amibe született. Másfelől pedig meggyőződésem, hogy

semmi másért nem élünk a világon, csak azért, mert van benne szépség - különben mi értelme lenne az egésznek?

Harka Éva

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni