close
CímlapKultúraOlyan, mint a tenger

Olyan, mint a tenger

Keserü Ilona nem tudott elutazni New Yorkba 2018 végén, a Metropolitan Művészeti Múzeumba (MET), ahol kiállították a Falikárpit sírkőformákkal című falikárpitját az Epic Abstraction: Pollock to Herrera című tárlaton, de talán 2021-ben ott lehet a párizsi Pompidou központban, ahol egy gyűjteményes kiállításon két képe lesz látható.

Keserü Ilona / Fotó: Csortos Szabolcs

A pécsi születésű Keserü Ilona (1933) gyerekként Martyn Ferenc tanítványa volt, a ’60-as évek közepén induló művészgeneráció jelentős alakja, az IPARTERV-csoport és a Budapesti Műhely tagja. Színházi díszlettervezéssel is foglalkozott, gyakran használt textilapplikációkat a munkáihoz, képeit dinamikus és szabadon áramló vitális színek jellemzik. Művészetének egyik központi formai eleme a balatonudvari temető szív alakú sírkőmotívuma. 1983-tól tanított a Pécsi Tudományegyetemen, a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója.

Hogyan érintette a MET-es kiállítás, ahol Jackson Pollock, Louise Nevelson és Mark Rothko műveivel együtt szerepelhetett?

A művészet az egyik legnagyobb dolog, ami létezik. Kenneth Noland egy képének reprodukcióját 1970-ben a budapesti Belgrád rakparti lakásomban a rádiókészülék oldalára tűztem. Sokszor mondom, hogy a művek tudnak egymásról. A Metroplitanban olyan kollégákkal állíthattam ki, akiknek a munkáit régóta figyeltem. A kiállítóterem közepén a Louise Newelson hatalmas fekete építménye állt, a kárpitom mellett pedig Kenneth Noland egy képe. A kiállításra egy más időszakában készült műve került, de abszolút baráti volt a jelenléte. A művek tudnak egymásról. Noland képe húsz évig legalább jelen volt a szobámban. Ebbe a dimenzióba nem kerül be egy-egy kép piaci értéke. Engem a világ-kontextusban való benne lét érdekel igazán. Ez játszva meg tudott történni. Csak ott túl, a vasfüggönyön nem tudtak róla. Vicces dolog, de a más földrészeken, más gazdasági konstrukcióban létrejövő művek kényszerítették a körülményeket olyanná változni, hogy meg tudjanak mutatkozni. A festészet tárgyai külön erőtérben léteznek. Mindegy, hogy egy múzeumban, egy raktárban vagy egy ház falán lógnak, egymást nyilvántartó erők vannak köztük. Amikor készülnek, annak, aki csinálja a képet, kitágul az agyműködése. Ez tulajdonképpen egyfajta isteni tevékenység. A világ fölött történik. Abba a képbe, ha jó a művész és jó a kép, akkor bekerülnek olyan utalások és olyan távoli, más, isteni művek jelenlétei, vagy csak az arról való tudomás, hogy ott vannak… Most már kicsit többet tudunk arról, hányféle intelligencia létezik, azt is tudni véljük, hogy hihetetlen mennyiségű adatot tárolhatunk, az elektronikus eszközökben. Azt csak sejtjük, hogy az agyunkban mekkora tárhely létezik. Azt is sejtjük, hogy nem az egész agykapacitásunkat használjuk ki. És a képek nem csak aggyal készülnek. Totális megnyilvánulás a művészet. Az emberen múlik, hogy mennyit tud magára szedni azokból a lehetőségekből, amik a rendelkezésére állnak. És azt mennyire tudja épségben tartani, ápolni, személyessé tenni. Úgy, hogy mindenre utalni tudjon.

Keserü Ilona / Fotó: Csortos Szabolcs

Az ön életében Róma mindig is fontos volt, az utóbbi években úgy tűnik London is az lett?

Kapcsolatban vagyok egy londoni galériával – Steven Friedman Gallery. Sokat jártam ott. Bár Magyarországon kívüli velem az igazán fontos történések Rómában történtek. Töltöttem ott egy évet a ’60-as évek elején. Sok mindent származtatok onnan. 1962-63-ban ott már lehetett látni a nagy angol és amerikai művészek kiállításait, vagy az olaszok aktuális sztárjait. Londonba 1971 telén jutottam el először, egy hónapot töltöttem el ott. Utána mentem Párizsba egy hónapra. Londonban később sokszor jártam. Ha nyílt egy fontosabb kiállítás, ahogy el tudtam rendezni itthon a dolgaimat, már repültem is. Két-három napokat töltöttem el, feljegyzéseket készítettem. Ebből áll a szakmai életrajzom.

