Maksa Gyula médiakutatóvaé, a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének adjunktusával beszélgettem.
Párizsban egy ötemeletes könyvesboltban éltem meg azt, hogy egy teljes szint csak képregényekkel volt tele és hason fekve olvasták a gyerekek, fiatalok hevertek szanaszét, idősebbek is böngészték a füzeteket, könyveket. Ehhez képest mennyire más a magyar helyzet?
Ilyen képet Magyarországon nem lehetne látni, de Franciaországon túl Belgiumban, Svájcban is találhatnánk ilyen könyvesboltokat, de közkönyvtárakban is zajlanak hasonló jelenetek. Nálunk is előfordul a nagyobb könyvesboltokban néhány polcnyi képregény és vannak olvasók is, de nincsen akkora képregény-bolthálózat, mint frankofón területeken. Azt is megjegyzem, hogy a francia nyelvű képregény-ipar a legerősebb Európában. Magyarországon a 2000-es évek közepén lehetett némi fellendülést érzékelni, ekkor alakult meg a Képregénykiadók Szövetsége – ma Magyar Képregény Szövetség – újabb és újabb kiadók és kiadványok jelentek meg, fesztiválok alakultak, aztán néhány évvel később, akár a gazdasági válság hatására is, de alább hagyott a lelkesedés és nem intézményesült jobban a képregényipar és -kultúra.
Ma újra élénkülést érezhetünk a magyar képregény-kultúrában, ez elsősorban a keleti képregényvilághoz kötődik.
A japán manga, a koreai manhva az, ami újabb közönségréteget képes megszólítani.
A magyar kortárs képregény milyen?
Már a ’80-as évektől kezdve ki voltunk téve nemzetközi kulturális hatásoknak. A ’80-as években az európai – francia, olasz – képregény volt hatással ránk, a rendszerváltás után az észak-amerikai képregény-műfajok gyakoroltak nagy hatást a hazai alkotókra, a 2000-es évektől pedig a keleti típusú képregények hatását érzékeljük a fiatalabb alkotóknál. A magyar képregénynél most a legsikeresebb középgenerációba tartozó alkotók munkái, például
Gróf Balázs, Oravecz Gergely és Csordás Dániel képregényei európai és kortárs amerikai kapcsolódásokat, hatásokat egyaránt mutatnak.
Futaki Attilára is ez érvényes, ő a New York Times részére is rajzolt képregényt. A kortársakra az is jellemző, hogy többen bekapcsolódtak nemzetközi együttműködésekbe. S bár itthon nem feltétlenül a képregény a legnépszerűbb, vagy a legismertebb média, de például a szegedi Pilcz Roland egy amerikai-indiai képregény társaságnak színez. Tondora Judit számos amerikai és ausztrál kiadónak dolgozik...
Szellemileg milyen állapotban van a kortárs magyar képregény? Nagyon sokféle alkotóról beszélünk, némelyek erősen önreflektívek, mások egy-egy poénon dolgoznak…
A képregényről beszélni olyan, mintha a zenéről társalognánk. Rengeteg műfaj, regiszter van, a képregénymédia nagyon nagy változatosságot mutat. A magyar képregény, bár nem annyira elterjedt és közismert, de szintén gazdag. Vannak, akik a művész vagy szerzői képregények felé mozdultak el, és európai vagy amerikai mintákat követnek, de a keleti populáris kulturális találkozókon, az anime és mangaconokon találkozunk olyan hazai rajzolókkal, akik a japán manga stílusában hoznak létre képregényeket. A stílusokat, a műfajokat és a témákat is a sokféleség jellemzi. Továbbél a fő Kádár-kori képregényműfaj is, újabb regények képregényes adaptációi jelennek meg, jelen van a klasszikus adaptációk stílusában megalkotott történelmi képregény is – Fazekas Attila: Tűzvihar című munkáját említhetjük pár évvel ezelőttről, amely 1956-ról szól. Megjelent az önéletrajzolás mint műfaj, ami szintén egy nemzetközi tendencia – az európai és az észak-amerikai képregényben – képregény naplók, képregény riportok is vannak – utóbbinak még nincs magyarországi alkotója.
Üdítő a sokszínűség, a probléma itthon csak abban rejlik, hogy gyakran színvonalas képregények is mindössze párszáz példányban jelennek meg.
Ezek is inkább csak a gyűjtőkhöz tudnak eljutni.
Az UnivPécs ilyen szempontból érdekes számodra?
Igen, meg szoktam nézni a lapot. A comic strip a sajtó műfaja, izgalmas, változatos formában jelenik meg nálatok. Akkor alakult ki ez a műfaj, amikor a képregényes kifejezés a nagypéldányszámú nyomtatott sajtóval találkozott az előző századfordulón Észak-Amerikában, és onnan elterjedt a világ különböző részeire. Ez egy véleményműfaj a sajtóműfajok között. Szélesebb réteget szólít meg, mint egy szerzői vagy művészképregényes album. Kivételek is vannak persze, nagyon népszerű volt a világ sok országában – még Magyarországon is – Marjane Satrapi Persepolis című munkája, ami akár tekinthető művészképregénynek is.
Ki a személyes kedvenced?
Több is van. A képregény „újrafeltalálása” számomra a frankofón képregényhez kapcsolódik. 2000 körül lettem újra rendszeres képregényolvasó, és ez a frankofón képregényeknek köszönhető. Kedvelem például a svájci Zep munkáit, vannak önéletrajzi képregényei és képregényes koncerttudósításai is. Szeretem még a szintén svájci Tom Tirabosco munkáit, a francia Riad Sattouf képregényriportjait, önéletrajzi munkáit vagy a Pascal Brutal című albumsorozatát. Van egy elefántcsontparti-francia kedvencem is, Margeurite Abouet és Cément Oubrerie közös munkája, az Aya de Yopougon – jó lenne, ha egyszer ezek Magyarországon is megjelenhetnének.
