A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának polgárai ünnepi konferenciával köszöntötték Keserü Ilona festőművészt 90. születésnapja alkalmából október 9-én a Csontváry Múzeumban.
„Keserü Ilona és nagy generációja robbantotta be Pécsen a felsőfokú művészképzést a rendszerváltással egyidőben, iskolaalapító művésztanár a szó legnemesebb értelmében. Az egyetemhez és a diáksághoz való viszonya a mai napig példaként szolgál, igyekszünk felnőni a feladathoz” – volt olvasható a Közelítések egy ünnephez konferencia meghívóján. Keserü Ilona Pécsett született, 1983-tól rajzot és festészetet tanított a Janus Pannonius Tudományegyetemen, ő volt a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója. 1995-től a Művészeti Kar festészeti DLA programjának vezetője, 2003. óta a Pécsi Tudományegyetem professor emeritája, az Iparterv csoport és a Budapesti Műhely tagja.
Keserü Ilona a magyar 60-as és 70-es évek művészetének egyik legeredetibb alakja,
a hatvanas évek közepén induló neoavantgárd művészgenerációk egyik legkiemelkedőbb képviselője.
Munkáit nem csak Európában, a Velencei Biennálén, Berlinben, Prágában, Bécsben, Milánóban, Londonban mutatták be, hanem az Amerikai Egyesült Államokban és Szöulban is.
Festészetét és munkásságát számos díjjal ismerték el, 2021-ben pedig Rekonstrukció című műve bekerült a párizsi Pompidou Központ Modern Művészetek Múzeumának gyűjteményébe, mely Európa legrangosabb kortárs gyűjteménye.
A konferenciát, melynek előadásaiból, műértelmezéseiből várhatóan szakmai kötet is készül, Aknai Katalin művészettörténész és Ernszt András festőművész, a PTE Művészeti Kar oktatói nyitották meg.
Lengyel Péter szobrászművész, a PTE Művészeti Kar dékánja köszöntő beszédében rámutatott, hogy az idei év, mind Keserü Ilona, mind a Pécsi Tudományegyetem életében különleges, hiszen
a festőművész 90. születésnapját, az egyetem pedig Pécsre költözésének centenáriumát ünnepelhette idén.
Ugyanakkor megemlékezett a közelmúltban Nobel-díjjal kitüntetett Karikó Katalinról és Krausz Ferencről is, mint mondta „Hatalmas elismerés ez a magyar felsőoktatás számára is”, utalva arra, hogy mindkét szakember, nagyjából egy időben, egy olyan időszakban szerezte diplomáját, amikor a felsőoktatás számos nehézséggel nézett szembe, ugyanakkor végig rendelkezett azzal a potenciállal, hogy a nemzetközi tudományos életben is kiemelkedő teljesítményt nyújtó tudósokat adjon a világnak.
Keserü Ilona ugyancsak egy nehéz történelmi időszakban, az 1956-os forradalom drámai és tragikus eseményeit követően próbálja megtalálni saját festészetét, elszakadni az ötvenes években uralkodó lazúros-barnás olajfestészettől. A hosszú hatvanas években aztán berobbanak a színek, így ekkor végre teret nyerhetett Keserü Ilona mindaddig érezhető „színakarása” is.
Forgács Éva, művészettörténész, aki úgy fogalmazott: Keserü
képei elementáris erővel hatottak rá, amikor először találkozott velük.
Előadásában – Keserü 90 – a festőművész különböző korszakainak néhány műalkotásán keresztül járta körbe a gubanc és hullám motívumait.
Maradandóság és változás – egy találkozás, egy motívum, egy előadás címmel többlépcsős időutazásra tett kísérletet Zwickl András, művészettörténész, melynek apropója egy 2000-ben meg nem valósult előadás, melynek ürügyén a hullám motívum alakulásával foglalkozott Keserü Ilona festészetében. Az előadás az Ezüstös kép egyszerűbb hullámaitól indult, majd kitért a Közelítéseknél folyamatként megjelenő hullámokra, illetve a villányi Tapasztott formák többszörös hullámzására is.