Milyen kiállítások határozták meg a pályáját?

1970 telén meghívtak Kölnbe egy Künstler International c. kiállításra. Azok a munkák, amik most nem tudnak bejutni a világkontextusban őket megillető helyükre – az első nagyméretű, vászon-domborítású képek, ezek ott voltak a kölni kiállításon. Drágállották, nem akarták megvenni akkor. Most az egyik akkori kép, ami megmaradt a tulajdonomban, ott van a londoni galériánál más ’70-es évekbeli munkákkal együtt. Most van az a pillanat, hogy a nagy európai múzeumok, de a tengeren túl is – be akarják tenni a művészettörténetbe azt, amiről nem volt tudomásuk, vagy csak sejtették, hogy létezik, de nem tudtak vele foglalkozni.

Mit vitt ki 1970-ben Londonba?

A hónom alatt cipeltem pár kiló katalógust és fotót a saját és a barátaim vagy nevezzem őket harcostársaimnak – műveiből. Maradt időm a múzeumok és kiállítások megtekintése közben, arra gondoltam, hogy végigjárok egy csomó galériát, hátha foglalkoznak az utcáról betérővel, hogy érdekes lesz, hogy most jöttem a világ másik feléről. Ordítozásig tartó jelenetek alakultak ki. Volt ahol szóba álltak velem, volt ahol nem. Jasa Reinhardt azt mondta, hogy érdekesek ezek a képek, de itt vannak a német művészek, bármikor azt mondom nekik, hogy hozzanak 25 képet, akkor egy hét múlva hozzák. Addig, ha maguktól kérünk, azt sem tudjuk, kapunk-e valamit valamikor. Én azért kezdtem el kiabálni vele – nem tettem helyesen – hogy ne mondja nekem azt, hogy ilyet kap Németországban! Én akkor jöttem frissen Kölnből. Érezhető volt, hogy mi minden nincs ott, amit közülünk valamit csinál. Néztek rám furcsállva, mert nálunk nem szokás emelt hangon beszélni. Én meg szívesen gondolok erre vissza. Hiába hitték azt, hogy az ember elfogadta, hogy hányadrendű polgára a művészetnek. Ezt nem fogadtuk el. Sokan emigráltak. Én mindig visszajöttem, és itt csináltam meg a képeimet. Azok a képek ma – amiről beszélek – múzeumi tulajdonban vannak, nincsnek kereskedelmi forgalomban. Nem tudják bejárni azt az utat, amit néhány kisebb jelentőségű, vagy félig meddig elfelejtett és most előkerült munka képes.

Keseru Ilona / Fotó: Csortos Szabolcs

Mit jelent az, hogy elfelejtett kép?

Én nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hatvan évben. Volt néhány betemetődött darab. Vagy be voltak csomagolva, vagy egyszerűen hátrébb kerültek a raktárban. Nem maradtak szem előtt. Nem tudtuk, hogy melyik művek lesznek igazán fontosak. Érdekes, ahogy folyik egy belső méreckedés a festészetben egyes művek között. Hogy mi milyen töménységű, nagyságrendű. Így fordulhatott elő, hogy az a falikárpit bekerült egy New Yorkban megrendezett kiállításra, három magyar műkereskedő galéria komoly együttműködésével történt – ma ez természetes, de ötven éve ez nem fordulhatott volna elő. Ma sok minden másképp működik, mint generációkkal korábban.

Egy műterem mennyit számít? Láttam festőket sötét kis kamrákban éppúgy dolgozni, mint tágas napfényes helyeken.

Ezek szentimentális dolgok. Vannak elviselhetetlen látványok. Én azokból nem tudok kihozni sok mindent. Van bennem elég önkínzás, nem kell, hogy még kívülről is jöjjön.

Milyen az ideális műterem?

A pécsiben jó, hogy a város fölött van, de az, hogy lejtőre épült a ház, már egy nagyon kétes dolog lett. Legurul a „csi”.

