Simán lehet gulyást falatozni az Amazonas partján, baboskendőben suhanni a chilei piacra és csárdást járni a sao paolói diszkóban... Ugyan már, hagyjuk ezeket a közhelyeket és beszéljünk arról, valójában milyen Dél- Amerikában magyarnak lenni. Gazsó Dániel és Zsonda Márk szeptember 21-én beszámolt saját élményeiről a Magyarok a nagyvilágban nevű programsorozat keretein belül. A beszélgetést az Antall József Tudásközpont és a PTE Jubileumi Programiroda szervezte.
A PTE Diaszpóra projekt keretein belül sikerült a fent említett két fiatalembernek a magyarokról/ magyarokat kutatnia Dél- Amerikában, többek között a Kőrösi Csoma Sándor Program segítségével.
„ Az ottani magyar identitás sokkal erősebb, mint amilyennek innen, a Kárpát- medencéből tűnik.”- állítja Gazsó Dániel, aki Venezuelába és Argentínába is ellátogatott az évek során. Ezek után elnyerte a Kőrösi Csoma Sándor Program egyik ösztöndíjas helyét és Santiago de Chilébe vitte tovább az útja. Állítása szerint nem csak a 2. világháború után vették a sátorfájukat a magyarok és utaztak délebbre, hanem már az Osztrák–Magyar Monarchia ideje alatt is. Az első kérdés, amivel kiutazása után szembesült: pontosan hány magyar is él Dél-Amerikában? Statisztika erről nem volt, így az összes embert neki kellett felkutatnia és elkészítenie egy adatbázist. „Itt van ez a magyar fiú és jött felszámolni a magyarokat!” - így fogadták az emberek a fiatal kutatót, aki először jót mosolygott ezen, aztán pedig neki is állt „felszámolni” a kint élő honfitársakat. A kéréseket teljesítve szervezett egy hatalmas magyar bulit a követségen, ahova 160-an jöttek el. Az eseményen olyan távoli családtagok is találkoztak egymással, akikről egy napló felolvasása révén derült ki, hogy rokonok. „Leírhatatlan érzés közösséget építeni!”- lelkesedett Gazsó Dániel és azt is kiemelte mennyire fontos, hogy legyenek olyan, dél-amerikai magyarok, akik folytatják ezt a munkát: Magyarországra látogatnak, nyelvet tanulnak és, miután visszamennek, az egyetemeken számolhatnak be az itteni helyzetről, építhetik továbbra is a kinti közösségeket.
„Hajlani hatkor az intenzív osztályon vagyok és a haldokló néni magyarul énekel nekem. Lefejtik a kezemet a kezéről, mert mennem kell magyarórát tartani. A tanítás után visszamegyek a nénihez… és másnap eltemetjük…”- van lelkileg nehezen feldolgozható része is ennek a munkának, bizonyítja így Zsonda Márk, aki Chaco tartományban tanított magyar nyelvet és néptáncot az ottani gyerekeknek. „ Az összetört betonon papucsban vagy mezítláb tanulták a néptáncot…és 4-5 fokban, kabátban tanítottam a magyart, volt, hogy törött táblára írva”- írja le a sanyarú körülményeket. Azt is megemlíti, hogy a projekt elején senki sem tudja, mire készüljön. 2010-ben még csak 50 fő nyerte el a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjat, az idei évben már százan, és ezzel együtt bővült az elvárások száma is. „Mindig emelik a tétet: már nem elég, hogy tudj néptáncolni, főznöd is tudnod kell!”- nevet a tánc szakon is végzett ösztöndíjas. A projekt célja a hagyományőrzés, melyhez az adott területen látott igényekre és kérésekre való tekintettel minden kiutazó ösztöndíjas maga szervezi meg a programokat. „Annak ajánlom, aki tud adni, és tud kapni is. Mindezt fel tudja dolgozni és vissza tudja forgatni az ottani és itthoni embereknek is.” - teszi Zsonda Márk.
