Egy pöttöm, fura, fehér sátor a pécsi Kossuth téren. A megnyitó után már nem is tűnt idegennek Pécsett, el tudnám képzelni, hogy akár ott is maradjon a tér közepén.
Bár a jurtát nem erre találták ki: az egész építmény súlya nem haladja meg a 100 kilót,
s kábé egy-másfél óra alatt össze- vagy szétszerelhető. Ez azért fontos, mert a mongolok vándoroltak, így a lehető leggyorsabban és legkönnyebben tudják biztosítani a lakhatásukat. Figyelemre méltó szerkezet ez: az oldala rácsos, s – ahogy az a bemutatón elhangzott – ezt a rácsot lejjebb is lehet engedni, így hidegebb időben még jobban szigetel.
A tetejének a közepén egy kerek lyuk van – Batbayar Zeneemyadar nagykövet elmondása szerint a kegyetlen hidegben az ezen át szűrődő árnyékokból, mint egy fura napórából meg lehet állapítani, mennyi az idő, érdemes vagy kell-e kimerészkedni a jurtából. Székeket nem használtak annak idején, hiszen a földre terített állatbőrökre, szőttesekre telepedtek le.
Körben a jurta falán festmények lógtak: a művész, Purevjav Batmyagmar elsősorban a vándorló mongolok mindennapjait mutatta be, meglepő naturalisztikussággal (vagy legalábbis békésen pisilő asszonyt vagy párzó állatokat egy falusi életet bemutató képen én még nem láttam). Batbayar Zeneemyadar nagykövet – aki egyébként kiválóan beszél magyarul - egy apró birkacsontokat rejtő csomagot is megmutatott: az eldobott csontok állásából hagyományaik szerint jósolni lehet. Nagy sor volt ott, ahol egy hallgató bárkinek a nevét papírra festette a mongol írásrendszert használva. Ezeket a betűket sajnos már nem mindenki ismeri Mongóliában, hiszen csak 1931-ig volt hivatalosan is használatban az ujgur írásrendszer egyik változata – ma cirill betűkkel írnak.
De mielőtt még az a meglepően sok ember az alacsony ajtócskán keresztül bebújt volna a jurtába, az itt tanuló mongolok különféle produkciókkal szórakoztatták azokat, akik kíváncsiak voltak a kultúrájukra. A jellegzetes mongol hangszereken túl a leginkább a mongolokra jellemző énekhangot is megmutatták: ez egy nagyon mély torokhang, s a mongolok úgy tartják, erre csak ők képesek.
Napnyugta után a nagykövet és a Pécsett tanuló mongol hallgatók bevették magukat a jurtába, s ott beszélgetek, zenéltek és énekeltek. Onnan tudom, hogy a jurta festett kis ajtaja fölött volt egy kis rés – nagyot nevettek, amikor bekukucskáltam, de kedvesen be is invitáltak: a melegsárga fényben sok, a délutánról ismerős arcot fedeztem fel, és a már említett torokhang is kevésbé volt meglepő. Abból ugyan egy kukkot sem értettem, hogy mit beszéltek, de biztonságban és otthon éreztem magam. Talán ráéreztem arra, amit a nagykövet mesélt: a mongolok számára a magyarok nem külföldiek, mert akik történelmük során jurtában laktak, mind rokonok.