Gálosi Adrienne, a PTE BTK Esztétika és Kulturális Tanulmányok Tanszék docense Az idő konstellációja című előadásában Keserü Ilona ’90-es évek elején készített a Pillantás az időbe című képsorozatáról beszélt. Arról, miként jelenik meg az idő ezeken a képeken; emellett igyekezett bepillantást adni az idő ábrázolásának összetettségébe. „E képek nemcsak az idő a festő által megértett természetének ábrázolásai, kevésbé azok, hanem jelenidejük intenzív sűrűsödésében azonnal, vagyis az idő egy pontszerű, kiterjedés nélküli állapotában mégis az időben terjednek ki, anakronisztikusan, Benjaminnal szólva dialektikusan megragadva azt, ami másként nem, csak képként adott számunkra” – mondta az esztéta.
„A magyar festészet történetében Csontváry az egyik legjelentősebb kolorista. A színeknek ez a kiemelt jelentősége az ő esetében azonban nemcsak domináns ábrázolási formát, hanem világnézeti tartalmat is jelent. Írásaiban a „világító színek” fogalma egyidejűleg jelöl egy sajátos színkezelési technikát, miközben ennek a technikának ismeretelméleti, valamint civilizációkritikai jelentőséget tulajdonít. Festészetének inspiráló háttereként rekonstruálható – elszórt, töredékes fogalmazványai alapján – egy olyan esztétikai színtan,
melynek legfőbb művészi ambíciója, hogy éppen a színek felfokozott energiáival lépjen túl a látszólag tisztán esztétikai látványokon”
– fogalmazott Nagy András, esztéta, muzeológus Csontváry színelmélete és festészetének recepciója az 1960-as évek magyar képzőművészetében című előadása kapcsán.
Losonczy István, festőművész: „Hiszen én is ezzel foglalkozom!” Keserü Ilona és Csontváry színhasználatáról – a Baalbek előtt állva” egy 2012-ben, a Nyolcak pécsi kiállítása kapcsán megjelent, Csontváry Kosztka Tivadar színhasználatáról szóló írását idézte meg: „Akkoriban,
egy telefonbeszélgetés során megemlítettem Keserü Ilonának, hogy mi foglalkoztat és némi meglepetésemre rögtön rávágta, hogy nagyon is érti.
Az 1972-ben történt festői fordulata után, vagyis mikor szín-tanulmányai során már a teljes színspektrum világító fokozatait kezdte összevetni, a Baalbek előtt állva „egyszerre meglátta”, hogy annak „megvalósulási képlete” ugyanaz, vagy valami nagyon hasonló ahhoz, mint amivel ő maga is foglalkozik.” Fenti írásában Losonczy Csontváry professzionalitására, tudatosságára, a színkezelésének anyagtani hátterére, valamint a Baalbek színkompozíciójának korabeli párhuzamaira helyezte a hangsúlyt. Előadásában ezek mentén kísérelte meg feltárni a Csontváry és Keserü Ilona festészete közötti hasonlóságokat, melyhez vizuálisan segítségére volt a Csontváry Múzeumban a jelenleg a Baalbek mellett kiállított Színmagyarázat című Keserü festmény (alábbi képünkön).
Máthé Andrea esztéta: Széljegyzetek egy elmaradt kiállításhoz és Gubancok című előadása két részből állt, egyrészt bemutatta annak a kisebb léptékű kiállításnak a tervezett anyagát, mely
a 2020-as koronavírus járvány okozta lezárások miatt végül nem valósulhatott meg.
Másrészt a fent említett tervezett kiállításon szerephez jutó „gubanc-képek” időbeli fejlődését és alakulását mutatta be, középpontban a Nagy színváltó gubanc (2007) című alkotással.
Radnóti Sándor filozófus, kritikus: Boldog örvény címmel rövid áttekintést adott Keserü Ilona következetesen lázadó és életművét saját személyiségéből felépítő, a szakmai ismereteket és tanulást is a személyesen átszűrő életművéről és jelentőségéről a magyar és a nemzetközi művészetben.
