Csajkovszkij A Hattyúk tava c. balettje talán a balettirodalom legtöbbet játszott darabja, egy orosz népmese a történet alapja, szerepel benne herceg, elvarázsolt lányok (nappal hattyúk, de éjszakára visszaváltoznak emberré)… A Pécsi Nemzeti Színházban Bozsik Yvette vitte színre.
Oslóban 50 hektoliter vízben táncolják a Hattyúk tavát, Monte Carlo-ban fiúk táncolják a női szerepeket is és humoros az egész, az eredetit az orosz Bolsoj minden évben játsza, de milyen a pécsi koreográfia?
Bizonyos jelenetekben használom a klasszikus balett-koreográfia mozdulatait, de teljes más koncepcióval dolgoztam, például amennyi humort tudtam, beletettem. Megmutatom a hattyúk átváltozását, azt hogy ők tulajdonképpen szellemnők, ezt nem szokták színpadra vinni. Ez egy gótikus történet, herceggel, elvarázsolt nőkkel, egy bagoly-szárnyú szörnyeteg a gonosz...
A klasszikus balettekben nem szoktunk válaszokat kapni, a koreográfiádban kiderül hogy miért varázsolta el a bagoly-szárnyú a nőket?
A klasszikus balettben ez nem érdekes. Ott tények vannak, valaki jó vagy rossz, a Herceg pedig sodródik. Csajkovszkij írta a zenét, ő egész életében szenvedett a rejtett homoszexualitásával. A Fehér és a Fekete hattyú kettőse között ott szenved a Herceg, aki meg akar felelni a társadalmi sztereotípiának, mert neki meg kell nősülnie. Van egy anyja, aki nem engedi élni, felnőtté válni. Furcsa, hogy nem talál magának menyasszonyt, pedig a darabban is különböző nők kerül elé, de egyik sem kell neki, hanem egy furcsa hattyúhoz kezd vonzódni. De rengeteg kód van benne. Például a nőben lévő sokszínűség: a vad, a szenvedélyes, az odaadó és a szertő. A Herceg vívódása erről szól, melyiket akarja, melyik kell neki. Amikor megvan az egyik, a másikat akarja. A mai világban működik az a sztereotípia, hogy a férfiaknak mindig erősnek kell lenni. Gazdagnak, családfenntartónak… És mindig a nőket látjuk áldozatnak…
Akkor inkább a férfiak az áldozatok?
Sokszor igen. Ezt mondom úgy, hogy két kisfiam van, és hogy címkéztek engem feministának, de nem vagyok az. Több darabomban – A sárga tapétában például – megmutattam a nő szenvedését, de itt a férfi az áldozat. És a szerzőből indulok ki, mert hogyan írhatott valaki ilyen csodálatos zenét, mint Csajkovszkij? Ehhez feminitás is kell. Az én Hercegem története egy álomban zajlik, nem vadászni megy el. Az álomban ki tud teljesedni, aztán visszarángatják a valóságba. A darab utazás tudatalattiban, és a kódokat valaki vagy észreveszi benne, vagy nem.
Apropó észrevenni: sokszor hallottam már ezt a kérdést balettel kapcsolatban, hogy „mit kell látni benne”?
A férfi-nő viszonyon túl beletettem a balett nagy ellentmondását. Állandóan az utánozhatatlant próbáljuk utánozni. Ha egy balerinát spicc-cipőre raktak, akkor rögtön megpróbálták reptetni, de nem tudunk olyanok lenni, mint a madarak. A balett mégis erről szól! Egy emberi testből kivinni a természetfeletti, gyönyörű mozdulatot. Ez már-már olyan, mint a cirkuszművészet, fájdalmas, mert az az ember, aki így táncol, teljesen ki van facsarva… A balett ebből a szempontból tragikus műfaj, azt mutatja meg, hogy mik nem vagyunk. A kortárs tánchoz képest a balett nem mutatja meg a valódi életet. Beletettem a darabba állatfigurákat, amivel a madarakról sok mindent el tudunk mondani. Mi emberek csodáljuk a madarakat, közben bezárjuk, megnyúzzuk, kitömjük őket... Az ökológiai pusztulás is színre kerül, hogy az emberiség miként pusztítja el a természetet… A Herceg az álmában eljut egy természetvédelmi múzeumba és ott a vitrinben látja a lányokat a kitömött hattyúk és madarak között.
Amit te csinálsz az balett? Kortárs tánc?
Remélem, nem vagyok teljesen besorolható. Remélem, van egy saját, felismerhető stílusom. Én vagyok a Táncművészetin a Koreográfia Tanszék vezetője, és mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy próbálják meg a saját stílusukat megtalálni, nem érdekes a divat, mert különben senki nem fog emlékezni rájuk. Nehéz újat csinálni vagy megújulni újra és újra. Túl vagyok már a hatvan megvalósított koreográfián… Fontos, hogy az ember saját stílusjegye felismerhető maradjon, de az is fontos, hogy mindig meg tudjam magam lepni azzal, amit csinálok, különben nem lenne semmi értelme az egésznek. izgalmas eljönni egy másik társulattal dolgozni, ez egy tükör önmagam számára. Látom, hogy tudják elfogadni mások a stílusomat, hogy tudják megtanulni ilyen rövid idő alatt…
És mit láttál a tükörben?
Kevés időm volt, és azt tapasztaltam, hogy nagyon gyorsan megtanulták a vázat, csak utána még rengeteget alakítok – ez nehéz minden társulatnak. Nálam mindennek stimmelnie kell, a világításnak, a jelmeznek… Attól lesz szép az egész. A társulat nagyon jó, és olyan legendákkal tudok együtt dolgozni, mint Uhrik Dóra, Lovas Pál… Ez is jó érzés.
