Nem lövök le poént, úgyhogy ne számítson senki arra, hogy röviden elmesélem Havasréti József Űrérzékeny lelkek című regényének történetét, ugyanis az a határozott véleményem, hogy ezt a vaskosnak tűnő, de vastag papírlapos, idegsejtekkel díszített kötetet
el kell olvasni.
(Engem hamar magába szippantott.) Egyrészt azért, mert egy rendkívül érdekes gondolatkísérlet arról, hogy vajon milyen lehetett a drogokkal való kutatási tevékenység és/vagy érintkezés Magyarországon a szocialista éra alatt. A korszakra jellemző hangulat, zenék adják meg az alaphangulatot. Sőt, bútor-leírások is: ha besétálunk egy régi épületben működő közhivatalba, elvétve még láthatunk például olyan szekrényeket, melyeket Havasréti leír (nekem be is ugrott pár kivágott hátú, ragasztott lapokból összeállított, nyikorgó ajtajú, megsárgult darab egy-egy folyosón). A történet maga egyfelől tehát felfogható úgy, mint a „pszichotróp növények művelődéstörténete”, egyfajta pszichofarmakológia-történet, vagyis annak vizsgálata, hogyan hat a vegyszerek használata az emberi lélekre. Mindez kiegészül azzal, hogy milyen hatással van ez a kisemberekre (egy Szabóra vagy Fényesre például) akkor, amikor a hidegháborúban a drogokat a hatalom felügyeli. Sőt, akár felhasználja azokat a vallatásban vagy akár a másik zóna vagy oldal szándékainak kiderítésében -
„okkult kémek”
Úgy gondolom, ha angolul megjelenne ez a regény (jelenjen!), az otthonosság helyett borzongató egzotikumot jelenthetne a „másik”, nyugati oldal olvasóinak.
Levelek, kéziratok, katalógusok, füzetek, jegyeztek és jegyzőkönyvek kerülnek elő, égetődnek és ásódnak el a szövegben. Vagy éppen megeszik őket. („Elvettem az angyal kezéből a könyvecskét, és lenyeltem. A szám édes lett tőle, mint a méz.”)A (feltehető) szerzők és az olvasók/írók egymásra és önmagukra is reflektálnak: „Óvatosan végigsimított a borító lila csíkján. A könyv teste olyan volt, mint a szerzőé: gyűrött és rossz szagú. Gyanús. De jól ír. Sőt, jobban, mint én. Vagyis jobb, mint az, aki valaha voltam.
Hidegháborús regény, paranoia, drogok,
zónák, ügynökök, rovarszörnyek.” – jelenti ki egyikük.
Amikor azt mondom: kábítószerek és hatásaik, azonnal beugorhat egy csomó könyv/film/zene. A könyv egyik erőssége az, hogy alaposan körbejárja, és okosan illeszkedik az ehhez kapcsolódó kánon a szerző szerint főbb darabjaihoz. Mindez nem jelenti azt, hogy az olvasó lemarad bármiről is és eredeti környezetükből kiragadva már értelmetlen idézet- és utaláshalmazokat talál, ha nem kellően olvasott mondjuk, a tudományos-fantasztikus irodalmat illetően. Ugyanakkor egyszerre otthonos és ismerős tér lesz a szöveg –
„a kozmoszcsápok összeérnek”
- és olyan szerzők felelősek ezért az érzésért, mint Stanislaw Lem, William S. Burrouhs, Frank Herbert, Johann Georg Hamann, Aldous Huxley, Flaubert, Capek, P.K. Dick, Stephen King (akinek a könyvei az egyik szereplő szerint olyanok, mint „valami nagyon finom méreg”), Pynchon, Gide, Pound, Eliot, Barthes, Hajas Tibor vagy Dante. A mű központjában álló drog elnevezését is Burroughs-tól veszi át a szerző: „A fekete hús olyan, mint a romlott sajt: ellenállhatatlanul ízletes, és olyan émelyítő, hogy aki eszi, az egyszerre zabál és okád, s megint csak zabál, a végkimerülésig.” – áll az eredeti szövegben. Közös referenciakeretet jelenthetnek a futólag vagy részleteiben említett filmek is (Hidegvérrel, X akták, a Csillagok háborúja, Különvélemény, Solaris, Változó állapotok, A fehér féreg búvóhelye, Dűne).
Az asszociációkat tovább fokozza egy újabb érzékszervi hatás: a szaglás. Szagos-illatos könyv ez, a dohtól a fülledt párán át a hamutartó szagáig is sok minden keveredik a levegőben -
„Egy szag jóslata az, amit érzek”
-a legfurább és a legjellegzetesebb mind közül egyértelműen a gombaszag. Ezek a nehezen körülírható, meghatározhatatlan, kósza megérzéseket kiváltó illatok újabb dimenziót nyitnak a regényben. (A Tudásközpont-beli Űrérzékeny lelkek-nek egyébként jelenleg még friss fűrészpor szaga van.)
A kötetet átitatja a zene, ahogy olvastam, azon kaptam magam, hogy különböző David Bowie-számok járnak a fejemben, aki egyébként teljesen úgy néz ki, „mint akit most dobtak le egy űrhajóról”. Az űrzene nem feltétlenül lebegős témákat és éteri dallamokat jelent: az univerzum ropog, dübörög, sistereg, süvít, kanyarog, zakatol és lüktet. A könyv alapján összeállítottam egy soundtracket,
„nesze, nyeld le.”