 

Bocsánat, hogy mosolygok, de mi lett volna a képeiből, ha nem gurult volna le az a fránya csi! Én szerettem műtermébe járni, jó időben besétált a macska…

Nem mindenkinél gurult le a csi! (mosolyog) Volt ott egy szürke macska. A „Szürke”. Most hogy kevesebbet vagyunk ott, megszűnt az a gomolygó macskabirodalom. Tavaly nyáron láttam utoljára a „Szürkét”, utána mikor mentünk, még előkerültek néhányan a bandából. Nem baj, hogy bizonyos dolgok elmúlnak.

Most a pesti műtermében beszélünk, ami szinte a Ferenciek terén áll.

Ha kinézek a műtermem ablakán, a Ferences templom faragott tornyát látom. Meg egy kis timpanont. Róma jut eszembe. Olyan az érzete, mintha Rómában lennék, nem Budapesten. 1950-ben festettem a Kálvin tér mögötti Török Pál utcai iskolában tanultam. A Károlyi palota volt akkoriban a Modern Magyar Képtár, ott volt a 20. századi magyar gyűjtemény. Itt a környéken, minden második háznál történt valami, tudom, ki jött ki az ajtón harminc évvel ezelőtt, mondjuk Korniss Dezső vagy más. Ez a környék olyan, mintha az én lakásom kiterjesztése lenne, egész a Belgrád rakpartig. Miközben arra vágyódom, hogy legyen egy kert. Egy ház és egy kert, ahol csönd van.

Keserü Ilona / Fotó: Csortos Szabolcs

Nádas Pétert kérdezték, hogy szokott-e jegyzetelni, ha valami eszébe jut este, azt mondta, hogy nem, ha valami nem olyan fontos, hogy megjegyezze reggelig, azt el lehet felejteni.

Ez így van, de nem biztos, hogy nem fontos. 1972-ben jártam Pöstyén mellett Moravaniban, egy nemzetközi művésztelepen. Három hónapig egy régi kastélyban mindent megkaptunk a munkához, főztek ránk. Német, orosz, lengyel, cseh kollegák voltak, tudunk szakmáról beszélgetni. Jól használtam ki a lehetőségeket. Strausz Tamás művészettörténész is meg-megjelent, sokat mesélt Nyugat-Németországról. Egy képet nem fejeztem be, ezt neki adtam. Ezt nem tudta lefényképezni a fotósom. Úgy mentek tovább az évek, hogy erre a képre nem nagyon emlékeztem, egyre kisebbnek tűnt… Igen ám, de tavaly felbukkant egy kép. Méghozzá egy rangos budapesti galéria révén. Nem lehetett tudni semmit a tulajdonosáról. Előbb csak hallottam róla, aztán megnézhettem. Eltátottam a számat, annyira jelentős kép volt. Nagyobb is, mint amire emlékeztem. A katalógusaimban csak egy szürke négyzet jelezte a létét. Egy svájci kortársmúzeumba került, de előtte két hétig nálam volt. Készítettem egy műszaki rajzszerű tanulmányt, hogy valószínűleg milyen sorrendben jött létre ez a vászondomborítású kép. 1972-ben nem tudtam, hogy ez egy ennyire jó kép. Aztán valahogy elkészítette magát. Ott volt 2018-as a londoni kiállításomon is. Ezzel párhuzamosan zajlott a másik történet. A falikárpit szépen összehajtogatva, levegősen becsomagolva egy magas szekrényben hevert évekig. Nem foglalkozott vele senki. Egyszer előszedtük, és akkor, akik nálam jártak, csak néztek. De mostanában csak a korai munkákat keresik. Itt áll harminc újabb kép. Senkit nem érdekel.

Majd harminc év múlva!

Ezaz! De nem érünk rá. Vannak képek, amelyek elbújnak, vannak amelyekről tudok, hogy melyik gyűjteménybe kerültek. Az ember nem tud mit csinálni, csak nézni. A valóság olyan, mint a tenger.

Fiatalon mennyire volt forradalmi?

Én sosem voltam forradalmi, én egy jó festő vagyok. És nem vagyok avantgárd. Évtizedek óta egymás haját tépik a magyar művészettörténészek, nálunk állandóan csoportokat kell gyártani. És azok együtt viszik a zászlót és az eszméiket. Én nem ilyen vagyok.