A délutáni szekcióban Radák Judit művészettörténész Keserü Ilona életművének azon szakaszáról tartott előadást Összefüggések Ilona Keserü Ilona festészeti és színházi munkái között címmel, amikor a festőművész először lépett ki a klasszikus képsíkból a térbe: „Keserü Ilona az 1960-as és 1970-es években a festészet mellett ún. nem hivatalos látványtervezőként is alkotott. Ebben az időben készültek a művészi életművében ikonikussá vált vászondomborításainak első darabjai. A téri kísérletezések mellett, a két tevékenység között anyaghasználatban is vannak átcsengések. Előadásomban az autonóm és alkalmazott alkotói munka összefüggéseit konkrét példákon keresztül szemléltetem.”
„Megtisztelő, hogy ez alkalommal Keserü Ilonával kapcsolatos gondolatokat oszthatok meg. Először a nagyharsányi szoborkertben tett látogatásom során kerültem kapcsolatba a művével a nyolcvanas évek közepén. Később személyesen Szentendrén találkoztam vele, amikor egyik festményét – Utókép – szitanyomásként kinyomtatta” – mondta Johan van Dam kultúrantropológus a Párhuzamok és találkozások nyitányaként. Előadásában az 1990-es évek időszakáról osztott meg néhány gondolatot. Ez volt az az időszak, amikor Keserü Ilona és mások olyan alapítványokat hoztak létre, amelyek
a magyar és közép-európai művészet helyzetének javítását célozták a nemzetközi művészeti piacokon.
„Egy másik alapítvány a művészeti oktatás javítását tűzte ki célul - különösen Pécsett - saját kar létrehozásával, valamint a szabad művészetek doktora képzés magyarországi bevezetésével” – húzta alá Johan van Dam.
„A Mesteriskolában elsőként egy festői gyakorlatot, festékkeverést csináltatott velünk. Ezzel kezdtünk. Annyira pofonegyszerű volt, szinte nevetséges. Ő azonban mélységesen komolyan gondolta. Puszta kézzel, az ujjunkkal kevertük a színeket egy fehér alapozott kartonon. A legalapvetőbb színkörből kiindulva előbb a köztes színeket, majd fehérrel, feketével keverve újabb színminőségeket kevertünk, végül minden színt minden másikkal, így kismillió variációt létrehozva. Soha még ennyire alapvető és érdekes tapasztalatom nem volt előtte a színekkel. Annak ellenére, hogy úgy gondoltam, én ezt már mind tudom. Azóta olykor én magam is csináltatom a tanítványaimmal, mert annyira alapvető. Talán ma is megvan még az a két karton, amik akkor készültek” – emlékezett vissza Császár Gábor festőművész: Befejezetlen befejezett gondolatok című előadásában.
Nyilas Márta festőművész egy igazán személyes történetet osztott meg, mely a programban az Egy óra Ilonával címet viselte. A festőművész hiába igyekezett az általa ismert módszerekkel túllendülni alkotói válságán, úgy érezte, az folyton visszahúzza, nem tud belőle kiszakadni. Végül mesterét, Keserü Ilonát hívta segítségül: „a megfogalmazott kétségek meghallgatása után annyit mondott: „Márta, te dolgozzál, én csak itt ülök és nézlek.” És valóban
helyet foglalt egy széken és csak csendben követte tekintetével, ahogyan a földre helyezett vászon fölé hajolok és festek...
Abban az egy órában mindenről megfeledkeztem, arról, hogy alkotói válságban vagyok és minden egyes perccel az önbizalmam csak nőtt és a munka egyre jobban haladt. És valóban, a festmény elkezdett jó irányba fejlődni, amit természetesen a mester is észrevett, így körülbelül egy óra múlva felállt és azt mondta, hogy most elmegy.”
A konferencia utolsó részében Oroszy Csaba festőművész A Templom címmel tartott előadást, az eseményt pedig Tasi Zsuzsa festőművész Köszöntő Keserü Ilonának címet viselő beszéde zárta. Az estébe hajló előadássorozat kötetlen beszélgetésekkel ért véget.
A konferencia a Janus Pannonius Múzeummal együttműködésben valósult meg.
