Mindössze nyolc éve alakult a Vígkarma nevű társulat - saját meghatározásban “színházi laboratórium” -, mely a Debreceni Egyetemi Színház keretei között alkot. A Janus Fesztiválra a The Universal című darabbal érkeztek, amit június 18-án este adtak elő a JESz-ben, angolul. David Ives All in timing című hat egyfelvonásos komédiájából mutattak be négyet, Szurdoki Péter rendezésében.
A háttér egy nagy tábla volt - ami egyben keretbe is rendezte a nézőket: Tom éttermének a kirakatából bámultunk ki mindannyian. A menü mellett kezdetben furcsa, majd a darab folyamán értelmet nyert feliratokat bámulunk: David Ives négy jelenetének a címei voltak olvashatók. Ötletes, hogy a szkeccsek közti váltást az éppen véget ért jelenet címének törlésével is jelezték.
A függöny mögül begördült a lány (Barta Viola) erre a zenére - mozgásában a Twin Peaks minden groteszk furcsasága és sejtelmessége - majd mint akit a dallam rángatott oda, lerogy az egyik asztalhoz. Az író (Szabó Dániel) a háttérből figyel, írógépe mögül, aztán a színtérre gördülő fiút (Marton Sándor)
életre gépeli.
A szöveg valami elképesztő leleménnyel járja körül az írás, olvasás, befogadás, irodalom, kommunikáció, nyelv és annak alkalmazhatóságának kérdéskörét. Az írógép zseniális metafora erre, és a négy jelenetet is ez, illetve a háttérben a szálakat mozgató író karaktere fogja össze.
Az első részben az alkotó még a lehetséges szövegvariációkkal is eljátszik, egyszerűen úgy, hogy - és ilyenkor az írógép csönget egy kicsit - új sort kezd. Ez a csilingelő hang és a fénytechnikusnak szóló csettintések a fordulatokra
kondicionálták a nézőt: kutyusokként figyeltük, mikor dobnak nekünk valami újat.
Az első jelenet szinte minden lehetséges rossz forgatókönyvet körbejár, ami csak egy egymás mellé fújt fiú és lány között lezajlódhat. Mulatságos, de bizony még megírni is komoly erőfeszítés hogy eljussanak egy szirupos-romantikus happyend-ig. Addig pedig újra és újra és újra elkezdi a párbeszédet, egyes fordulópontoknál megragad, újraosztja a szerepeket - mennyire mást jelent ugyanaz a másik szájából! -, kicserél egy-egy jelzőt vagy igét, vagy egyszerűen csak poénkodik.
Egyedül a zenékkel utalnak arra, hogy a darab a kilencvenes években íródott, bevallom, jelentős dallamtapadást okoztak. Biztos, hogy valamennyire aktualizálni kellett a szöveget is - például, amikor a lány előre elképzeli, hogy a fiú azzal akarja felszedni, hogy előfizetett a Disney+-ra, többen jót röhögtünk.
Vált a szín, a szereplők egyszercsak
átlényegülnek gépelő majmokká,
akiknek az lenne a feladatuk, hogy a véletlen betűkombinációkból egyszercsak összehozzák a Hamletet. Ez az ún. végtelenmajom-tétel, amit bizonyítaniuk kellene. Pedig nem is majmok, hanem Kafka (Marton Sándor), Milton (Szabó Dániel) és Swift (Szurdoki Péter) ülnek előttünk!
Amit a három karakter az írógépeikkel és a székeikkel művelt egymással párhuzamosan, azt csak a színpad egészét egyszerre figyelve lehetett követni - olyan jelenet ez, amit
legszívesebben azonnal újra megnéztem volna,
olyan vicces volt minden nüasznyi mozdulat, és minden félmondatban volt egy, az irodalomra kikacsintó bonmot.
A párbeszédet áthatják az világirodalmi és kortárs irodalmi idézetek, dalszövegek, még van egy beszólás, aztán reklám a Northwestern University-nek is, ahol Ives végzett. Felmerül egy csomó kérdés: nem hülyeség ez az egész? Miért pont a Hamlet? Most megfigyelik őket vagy nem? A három majom lázadása a doktornő (Barta Viola) ellen még a Dürrenmatti tudós-triászt (Newton, Einstein, Möbius) is eszembe juttatta. A majmok a maguk módján próbálják túlélni a helyzetet - természetesen Swift az, aki lázadást szít, és nem is válogatna az eszközökben. Közben Kafka TÉNYLEG elkezdi gépelni a Hamletet.
A harmadik jelenet az univerzális nyelv kérdését járja körbe, ami a darabban az unamunda, ami egy, az angolon alapuló haladzsanyelv, sok-sok ismert név kifacsarásával.
“Ha lenne egy univerzális nyelv (looniversahl linkwa), soha senki sem lenne magányos (lornly), hiszen mindenki gond nélkül megértené (badaba) a másikat” - lelkesedik a nyelvtanuló lány (Barta Viola). Aztán persze kiderül, hogy
az univerzális nyelv csak egy átverés. Hacsak…. nem tanuljuk meg mind.
A megnevezehetetlenről szól a Phildalphia című jelenet: azt mind tudjuk, hogy vannak olyan érzések, fogalmak, helyzetek, melyekre egyszerűen nincs megfelelő szavunk. Az egyik kedvencem ezzel kapcsolatban Douglas Adams McKeen nevű karaktere, aki nem tudja, hogy esőisten, de ebből fakadóan folyton zuhog ott, ahol van - és beszámozza az esőfajtákat, hogy meg tudja nevezni őket. Nos, Philadelphia az, amikor nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk, amikor a dolgok nem sikerülnek. És természetesen vannak ellentettjei is.
A nyelv, a kimondott szó határozza meg, hol vagyunk és megkapjuk-e azt, amit akarunk. Mind a
nyelv(eink) rabszolgái vagyunk, avatárjaikként rángatnak minket.
Megrázó felismerés annak ellenére, mennyit nevettem!
A négy egymás nélkül is működőképes jelenetet egy elegáns húzás foglalja keretbe: a pincérnő az asztalhoz ül, és egy csengetésre ott tartunk, ahol az első jelenet végén: a fiú és a lány a happyend kapujában feledkeznek egymásba.
Fantasztikus előadás volt, csak annyit mondhatok:
A platz! Corngranulations!