Hanem milyen?

Van a mesterség és a szakma, amelyhez egy világ tartozik. Mindenféle értelemben. Fontos, hogy tizenkétéves kor előtt el kell kezdeni tanulni a legmagasabb szinten. Mindenki később kezdi. Az már más. Óriási szerencse, hogy Martyn Ferenc látta az én gyerekkori rajzaimat. És soha nem kérdezhettem meg tőle, hogy mit látott. Miből látta? Számomra semmi olyan nincs benne, ami érdekes. Ha a nagyobbik unokám rajzait nézem, sok mindent látok benne, a személyiségéből... A gyerekek zseniálisak!

Mit kapott Maryntól tizenkétévesen?

A legmagasabb szintű befogadásban részesültem. Olyan teher lett a nyakamba rakva, hogy csoda, hogy nem roskadtam össze. Felruházott engem nagyon határozott módon azzal, hogy legyek tudatában annak, hogy teljesíthetetlen a követelmények. De ezt kell csinálni. 14-15 éves korában a legtöbb emberre kezd rászakadni a világ, saját magával és másokkal is harcol. Ekkorra én már - Rákosi Mátyás idején – mintegy öreg matróz álltam a fedélzeten. Tudtam, mi az, amihez tartozok. Nem egy csoporthoz. Megkülönböztetve éreztem magam. Egy felsőbb hatalom által rám ruházott, kijelölt lehetőséggel, mellette az összes segítség megadásával és nagyon sok munka elvárásával… Annak a tudatával, hogy én festő vagyok. Ennek óriási jelentősége volt. Mindig is írtam naplót. Emlékszem, amikor leírtam, hogy én már az egész világot úgy nézem, mint egy képzőművész. Tizenötéves voltam. Meg is tudtam fogalmazni. Nem tudom, hogy ez ma, hogy hangzik. Aggódom, hogy ma a művészetek világa kissé hátrébb húzódott. Túl sok a napi izgalom.

A szülei, a család mit szóltak a festéshez?

Édesanyám azt mondta, hogy egyéves koromban adták a kezembe a ceruzát. Minden papírt telerajzoltam. 1945-ben, Rábatamásiban, amikor a németek elhagyták a falut, akkor az emberek megrohanták a boltot, vitték a konzerveket, meg ami ehetőt találtak. Én pedig több kiló fehér kartont vittem haza és csomagolt ceruzákat. Ez sokáig elég volt. Minden papírt elhasználtam, amit találtam. A származásom sokféle. Sok mesterember ősöm volt. Nagy színész, sok tanító, de még hangszerépítő nagyapám is volt, aki az Angster gyárban dolgozott. Lerajzoltam tizenegynehány évesen. Jászai Mari nagyapám testvére volt. Egy mesebeli nagysád! Hány tér van, aminek 50 éve nem változik neve? A Jászai Mari tér. Mari néni nagyságáról állandóan hallottuk a legendákat. Rengeteg unokatestvérem volt, együtt töltöttük a nyarakat vidéken. Az milyen nagyszerű dolog, hogy gyerekként egy halastó partján bányászhattam agyagot és abból szobrokat csináltam. A család körül állt engem. A nagynénéim, unokatestvéreim, én meg térdelek és mintázok. Ez a háború alatt történt már. A fotóra azt írták rá, hogy Cinike, kis művész. Így voltam elismerve. Terveztünk színházi előadásokat – paradicsomi gyerekkorom volt, a keresztszüleim Esterházy birtokokon tiszttartók voltak. Jászay Joli néni volt a keresztanyám (Keri), ő rendezett színi előadásokat a pusztai cselédekkel, népszínműveket adtak elő, gyűltek a környékbeli emberek, imádták őket azok, akik a kastélyt szolgálták. Mi ott töltöttünk nyarakat. Senki nem törődött velünk, mindig nagy banda gyűlt össze az unokatestvérekből.

A szobormintázás honnan ered?

Nekem senki nem mondta, hogy agyagból szobrokat kell csinálnom. Arra emlékszem, hogy olyannak találtam az agyagot, amit lehet gyúrni. Kiszárítottam, befestettem… Csodálkoztam, amikor 1963-ben Rómába egy társaságban volt egy boszorkányos tulajdonságokkal bíró amerikai nő és amikor megnézte a kezem, azt mondta, hogy színházzal is fogok foglalkozni. Mondta ezt két évvel azelőtt, hogy a Nemzeti Színháztól az első megbízást kaptam volna Budapesten.

16 évesen már volt egy kiállítása Budapesten.

1949-ben, tizenhatévesen kiállítottam Budapesten a Nemzeti Szalonban, mint a pécsi Szabad Líceum tagja. Ezt a Martyn és még két-három más festő vitték a Perczel utca 2-ben. Martyn javasolta, amikor már rendszeresen jártam hozzá, s vittem a rajzokat, és azokról órákon át beszélgettünk. Mondta, hogy iratkozzam be a Szabad Líceumba. Bárki járhatott oda. Ez volt a komoly tanulmányaim kezdete. A szüleim biztonságba tudtak, amikor a pesti kiállításon szerepelhettem. Keresték a tehetségeket. Különbözeti vizsgát tehettem. A Török Pál utcában volt a felvételi. A Reáltanoda utcában lakott édesapámék egy barátja. Náluk voltam vendég a felvételi vizsga három napjára.

Milyen érzés nőnek lenni nyolcvan felett és még akarni is valamit?

Szembesültem azzal már többször, amikor húzom magam után a kocsimat, hogy na, már megint itt egy hajléktalan vénasszony és bámulnak utánam. Aki öreg az gyanús. Aki öreg az szegény. Akkor lopni fog, vagy csalni. Vagy valamit el akar érni, amire nem jogosult. Manipulálni próbál, be akar csapni. Már nem szeretek egyedül bemenni egy vendéglőbe. Aki ősz hajú, az tisztátalan lény. Az gondolom, hogy jogom van a fehér hajamhoz. Az öreg kor méltóságához. A legtöbb öregember hallatlanul nagy tudással rendelkezik, akkor is, ha nem képes rendszerszerűen átadni azt, ha össze is kever dolgokat, akkor is. Az ember nemcsak még él, hanem „él”. Nem csak még néhány napom van hátra, hanem ez is egy időszak, amit az ember használ és felhasznál. Az idővel való viszony nagyon furcsa. Nem azt mondom, hogy előre megyek benne, de valamilyen módon megyek. A festészet egy boldog foglalkozás, nem kell csodálkozni azon, ha valaki százéves és még mindig fest. Az öregeket sokan nehezen viselik. Az hogy valaki öreg, ráadásul nő és még valamit csinálni is akar, az a legtöbb ember számára nehezen tolerálható. Ezen néha röhögök, de alapjában véve rossz érzés. Próbálom ezt éreztetni is azzal, aki velem szemben így viselkedik. Törvény előtt egyenlők vagyunk, de mégsem. Azon kívül, hogy figyelemre méltó valaki, mint nőstény, valamit még csinálni is akar? Itt érkeztünk el oda, ahol már érdes dologról beszélünk. Én egy ember vagyok. Ebben teljes mértékben kételkednek. Ösztönből. Nem gondolkodnak előtte. Belépek az ajtón és kész a válaszuk. Most vidám vagyok, de ezek nehéz dolgok. Magyarországon nem éreztem, hogy nőmozgalmi aktivitást kellene kifejtenem. 17 évesen azt tűztem ki célként magam elé. Hogy festő akarok lenni. És jó. Azt képzeltem, hogy nagy festő akarok lenni. Ez majd kiderül ötven év múlva, ha érvényesek lesznek ezek az összetevők, amiben megcsináltuk a pályánkat.

Keserü Ilona / Fotó: Csortos Szabolcs

A női szépséggel lehetett előnyt szerezni?

Néhány képen szépnek látszom, de én nem tartottam magam szépnek. Dokumentumaim vannak arról, hogy álarcos bálban fiúnak öltöztem. Cserkész fiúnak, vagy művészeti gimnáziumban Don Juannak, egy síruhában voltam. A valóságos létezésünkben az árnyéka sem volt annak, hogy én ne lennék nő.

Egy beszélgetést vezetve megkérdeztem a közönséget, hogy Frida Kahlon kívül tudnak-e még festőnőt említeni. Egyet tudtak.

Ki volt az?

Ön.

Milyen közönség volt az?

Egyetemisták.

Köszönöm!

Balogh Robert

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni